Ma már nem számít tabunak a halál témája, de a mindennapi, hétköznapi halálesetekre még mindig alig jut figyelem. Szinte mindenkinek az a legjobb, ha otthonában halhat meg, de sokaknak erre még mindig nincs lehetősége. A halálhoz kapcsolódó hagyományos rítusok nagyrészt kivesztek, de elkezdtek megjelenni új szokások. A Covid okozta halálokat sokszor komplikált gyász követheti, és sokan lehetnek, akik nehezen fognak tudni megbirkózni hozzátartozóik elvesztésével. Interjú Hegedűs Katalinnal, a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetének docensével, aki pár évvel ezelőtt könyvet is írt arról, hogy milyen a jó halál, és miért van olyan kevés belőle. Lehet arról beszélni, hogy milyen egy társadalom viszonya a halálhoz? Ha igen, akkor mit lehet elmondani a hazai viszonyokról? Mennyit foglalkozunk a halál kérdésével? Mára az egész téma elég divatossá vált, nagyon sokan írnak róla, rengeteg könyv jelenik meg, Irvin D. Yalom kifejezetten népszerű. És rengeteg közhelyet puffogtatnak az emberek, hogy a halál tabu, hogy nem beszélünk róla. Harminc évvel ezelőtt, amikor elkezdtünk foglalkozni ezzel a témával, akkor ezek még bombasztikus kijelentések voltak, de úgy érzem, hogy mára nagyon elcsépeltté váltak. Az, hogy a halál tabu lenne, vagy hogy nem beszélünk róla, szerintem már nem nagyon állja meg a helyét. De a mindennapi halálról még mindig nem esik elég szó. Pár évvel ezelőtt az ELTE médiaszakán tartottunk egy Halál és média kurzust, amin a hallgatók kiválasztottak tetszőleges két hetet az évből, és megnézték, hogy az ország legolvasottabb híroldalain hogyan jelenik meg a halál témája. És azt találták, hogy balesetről, híres emberek haláláról és mindenféle extrém halálesetekről rengeteg hír van, de a hétköznapi halálesetekről, az életvégi döntésekről, a hospice-ről, az eutanáziáról, az egész téma személyes vonatkozásáról nem voltak cikkek. A 600 vizsgált cikk kb. 1 százaléka foglalkozott hasonló kérdésekkel. Ez a fő problémám: a szenzációs részt hangsúlyozza mindenki, és a mindennapi halál vagy a személyes döntések kérdése érdektelen. Évente több mint százezer ember hal meg Magyarországon, döntő többségük idősen. Ha csak a gyászoló közeli családtagokkal számolunk, évente több százezer embert érint ez a kérdés. Miért nem beszélünk többet erről? Megint visszajutunk a közhelyekhez: mert kiveszett a kultúrája. Régen a halál a családon belül zajlott, mindenki látott mindent, mindenki jelen volt. Most nem vagyunk jelen, eltávolodik az egész tőlünk. Ez a járvány miatt különösen előjött, ott abszolút nem tudtunk jelen lenni a haláloknál. Azzal pedig, ahogy eltávolodik, egyre kevesebbet is beszélünk róla, kialakulnak olyan közhelyes mondatok, hogy „betettük a krónikus osztályra és meghalt”, vagy hogy „hát nagyon öreg volt, és meghalt”, de nem részletezzük, nem beszélünk róla, főleg nem a gyerekek előtt. Ez egy meghatározó attitűd: az emberek többsége például olyanokat mond, hogy nem szeret kórházba menni, ott kórházszag van, szörnyen néznek ki a haldoklók. De hát ki szeret kórházba menni? Senki. Vagy a másik gyakori eset, hogy valaki azt mondja, szeretné, ha az anyukája úgy maradna meg az emlékezetében, amikor még szép volt, fiatal volt, nem akarja látni, hogy öreg, leromlott az állapota vagy meghalt. Ez meg egyszerűen hülyeség: persze, az ember idős korára sokszor hanyatlik, de miért nem akarok szembesülni ezzel a helyzettel? Ezek az eltávolítások nagyon jól egybecsengnek azokkal a mondatokkal, hogy „betenni” valakit az otthonba,Általában annak más a véleménye, aki találkozott már a halállal, jelen volt valakinek a halálakor. Ő tudja, hogy nem egy misztikus dolog ez, hanem természetes folyamat. Nem véletlen, hogy mindig az idősebbek halálfélelme a kisebb: ők általában már sok halált láttak maguk körül, elvesztették nagyszüleiket, szüleiket, barátaikat, esetleg házastársukat is.Mi magyarázza ezt az attitűdöt? Nem szeretünk szembenézni a halállal? Vagy csak félünk attól, hogy ha jobban belevonódunk a történésekbe, akkor az túl sok időnket és energiánkat igényli majd? Ez mind, amit említ. Ezek a hárítások nagyon erőteljesen hatnak. Van egy énvédő mechanizmus, hogy megvédem magam ezektől a szörnyűségektől, és nem akarok arra gondolni, hogy én is járhatok így. És valóban létezik az a hozzáállás is, hogy „nem akarok 10 hónapot ott ülni mellette”. Holott sok család, ha elkezd szervezkedni, van mondjuk három gyereke az öregnek vagy betegnek, akkor hamar kiderül, hogy meg lehet ezt szervezni, hogy mindenkinek csak pár hetente legyen dolga. Arról nem is beszélve, hogy ma már rengeteg szervezet van, ami tud segíteni. Sokan egyszerűen nem veszik a fáradtságot, hogy ennek utánanézzenek, végiggondolják. Engem ez rendkívül bosszant, mert az az alapállásom, hogy az embernek legjobb, ha otthon halhat meg. És persze, ha annyira demens, hogy már meg van a veszélye, hogy felgyújtja a házat, az más helyzet. De csak azért, mert valaki öreg vagy haldoklik, ezért nem kéne berakni egy intézetbe. Úgyse tudnak ott vele mit kezdeni, az utolsó időszakban már csak álgyógyítások vannak, amik nem érnek semmit. A tüneteket pedig legtöbbször otthon is lehetne kezelni. Nekem erről az egész kérdésről elég radikális véleményem van: hogy ne döntsünk senkinek a feje fölött. Ez akkor jelentős mértékben kulturális kérdés is? Hogyne. Eleve van egy olyan általános üzenet a médiában, hogy csak a fiatal, az egészséges a szép. Ha öregembert mutatnak a tévében, akkor a pelenka, a fogsor kicserélése kerül elő, csupa undi dolog. Ez is azt sugallja, hogy az öregség csak ilyen lehet, holott egy hatvanon felüli ember ember még abszolút teljes értékű életet élhet. Mintha lenne itt egy feszültség abban, hogy az orvostudomány révén ma már meddig tudjuk meghosszabbítani sokak életkorát, és hogy ehhez képest társadalmilag mit tudunk ezzel kezdeni. Olvastam egy nagyon érdekes tanulmányt arról, hogy a hatvanas az új negyvenes, egész iparágak épülnek rá a fiatal öregekre: sport, utazás, egyéb elfoglaltságokat kínálnak nekik. Szóval látszik, hogy ebben van már változás. De egy nyolcvanévessel nem tudunk már mit kezdeni, hiába van amúgy még ragyogóan, mindenképp minél előbb be akarjuk nyomni valahova. Hollandiában, ahol nagyon sok öreg van, kialakították a szomszédsági segítőközösségeket: a 80 évest segíti a közelben lakó hatvanas. Így ő is talál magának elfoglaltságot, és az idősebbet se kell berakni egy otthonba. Ezek olyan egyszerű és természetes dolgok, és még sincsenek jelen Magyarországon. Pedig ebben a programban közben a hatvanas is látja, hogyan történik az öregedés, jobban fel tud rá készülni. Nem akarok ebből teljesen generációs kérdést csinálni, de a 20-30-40 évesek valószínűleg azért is hárítják ennyire ezt a témát, mert abba születtek bele, hogy már a szüleik is hárították. Hogy „ne vigyük el a gyereket a temetésre, mert felzaklatja, ne beszéljünk ezekről a kérdésekről, mert nem nekik való”. Ugyanakkor ezen a téren is látni változást. Én még úgy végeztem el az egyetemet és a kiegészítő szakokat, hogy egyáltalán nem volt szó a halálról. Most a halálról szóló kurzusainkon évente 70-80 olyan hallgató van, aki úgy lesz majd orvos, hogy tisztában van ezekkel a kérdésekkel. Lehet persze mondani, hogy több ezer orvostanhallgató meg még mindig nem találkozik a témával, de igenis van előrelépés. Látni azt is, hogy a közbeszédben egyre több szó esik a kérdésről, aki erről a témáról szeretne olvasni, nagyon könnyen talál irodalmat. 30 évvel ezelőtt még semmit nem lehetett találni, Polcz Alaine volt az első, aki a nyolcvanas évek végén elkezdett erről írni. Majd jött a kilencvenes évek elejétől Buda Béla és Popper Péter, vagy Blasszauer Béla az eutanáziáról. De addig semmi. Arról mit lehet tudni, hogy hol halnak meg a magyarok? Korábbi interjúiban említette, hogy a nyolcvanas években szinte mindenki krónikus osztályon halt meg, de azóta változás indult meg ebben. Évente 120-140 ezer ember hal meg Magyarországon, de azt nem tudni, hogy közülük hányan halnak meg otthon. Mi csak azokról tudunk, akiket a hospice elkísér. Emiatt tudjuk, hogy 33 ezer ember hal meg rákban évente, közülük nagyjából 10 ezer embert lát el a hospice, és az ő 60 százalékuk, mintegy hatezer ember hal meg otthon. Azt becsüljük, hogy a kórházi halálozás 75-70 százalékra csökkenhetett le. De azok körében, akik igénybe veszik a hospice-szolgáltatást, nem lehet eleve magasabb a végül majd otthon meghalók aránya? Hiszen aki igénybe vesz egy ilyen szolgáltatást, arról sejthető, hogy ő vagy a családja alaposabban tájékozódott a kérdésben, foglalkoztak ezzel. Ez részben biztosan így van. Ha a fővárosban megnéznénk a hospice ellátást igénybe vevők társadalmi helyzetét, akkor valószínűleg azt találnánk, hogy értelmiségiek, magasan kvalifikáltak. De vidéken nem ezt látjuk: a Borsod megyei hospice-ba nem az egyetemi tanár kerül be. Budapesten biztos hogy így van, hogy azok veszik igénybe, akik eleve nyitottabbak, utánaolvastak, megbeszélték a családdal. De látni azt is, hogy minél távolabb kerülünk a fővárostól, annál konzervatívabban állnak ehhez a kérdéshez. Ez azt is jelenti, hogy ott még élnek a halálhoz kötődő rítusok, hagyományok? Mi is ezt hittük, de nem így van. Van egy tanfolyamunk orvosok és ápolók számára, Veszteség és gyászfeldolgozás címmel, amivel járjuk az országot. És pontosan ezt gondoltuk, hogy ha a kisfalvakból bejön egy nővér a képzésre, akkor amikor majd a halálhoz kapcsolódó rítusokra kérdezünk rá, előjönnek ezek a régi szokások. De nem, ezek a falvakból is nagyjából kivesztek. Nekem meggyőződésem volt, hogy van még virrasztás, de nem, már bérvirrasztás sincs. Még a Nyírségben sem, ahol a legtovább tartották meg ezeket a szokásokat. De nagyon érdekes, hogy tartottunk idősotthonokban is képzéseket gondozóknak, és ott volt, aki mesélte, hogy egy haláleset után automatikusan kinyitja az ablakot. Kérdeztem, hogy miért, de nem tudta megmondani, egyszerűen csak kinyitja. Ez is egy régi rítus, hogy a lélek ki tudjon menni az ablakon. Szóval vannak szokások, amik más formában, de továbbélnek. Mindig megkérdezzük azt is, hogy ha nincs virrasztás, akkor mi van helyette, és kiderül, hogy elkezdenek kialakulni új rítusok: van, ahol a letakart holttestre ráraknak egy szál virágot, vagy gyújtanak mellette egy gyertyát. Van, ahol a nővérpultra teszik ki az elhunyt fényképét. Azt látni, hogy a régi rítusokat már nem ismerik az emberek, egyet-egyet informálisan még használnak, de közben kezdenek kialakítani újakat. És ezek nagyon szép dolgok. 20-30 éve a kórházakban nem volt virág vagy gyertya, ha meghalt valaki, már húzták is a gumikesztyűt, kiterelték a kórterem többi lakóját, és vitték el a holttestet. De minek a gumikesztyű? Mert megfertőz? És minek kiterelni a többieket? Mert megharap valakit? Azt látom, hogy lassan, de történik ezekben a dolgokban változás. A gumikesztyű még ma is gyakori, de van kórház, ahol például külön szobába viszik át a holttestet, és ahol a család még egy napig meglátogathatja, mintha egy ravatalozó lenne. Könyvének központi fogalma a jó halál koncepciója. Mit ért ezen a fogalmon, mikor van valakinek jó halála? Egyéni kérdés is, hogy ki mit tart a saját esetében jó halálnak, de azt látni, hogy vannak olyan alapdolgok, amiket mindenki fontosnak tart. Egy PhD-hallgatóm jelenleg haldoklókkal interjúzik, és az alanyai elég világosan megmondják, hogy mire lenne szükségük. Egyrészt, hogy tisztelettel bánjanak velük. Ne kezeljék például őket úgy, mintha már nem is élnének a kórházban, ha már magatehetetlen állapotban vannak. A másik visszatérő igény, hogy hagyják őket békén. Ne hurcolásszák őket ide-oda a kórházban, még egy CT-re vagy még egy MR-re, csak azért, mert mondjuk a gyerekük erőszakoskodik az orvosnál. Ez sajnos mindennapos dolog, pedig pontosan lehet tudni, hogy az a plusz CT vagy MR már nem fogja őket meggyógyítani. Hány ilyen történetet hallani, hogy valaki a kórházi folyosón vagy a mentőben halt meg, mert vitték éppen egy újabb vizsgálatra. Szerintem ez a legtöbb esetben szimpla műhiba, őket egyszerűen már békén kellett volna hagyni. És végül, hogy lehetőleg olyan helyen haljon meg, ahol szeretne. Ez legtöbbször az otthona, de nem mindenkinek: vannak, főleg férfiak, akik szeretnek intézménybe menni, mert ott biztonságban érzik magukat, és mert nem akarják zavarni a családot. Ha ő ezt akarja, akkor persze legyen ez. Mindig figyelembe kell venni, hogy ő mit szeretne. De sokan vannak, akik otthon halnának meg, és nem kapják meg ezt a lehetőséget. Vannak, akik azért nem, mert a család pánikol, hogy mi lesz, ha a haldokló rosszul lesz, vért fog hányni, fuldokolni kezd majd, és inkább már előre hívják a mentőket. De ápolókkal, mentősökkel beszélgetve kiderül, hogy ez nagyon ritkán fordul elő. A legtöbben egyszerűen elalszanak. Nem ilyen rettenetes halálok vannak. Azok, akiket én láttam meghalni, sokszor úgy haltak meg, hogy elsőre szinte észre se vettük. Az egyik pillanatban még vett levegőt, utána meg nem. Milyen lehetőségek vannak arra, hogy valaki előre kikösse, állapota rosszabbra fordulása esetén mi történjen és mi ne történjen vele? Létezik az Életvégi Tervezés Alapítvány, akik nyomtatványokkal segítenek, hogy közjegyző előtt bárki bármikor, akár 30 évesen vagy 60 évesen megmondhassa, hogy hogyan akar meghalni, például hogy milyen beavatkozásokat ne végezzenek már el rajta. Az előzetes döntési lehetőségek gyakorlatilag korlátlanok lehetnének, de kevesen élnek ezzel, azok közül is, akik egyáltalán tudnak róla, sokan húzzák-halasztják a döntést. Ebben a kérdésben lenne szerepe az orvosoknak is. A szakirodalomban „csodakérdésnek” nevezik, amikor az orvos magának felteszi a kérdést, hogy meg lenne-e lepve, ha a páciense mondjuk hat hónapon vagy egy éven belül meghalna. És ha arra jut, hogy nem, akkor bizony illendő lenne vele beszélgetni arról, hogy mit szeretne. Nem rátörni az ajtót, hogy „Uram, ön meg fog halni!”, hanem megkérdezni tőle, hogy mi lenne számára a kényelmes, vannak-e tervei. Nem hiszem el, hogy ha valaki egy hosszú betegségen esik át, akkor ne gondolkozna el ezeken a kérdéseken. Csak senki nem beszélget el vele erről. Hogy hol halna meg szívesen, otthon vagy kórházban? Mit szeretne, kik legyenek ott? Ezekről a kérdésekről jót lehetne beszélgetni, de nincs meg a kultúrája, nem tanultuk meg. Pedig már nagyon jó protokollok léteznek, az általunk szerkesztett Kharón folyóiratban több cikk jelent már meg arról, hogy milyen egyszerű és barátságos kérdéseket lehet feltenni. Pont a koronavírus kapcsán lefordítottuk egy angol professzor írását, aki azt vizsgálta, hogy a járvány hogyan hatott ezekre az életvégi döntésekre. És az derült ki, hogy minden egyes beteg nagyon örült a beszélgetésnek. De a teljes szakirodalomból is ezt látni: nem félelem és rettegés övezi ezeket a beszélgetéseket, hanem a betegek megkönnyebbülnek, hogy valaki végre elbeszélget velük arról, hogy hogyan képzelik a jövőt. Sajnos nagyon kevés ilyen beszélgetés zajlik Magyarországon. Egyre több persze, és nálunk is több száz életvégi nyilatkozatot kötöttek már emberek, de ez még mindig egy alacsony szám. Az életvégi beavatkozások elutasítását azért még mindig mintha erős stigma kísérné. Közben meg látni azt is, hogy amikor például orvosokat kérdeznek erről, egész más képet kapunk. Egy cikkben jött szembe velem a Johns Hopkins Egyetem 2003-as kutatása, amiben orvosaikat kérdezték, hogy milyen beavatkozásokat akarnak az életük végefelé, és jelentős többségük nem kérne ezekből. Világszerte számos hasonló kutatás készült: vizsgálták például, hogy ha súlyos demenciában szenvednének majd, mennyire szeretnének hasonló beavatkozásokat, 90 százalékuk mondta, hogy nem szeretne. Van egy erőteljes tévhit ezzel a kérdéssel kapcsolatban: még a járvány előtt voltam egy konferencián, ahol életvégi kérdésekről volt szó, és a végén hozzászólt egy idős doktornő, hogy minden hülyeség, amit mondok, mert a betegek mindenképpen élni akarnak. De nem tudom, hogy ezt mire alapozta: 30 éve foglalkozom ezzel a kérdéssel, és még nem találkoztam ezzel. Ha valaki átment egy borzalmas kemoterápián, fájdalmai vannak, megalázó helyzetekben volt, egyáltalán nem olyan biztos, hogy minden áron élni szeretne. Ha valaki 30 éves, akkor persze más a helyzet, de mindezt 80-90 évesen végigcsinálni, egy hosszú, kiegyensúlyozott élet után, az nagyon más. Én csak azt mondom, hogy ezt ne mi döntsük el helyettük, hanem kérdezzük meg őket, hogy ők mit szeretnének. Egy másik PhD-hallgatóm azt vizsgálta, hogy az összes kezelés hány százaléka tekinthető felesleges kezelésnek, azaz amikor lehetett tudni, hogy az már nem fog változtatni a beteg állapotán. És azt találta, hogy vannak orvosok, akik csak azért, hogy ne kelljen beszélni a helyzetről a beteggel, írják fel a felesleges kemoterápiákat. Vagy azt mondják a 40 kilósra fogyott betegnek, hogy menjen haza, hízzon kicsit, majd jöjjön vissza. Ezek nem szép beszélgetések, mert ezzel a betegre hárítják a felelősséget. Mintha szintén kevés szó esne úgy általában a gyászról, hogy mi történik azzal, aki elvesztett valakit. Mi játszódik le abban, aki gyászol, és mire lenne érdemes jobban odafigyelnünk? A gyász fázisait évtizedekkel ezelőtt leírták, és bár vannak, akik elkezdték ezt megkérdőjelezni, azért a szakirodalom nagy része egységesen tekint rá. Eszerint a gyász egy egyszerre jelentkező erőteljes sokkal és egy elutasítással indul el, aztán a temetésre készülve jön egy összeszedettebb időszak, amikor az ember azt mondogatja magának, hogy erős, és meg tud ezzel birkózni, majd jellemzően a temetés után jön egy hosszú regressziós időszak, ami érzelmileg és testileg is megterhelő, és hónapokig is eltarthat. Azt látni, hogy a halálesetek utáni 1-6 hónap közötti szakasz a legnehezebb. Aztán általában hat hónap után jön a kitekintés, a feldolgozás időszaka, a gyászolók ilyenkor kezdenek el újra a jövővel is foglalkozni. Ezt azért fontos tudatosítani, mert sokan még mindig azt hiszik, hogy a temetésig tart a gyász, és sokszor éppen azzal az időszakkal nem tud már a környezete és a társadalom mit kezdeni, amikor valaki az igazi, mély gyászában van. Sürgetni kezdik a gyászolót, hogy szedje össze magát. Volt olyan páciensem, aki hirtelen veszítette el a férjét, és a családja már két hónappal később azt javasolta neki, hogy menjen újra férjhez. Mostanában felkapottá vált egy koncepció, ami többek között Yalomtól ered, hogy a gyász meg is erősíti a személyiséget. Hogy egy olyan trauma, aminek a feldolgozása gazdagítani tudja a személyiségünket. Nekem ez nagyon tetszik, hogy ne csak negatívan álljunk hozzá ahhoz, hogy elveszítettünk valakit, és ez borzalmas, hanem ismerjük fel azt is, hogy fel tudtuk dolgozni magunkban, gazdagodtunk általa. Például egy családot nagyon jól össze tud tartani egy közösen megélt gyász: láttunk ilyet, hogy három gyerek nem nagyon tartotta a kapcsolatot, de anyjuk halála összehozta őket, közösen kísérték az utolsó két hétben, és utána úgy érezték, hogy jobb lett a család kapcsolata. Hallgatómtól is hallottam hasonlót: hogy meghalt az apukája, de mindannyian ott voltak a halálos ágyánál, és ettől mindenki pozitívabban gondolkodott utána. Hogyan tudunk segíteni, ha valaki épp gyászol a környezetünkben? A gyászolónak hullámzik a lelkiállapota: van például, amikor jól ébred, vidám, el is kezd gondolkodni azon, hogy nem is lenne szabad vidámnak lennie. Ugyanígy, van amikor nyitott a társaságra és van amikor nem. És jellemző a külvilágra, hogy nagyon óvatosak vele szemben, minta törékeny lenne, maximum azt mondják neki, hogy szóljon, ha majd segíthetnek valamiben. De úgysem fogja mondani. Ezért például én azt szoktam csinálni a gyászoló ismerőseimmel, hogy konkrét programot ajánlok neki: nincs-e kedve ekkor és ekkor beülni egy kávéra vagy elmenni egy kiállításra, kimenni a Margitszigetre sétálni. És ha azt mondja, hogy nincs, de majd jövő héten szívesen, akkor jövő héten megkérdezed újra. Fontos, hogy konkrétumot mondjunk, mert ha csak annyit mondunk, hogy szólj, ha szeretnél valamit, azzal ráhárítjuk a felelősséget. A járvány alatt sok tízezer ember vesztette el rokonát, hozzátartózóját Magyarországon, miközben az egész sajtó és a közvélemény a koronavírussal foglalkozott, minden erről szólt. Más ez a fajta gyász, amit egy ennyire tematizált, szem előtt lévő betegség okozta halál vált ki? Azért más, mert épp a legfontosabb részlet maradt el: ezeknél a haláloknál jellemzően senki nem volt jelen, és ez borzalmas. Mindenki azt mondja, hogy annak a halálnak a feldolgozása a könnyebb, ahol jelen lehetett. Pedig ezt a közvélemény sokszor nem hajlandó elfogadni, rövidtávon gondolkodunk, és olyanokat mondunk, hogy nekem úgy maradt meg az emlékezetemben, hogy szép volt, fiatal volt, nem akartam öregen és betegen látni. És azt gondoljuk, hogy ez a jó döntés. De közben lehet tudni, hogy azok, akik ott vannak, elkísérik szeretteiket, látják, ahogy meghal, azok hosszabb távon lelkileg egészségesebbek lesznek. A járvány alatt sokakkal előfordult, hogy nem láthatták a családtagjukat, telefonon tudták meg a hírt, majd kaptak egy urnát. És mivel sokáig nem lehetett rendes temetéseket sem tartani, sokan az urnát berakták a kredencbe, nem búcsúztak el rendesen az elhunyttól. És ez komplikált gyászhoz vezethet, azaz ahhoz, amikor a gyász feldolgozása nem ér véget egy év után, hanem hosszabb ideig terheli az érintetteket. Nemrég egy interjúban megkérdezte tőlem az újságíró, hogy milyen borzalmas lehetett annak, aki a kórházban koronavírusban halt meg. De úgy gondolom, a gyász szempontjából nem neki volt borzalmas, ő küzdött az életéért, ha nem volt eleve altatásban vagy kómában. De a családnak igen, bennük ez tovább fog élni. A járványtól függetlenül is egyre többször előfordul, hogy a családtagok otthon tartják az urnát, mert azt hiszik, hogy akkor a szerettük is jelen van valamennyire. Sőt, ami még ennél is rosszabb, és sokat hallani róla, hogy vannak, akik a hamvak egy részét eltemetik, egy részét viszont otthon tartják. A búcsút végig kell csinálni, és ha ez megvan, akkor hosszútávon sokkal könnyebben fel tudja majd dolgozni. Ezért problémásak annyira a Covid okozta halálok. Erről a helyzetről nem tehetett senki, de azzal, hogy sokan nem lehettek jelen a szeretteik halálánál és nem tudtak tőlük elbúcsúzni sem, feltételezhetjük, hogy sokan lesznek olyanok, akik nem tudják majd egészségesen feldolgozni a történteket, segítségre lehet szükségük. Sokat hallani arról, hogy öregedik a magyar társadalom, évről évre egyre több embert fognak érinteni az idősgondozással, a különféle időskori betegségekkel kapcsolatos kérdések. Mennyire vagyunk felkészülve erre? Nagyon fontos kérdés, és abszolút nincs rá felkészülve a társadalom. Ugyan ma már töménytelen projekt létezik, otthoni szakápolási szolgáltatások, hospice-szolgáltatások, de az idősgondozás egésze abszolút nyomott pozícióban van. Az otthonokba bejutni rendkívül nehéz. Korábban elég volt, ha valaki idős volt és jelentkezett, most már számos betegséget fel kell mutatni, és a bekerülők ezért hamar meg is halnak. Közben évente 250 ezer demens is él az országban, akik nem halnak meg, és az ellátásuk hatalmas feladat. Külföldön sok helyen jóval hamarabb felismerték ezt a problémát, és óriási pénzek mentek erre a területre. Hollandiában például demensfalvakat hoztak létre, ahol emberi körülmények között élhetnek, úgy, mintha otthon lennének, de közben folyamatosan ellenőrzik őket. Nem az történik, hogy kiültetik őket a folyosóra, és nézik egész nap a falat. Vesszőparipám ez a kérdés, hogy borzalmasan nagy bűn, ami ezzel itthon történik.