Biztos, hogy írtam valahol korábban: úgy vagyok a Woody Allen-filmekkel, hogy már akkortól meg vagyok véve, amikor meglátom a főcím betűtípusait, évtizedek óta ugyanolyanok. Mondjuk a filmek sem sokat változtak, különösen azóta, hogy az idős mester – a napokban töltötte be a 86-ot – először kelt át az óceánon, és többnyire itt a közelben dolgozik. Az átkelés egyik oka, hogy Hollywooddal soha nem volt kibékülve, legendás eset, miszerint el sem ment az Annie Hall-os Oscar-díj-átadóra 1978-ban – 5 jelölésből 4 szobrot kapott meg a mű, köztük a legjobb rendezésért és a legjobb eredeti forgatókönyvért járót –, ehelyett klarinétozott egy dzsesszklubban.Amerika és Woody Allen viszonya nemrég tovább erodálódott – esztétikán túli fejlemények miatt, amelyekkel ebben a szövegben nem fogok részletesen foglalkozni –, azután pláne, hogy előző filmjét, az Egy esős nap New Yorkbant sokáig be sem mutatták odaát. Mindez érthető módon kissé meg is törte a munkakedvét, inkább visszatért Európába újfent, és megcsinálta a Rifkin fesztiválját. Tavaly. Ez a tett sem vetett nagyon észrevehető hullámokat, nem véletlen, hogy hozzánk is csak most jutott el a film, holott még a 2020-as San Sebastian-i fesztiválon mutatták be.A hírverés hiánya két okkal magyarázható. Az egyik, hogy a filmes közeg – a kritikusokat is beleértve – nem annyira tud mit kezdeni a felmelegített „üggyel”, ergo úgy érezheti, jobb csöndben maradni: a cirkuláló információk alapján mindenestül felmenteni necces őt napjainban, elítélni könnyebb, ám az sem magától értetődő. Mindegy, hadd mocorogjon magának, előbb-utóbb úgyis abbahagyja.A másik, hogy a Rifkin fesztiválja nem maradéktalanul jó film. Azzal együtt sem, hogy nekem tetszett. Máris feloldom az ellentmondást.Ha úgy nézem a filmet, ahogy egy kétkezi Woody Allen-filmet néznék, nem sok átütő erőt és lendületet találnék benne. Ez persze szubjektív, hogy miben érzem kirajzolódni az ívet, és hogy miben kevésbé, az utóbbi húsz évben amúgy azt vettem észre, hogy máshogy mozdulok, mint mások. Én a Fülest, az Éjfélkor Párizsbant és a Káprázatos holdvilágot szerettem az ezredforduló óta tartó Woody-korszakból, miközben közülük csak a közbülsőnek volt értelmezhető elismertsége úgy a publikum, mint a kritika részéről. Ehhez képest a Match Pointot és a Blue Jasmine-t emelték magasabbra, amiben viszont személy szerint nem közreműködtem.Hogy mi ebből a tanulság, hirtelen nem világos – esetleg annyi, hogy azok higgyenek nekem, akik hasonlóan látták –, a Rifkin fesztiválja mindenesetre a kevésbé magával ragadó vagy szépen ívelt Allen-alkotások közé tartozik tehát.A film először is tartalmaz egy közel nyolcvanas filmesztétát, Mortot (Wallace Shawn – muszáj volt egy darabig azon morfondíroznom nézés közben, hogy a rendező jobb főszereplő lenne, ez van), aki jóval fiatalabb feleségével, Sue-val (Gina Gershon) megérkezik konkrétan a San Sebastian-i filmfesztiválra. Itt rövid időn belül előbb szerelmi háromszög, majd négy-, sőt ötszög bontakozik ki egy francia sztárrendező, Philippe (Louis Garrel), illetve egy spanyol orvosnő, Jo (Elena Anaya) színre lépésének következtében.Tipikus Woody Allen-képlet, csakhogy miután a sokadszor és sokadféleképpen megvariált sztori, mint mondtam, nem sodor magával ellenállhatatlanul, ez a kérdés kerül napirendre: mi az, amivel meg lehet tölteni az adott kereteket, hogy sűrűbb legyen az anyag. Apránként kiderül: sok mindennel. De közben az is, hogy ez a mögöttes tartalom bárki számára nem lehet érthető, befogadható, élvezhető.Egy szó, mint száz, az író-rendező azoknak készítette a Rifkint, akik nemcsak őt szeretik, hanem egyébként is azt szeretik, amit ő szeret. Elsősorban a filmkultúra klasszikusaira vonatkozóan. De nem csak. Hanem végső soron a világ fontos fontos dolgainak jelentékeny hányadára, politikától gasztronómiáig, szinte csak a sport maradt ki. Elmehetett volna még a főhős egy Real Sociedad-meccsre, hogy végképp kerek legyen a kép. Habár a sakk is sport, épp a minap írtuk meg, hogy egyre népszerűbb.A leghangsúlyosabb mindezeken belül a filmtörténet, írja is mindenki, hogy a mester az általa kedvelt filmek és filmesek előtt akart tisztelegni. Viszont mivel a szokásos karakterű poénok zöme is innen ered, ezekre nincs antennája a publikum azon részének, amely nem látta őket. Vagy ha egykor látta is, nem elégszer. Márpedig attól tartok, hogy az ezekért ma is rajongó mozibolondok kihalófélben vannak nagyjából. Hogy konkrétabb legyek, hiába viháncoltam a Jules és Jim csodás biciklis, vagy a Kifulladásig remek lepedős, továbbá Az öldöklő angyal láthatatlan falas jeleneteinek mókás újraértelmezésén, közben úgy éreztem, mintha a terem meg sem rezzenne. Noha nem voltunk fiatalok átlagosan.A legjobb egyértelműen az volt, amikor Ingmar Bergman Personáját idézve ékes svéd nyelven beszélte meg Sue és Jo, hogy Mort rendes fickó, egy baja van, hogy kizárólag a feliratos filmeket hajlandó elismerni.Ezen a ponton el is érkeztem egy másik konzekvenciához. Miszerint érdekes, hogy egy 86 éves bronxi születésű pasas kb. ugyanazt gondolja a világról, amit én is szoktam. Nemcsak a szinkronizált filmekről, hanem speciálisan napjaink „bátor”, avagy „üzenetközvetítő” műveiről is – Philippe feltett szándéka, hogy következő művében kulcsot ad az izraeli–arab konfliktus megoldásához –, meg hát tényleg mindenről. Itt ismét sorolhatnám az olyan apróságokat, mint a kígyóvállú entellektüelek viszonya a golobális politikához és az aktuális kulturális trendekhez.Ráadásul itt van még a terítéken az élet értelme is. Csak hogy ne aprózzuk el.A filmben végig a keresztnevén, Mortként emlegetik-szólítják Rifkint, nem véletlenül, ezzel együtt – nem szpoiler, amit elárulok: az első jelenetekben ő maga kezdi mesélni a történetet ki másnak, mint a pszichiáterének – nem hal meg a végén. Annak ellenére, hogy A hetedik pecsét halállal sakkozós jelenetének újraértelmezése is megtörténik, Christoph Waltzot első pillantásra fel sem ismertem. A tételmondat is itt hangzik el. Üres az élete, panaszkodik Mort. Nem üres az, csak értelmetlen, mondja a halál. Nekem ennyi elég, akinek nem, az hiába próbálna velem szót érteni.Ugyanitt remélem – Mort ide, halál oda –, hogy Woody Allen nem készül abbahagyni a mocorgást. Hogy ha Amerikában nem is akar többé filmet készíteni – lehet, nem is tudna –, a hírek szerint épp körvonalazódó párizsi projektjét megcsinálja még. Majd sorban mindent, ami esetleg eszébe jut. Hogy ami hátravan, az se legyen üres.