A mai este véget ér az egy hónapos foci őrület: a Wembleyben rendezett Eb-döntőn végre valahára összecsap Anglia és Olaszország, sokak szerint a torna két taktikailag leginkább felkészített, legegységesebb csapata. Az olaszokat már sokan a torna előtt is az egyik titkos esélyesnek tartották a beérő új, tetszetős játékstílusuk okán, míg az angolokat – sok korábbi tornával ellentétben talán most jogosan – nagyon komoly felhajtás övezte, ismerve a tehetségekben dúskáló keretüket. Hogy a futball tényleg hazatér-e, vagy Mancini arat újabb diadalt egykori sikerei helyszínén – ugye ne felejtsük: edzőként ő hozta el a Manszúr sejk-éra első PL-címét 44 év várakozás utána Manchester Citynek, az emlékezetes Agüeroooo góllal – legkésőbb ma éjfél magasságában megtudjuk, ezért érdemes is most előzetesen megvizsgálni, melyek lehetnek a döntő taktikai kulcspontjai.Ezt már aligha kell hangsúlyozni senkinek, de a megújult olasz csapat alapvetően az egészen kiváló középpályájára épül. A Verratti-Barella-Jorginho-(Locatelli, Pessina) sor mindegyike a még anno Arrigo Sacchi által lefektetett, Maurizio Viscidi által tökélyre járatott egységes képzési alapvetések mentén fejlődött olyanná, mint amilyen most 1 . Ezek az alapelvek a következők: labdakihozatal, szélesség, vonalak közötti játék és mélységi beindulások – így lehet, hogy a FIGC-n belül lezajlott kulturális forradalom eredményeképp az olasz DNS már nem feltétlenül a cattenaccio hagyományára épül így pedig az Azzurri is egy jóval modernebb, sokszor magas presszinggel fűszerezett játékot játszik, ami többször megmutatkozott az idei Eb-n is.Azonban azért egyelőre ennek a felfogásnak a korlátait is láthattuk, főként a kiesési szakaszban:az osztrákok ellen hosszabbításban megnyert nyolcaddöntőn Foda csapata egyre inkább mélyen visszazárva, 451/541-es, Laimer szerepköre által lehetővé tett hibrid felállásban képesek voltak lenullázni az olaszok kulcsfontosságú Insigne-Verratti-Spinazzola által fémjelzett jobb oldalát, míg a spanyolok kockázatosan az olaszokra ráduplázva szinte lepresszingelte Mancini csapatát a pályáról, még ha azzal területek is nyíltak a letámadásuk mögött. Ezekből, főleg az előbbiből tanulhat Southgate és brutális méretű háttércsapata is 3 , főleg, hogy a dánok ellen is kulcsszerepet kapó Saka személyében olyan szélsőjük van, aki egyúttal képes szárnyvédőt is játszani köszönhetően taktikai érettségének és munkamoráljának, így remek matchup lehet a Spinazzolát talán minőségileg nem is, de szerepkörben és dinamizmusban pótolni igyekvő Emerson ellen.Emellett persze nem elképzelhetetlen az sem, hogy ehelyett 3 védőre váltanak át az angolok, így könnyebben felvéve a széleken a sokszor 5 támadóval rohamozó olaszokat.Persze a spanyol letámadás is lehetne példa, de azért ez jóval messzebb áll az angolok komfortzónájától: Enrique csapata – a például Isak által a csoportban sokszor látványosan összezavart - összeszokatlan védősora miatt szinte rá volt kényszerítve rá, hogy őket a magas presszinggel megtámogassa, és a labdadomináns középpályájukat minél több labdához juttassa. Ezzel szemben az angol csapat labda elleni játékban sokkal inkább az eseti letámadásokkal él (ezt pl. láthattuk több periódusban is a csoportkörben, vagy a dánok és az ukránok ellen a kiesesés szakaszban), míg a meccsek nagyrészében inkább középmagas blokkba visszahúzódva igyekszik passzsávokat zárni és az ellenfél játékát az oldalvonalak mellé terelni.A különbség szembeötlő, ha összehasonlítjuk a csapatok letámadásának intenzitását mérő PPDA mutatókat, ebben ugyanis míg a spanyolok magasabb az elsők 8,1-gyel, addig az angol csapat mindössze 18. 18,1-es mutatóval (de a periodikus letámadások hatékonyságát mutatja, hogy a magasan megszerzett labdákban már 7.-ek).Ez remekül megmutatkozik a fenti táblázatban: míg ha spanyolok egyébként jólmegszervezett letámadásán ha átmennek, annak szinte biztosan ziccer a vége, addig azangolok ebben a tekintetben (sem) vállalnak be semmilyen extra kockázatot, így pedig nem isadnak fel magas minőségű helyzeteket. Ebből valószínűleg az is következik, hogy az angolokezt a meccset sem az agresszív letámadásukkal igyekeznek majd megnyerni.Ettől függetlenül egy kulcspárharc kiemelhető, mégpedig a csapattársak közötti Mount-Jorginho párbaj. Mount labdanélküli játékban egészen kiemelkedő: a legalább egy meccsen kezdő angol játékosok közül 1. a támadóharmadbeli nyomásgyakorlásokban, míg összességében is csak 2. Phillips mögött; például a dánok ellen is fontos szerepe volt Höjbjerg semlegesítésében, így nem lenne meglepő, ha Southgate most is rátapasztaná az olaszok mélységi irányítójára – és talán az sem véletlen, hogy a németek ellen, ahol az angolok eddig egyedül engedtek ziccert (mindjárt kettőt is) éppen Goretzka fel- és Havertz/Müller visszalépéseivel a középpályán rendszeresen létszámfölényt tudtak kialakítani, Mount nem játszott. Emellett Phillips – a Leedses szerepkörétől eltérően válogatottban nyolcast játszó – minden bizonnyal éppen Verrattira fog fellépni.Ami érdekesebb kérdés lehet, hogy a scudettót nyerő Inter egyik legjobbjának, NicolóBarellának az őrzését hogyan oldják meg az angolok. Még a gyengébb meccsein – úgy mint aspanyolok elleni – is voltak veszélyes harmadik emberes befutásai a labdabirtoklásban szinte5. támadóként szereplő játékosnak, így itt a labda elleni játékban kulcsszereplő Ricera ittfontos szerep hárulhat, akinek ennyire egyértelmű embere eddig alig-alig volt a tornán, ehelyett az angol rest defence-ben (az a felállás, amivel labdabirtoklás közben készül az adottcsapat az esetleges kontra ellen) volt fontos szerepe mint egy fajta extra ember, amit remekül mutat hogy a lelesett labdákban vezeti is a kezdők közül a csapatot, 3,33-mal átlagban meccsenként.Szintén sok múlhat a Walker(/a Southgate által ,,védekező állat”-ként leírtTrippier)-Insigne párharcon. Insigne sokszor volt elég pazarló a tornán, de így iskulcsszereplője az olasz támadásépítéseknek, ugyanis befelé húzódva a baloldali félterületbeszinte minden kreatív mutatóban élmezőnyben van a kereten belül, így első kulcspasszokban,büntetőterületen belülre tett átadásokban, ő alakította ki a legjobb minőségű helyzeteket, és amásodik lövésteremtésben is.Southgate ,,szerencséjére” Walker védekezésben kifogástalan teljesítményt nyújt a tornán,mint azon is látszik, hogy jobboldalról szinte nem engedtek helyzetet eddig. Az angolok labdás játékában Kane mellett – akinek a visszalépkedései most is hasznosaklehetnek Olmóhoz hasonlóan a középpályás létszámfölény miatt - Sterling, és az ő kapcsolataShaw-val megkerülhetetlen, ugyanis az angolok hasonlóan az olaszokhoz meglehetősenféloldalasan építkeznek. Így érdekes lesz figyelni, Southgate mennyire engedi ismétmagasan fellépve játszania a már átkeresztelt ,,Shawberto Carlos”-t ráduplázva az olaszvédelem gyenge pontjának tűnő Di Lorenzóra, ezzel viszont azt kockáztatva, hogy Chiesabefussa az ott megnyíló területeket. Ezutóbbi már csak amiatt is kulcs lehet, mert az élesebb meccsekre egyre többször nyúltak a gyors átmenetekhez az olaszok:a The Analyst statisztikái szerint a dánok után másodikak ún. direkt támadásokban, ebből lőtt gólt Chiesa a spanyoloknak, vagy Insigne a belgáknak, míg az angolok épp ezek levédésében voltak kiemelkedők, sokszor több embert labda mögé pakolva, mint elé, vagy pedig veszély esetén kihasználva Walker remek sebességét. Ilyen mini-trade offokon múlhat a meccs: annyira rímelnek sok helyen a két csapat erősségei egymásra, hogy könnyen lehet, az dönti el a meccset, aki előbb – vagy éppen túl korán és kockázatosan - meg meri nyomni az egyik ilyet. Ugyan inkább az angolok azok, akikre ráragadt, hogy hajlandóak alkalmazkodni az ellenfélhez, de a kieséses szakaszban Mancini is megmutatta: ez az olasz csapat tud pragmatikusan, kontrákra berendezkedve is játszani, mint a belgák vagy olaszok ellen, változtatva éppen az adott ellenfél erősségeihez mérten. Így mindenképpen kiegyenlített meccset várhatunk, két remekül felkészített csapattól, ahol kulcs lehet, melyik edző tudja az egyensúlyi pontról kibillenteni a meccset.