Szerelemről igazán jó filmet nagyon nehéz forgatni, hogy ne legyen szirupos, blőd, közhelyes vagy túl drámai, és ennek fényében A világ legrosszabb embere minden túlzás nélkül csodálatos film. Ráadásul nemcsak a szerelmi szálat, hanem az önálló élet elkezdésével járó bizonytalankodást is elég pontosan mutatja be, szóval Joachim Trier rendező tulajdonképpen dupla bravúrt hajtott végre. Mindezt olyan finom eszközökkel, hogy hosszan kellett gondolkodnom azon, hogyan is érte ezt el. Hát semmi extra!Mert ebben a történetben tényleg az égvilágon semmi különleges nincs: a huszas éveiben járó Julie (Renate Reinsve) nagy erőkkel próbál rájönni, hogy mihez kezdjen magával, és megtalálni azt, hogy kinek az oldalán hajtsa végre a felnőtt élet nevű mutatványt. Az első komolyabb választottja a nála több mint tíz évvel idősebb képregényrajzoló, Aksel (Anders Danielsen Lie), akit egy idő után dob, és kiköt a szokatlan körülmények között megismert Eivind (Herbert Nordrum) mellett, de vele sem érzi, hogy a helyén lenne.A huszas éveik végén, harmincas éveikben járó nőknek - de azt hiszem, férfiak többségének is - biztosan ismerősek lesznek azok a helyzetek, amikben Julie találja magát. Hogy nem tudja, mit tanuljon, mivel foglalkozzon, se elsőre, se másodjára, és az sem biztos, hogy harmadjára jól dönt. Hogy évekig benne marad egy kapcsolatban, aminek a problémás részeivel nem tud mit kezdeni és újra meg újra ugyanoda lyukadnak ki a veszekedések. Hogy olyanokat csinál, amit sosem gondolt volna magáról. Hogy belátja, a szerelem önmagában nem működtet el a végtelenségig egy párkapcsolatot. Hogy valakiből egy villanásnyi nagyon izgalmasnak tűnik, de a mindennapokban sokkal sutább. Hogy kételkedik mindenben, de leginkább magában, a képességeiben és a döntéseiben. Hogy még a szerelméhez is hasonlítgatja magát, és úgy érzi, alulmarad. Hogy közel harmincévesen sem tudja kezelni a diszfunkcionális családi viszonyait. Hogy szakítani gyötrelmes, bármelyik oldalon állunk is. Hogy az állandó háttérzajban nehéz rájönni, az ambíciót, az elvárásokat mi támasztjuk magunkkal szemben vagy a külvilág nyomaszt velük. Hogy nem tud mit kezdeni magával számára idegen környezetben. Hogy néha úgy érzi, ő a világ legrosszabb, leghaszontalanabb, legértéktelenebb embere. Nem mondom meg, hányat tudnék kipipálni ezek közül.A világ legrosszabb embere attól zseniális és azért foglalkoztat még napokkal később is, mert ezt a nagyon hétköznapi és ismerős sztorit a lehető legnagyobb természetességgel, mégis nagyon érzékenyen és legalább ugyanennyi humorral és szépséggel meséli el. Úgy, ahogy a saját életünkre nem biztos, hogy eszünkbe jut gondolni. Egy perc üresjárat nincs, és egyszer sem jutott eszembe, hogy színészeket nézünk berendezett helyszíneken. Nincs benne semmi mesterkéltség, annak ellenére sem, hogy napjainkban szokatlan módon van narrátora a filmnek, hogy fejezetekre osztotta a rendező, mint egy regényt, és vannak benne álomszerű vagy képzelt jelenetek. Minden szereplőt lehet szeretni, utálni, érteni, mindegyikük idegesít néha, de meg is sajnáljuk őket. Julie és Aksel kapcsolatának egyik sarkalatos, visszatérő konfliktusa, hogy a lány nem akar gyereket (még), míg a férfi - korából is adódóan - már igen, és folyton ezzel nyaggatja Juliet. Ezzel viszont csak az egyre hevesebb ellenállását váltja ki, míg Julie már abban is kételkedni kezd, hogy akar-e valaha gyereket. Aksel mindent analizál és igyekszik megmagyarázni, Julie csak szeretné pontosan felismerni, mit érez. A nő pont egy ilyen tépelődő lelkiállapotban botlik az Aksel tökéletes ellenpontját jelentő, laza Eivindbe, akivel egészen elképesztő módon flörtöl végig egy éjszakát. Iszonyú kreatívak abban, hogy a bevett normák szerint ne csalják meg a párjukat. Később viszont, amikor már összejönnek, ez a vibrálás és izgalom elég gyorsan válik köddé, és Julienak pont az kezd el hiányozni Eivindből, ami Akselben idegesítette, és cserébe megőrjíti az, hogy a srác megelégszik a helyzetével, különösebben nem ambicionálja semmi. Végső soron viszont úgy tűnik, mintha egyik kapcsolatban sem fogadná el senki a másikat úgy, ahogy van.Persze attól még, hogy azt írtam, a film nem csap nagy drámázásba, vannak benne torokszorító jelenetek. Az egész elhúzott szakítást nagyon nehéz nézni, a korábban magabiztos Aksel egy pillanat alatt válik először pitiző kiskutyává, aztán szánalmasan vádaskodó idiótává, hogy végül megint könyörgőre fogja. Érdekes, hogy Julie és Aksel akkor tudnak végre igazán őszintén beszélgetni egymással, amikor jóval a szakítás után Julie meglátogatja a beteg Akselt a kórházban - bár azok a reakciók is vissza-visszatérnek, amik megrontották a kapcsolatukat. És Julie ekkor tudja meg, hogy Aksel azt is elfogadta volna, ha egyáltalán nem lesz gyerekük. Amikor már nincs jelentősége. Azt hiszem ez volt az a pont, aminél elsírtam magam.Joachim Trier elképesztő érzékkel teremtette meg a film hangulatát, a ritmusát, irányította a színészeit (Renate Reinsve tavaly megkapta Julie szerepéért a legjobb színésznőnek járó díjat Cannes-ban). Hiába átlagosak a hősei, rengeteg gyönyörű képen ábrázolja őket, a város látképe előtt merengő Juliebe például tényleg külön erőfeszítés nem belezúgni, és a film zenéjét is szuper jól válogatták össze. Egyszerűen minden a helyén van. Amikor kijöttem utána a moziból, úgy éreztem, mást sem szeretnék csinálni napokig, mint a Duna-partról nézni a vizet, a várost, amíg leülepszik bennem a film hatása. Tél van, ez nem volt opció. De az biztos, hogy még legalább egyszer megnézem ezt a „semmi extrát”.A filmet január 20-tól játsszák a magyar mozik.Címlapkép: Julie és Aksel. Fotó: Oslo Pictures / Mozinet