1983-ban Nagy Bálint és Rajk László a dél-franciaországi Vence-be utazott. „...mi terveztük és építettük Nagy Bálinttal azt az alkotóházat, ahova aztán... /Károlyiné/ rengeteg művészt meghívott.” (Rajk László: A tér tágassága, Magvető, 2019, 219. o. )A péntek hajnalban elhunyt Nagy Bálint itthon 1979 óta nem dolgozhatott építészként, ellenzéki tevékenysége miatt vesztette el állását a Vátiban. A SZETA tagja, a Beszélő alapító szerkesztője volt, intenzíven részt vett a demokratikus ellenzék munkájában, annak a közösségnek volt fontos tagja, amelynek mára a létéről sem tesznek említést olyan egykori kortársak, akik maguk adandó alkalommal jól, gyakrabban rosszul, de mégiscsak valamiként megvoltak a konszolidáltnak nevezett rendszer olykor nehezen követhető viszonyai között. Ne legyen félreértés, mindebben a demokratikus ellenzék tagjai, mindazok akik kiléptek a legális politika keretei közül, akkor és ott, nem láttak sem jót, sem rosszat: mindössze tényeket. A leverő és szomorú – amit Bálint is rezignáltan vett tudomásul – az évtizedes felejtés uralma volt. 2009 óta élete utolsó nagy kalandja és általa is teremtett munkahelye, a FUGA íróasztalánál ült, s olykor volt ideje beszélgetésre is, nem csak a cselekvésre, azaz kiállítások készítésére, koncertek szervezésére, s egyre többet volt jelen a virtuális világ különböző részeiben, azaz egyre megkerülhetetlenebb lett, s csak nem felejtett. Pontosan értette Borges: Funes, az emlékező című novellájának alapkérdését. A minden részletében megőrzött múlthoz való ragaszkodás a jelent teszi élhetetlenné, érthetetlenné. S Bálint ezt nem akarta. Sem a mindent megsemmisítő felejtést, sem a mindent elfedő emlékezést. Ugyanakkor nem illeszkedett bele az intézményes rendbe, s ez a magyar építészet normái számára majdnem ismeretlen, illetve értelmezhetetlen. De nem volt egyedül. Nem csak a FUGA volt az az alternatív kulturális tér, amely az évek során megkerülhetlenné vált.Az a műhely, amelyet ők teremtettek, az építészet és a politika közti összefüggéseket gondolta és teremtette újra, munkásságukban elválaszthatatlan lett az építészet elméletének és gyakorlatának elemzése. Ő maga egyre többször fordult ahhoz az építészethez, amely a terek, épületek, intézmények, távolságok között folyamatos elemzéseket végzett, s újragondolta a fentiek szerződéses viszonyait. Így vált fontos példává Zalotay Elemér, s a FUGA-nak komoly érdeme van abban, hogy a szocializmus korában annak társadalmi tereit újradefiniálni igyekvő, Svájcban élő építész munkássága ismét része lett a kortárs magyar építészeti hagyománynak. Ahogyan a Párizsban élő Batár Attila könyveinek kiadásában is tevékeny részt vállalt, s az új nemzedékek számára komoly lehetőséget, ígéretet, partneri kapcsolatokat jelentett mindez. Valóban önzetlen és a saját egójával nem sokat törődő alkotó lett, aki olyan nyilvánosságot teremtett, amelyben a kortárs festészet, zene, irodalom és építészet egymás mellett jelentek meg, pontosabban azok egymára gyakorolt hatásait teremtették meg a koncertek, felolvasások, kiállítások. Élete utolsó hónapjaban a FUGA számos bürökratikus problémáját kellett megoldania, s ez nem volt könnyű feladat, s végül nem is volt, nem is lehetett biztos abban, hogy mint lesznek, miként alakulnak az elkövetkező évek.De akármint is, 2009 és 2022 között létrehozott egy közintézményt, amelyben olyan emberek találhattak egymásra, akik a FUGA rendezvényein kívül olykor nem is éltek ugyanazokban a világokban, s itt mégis mind otthonra leltek.S itt és most, ebben a szövegben, nem pusztán az emlékezés, a közös élmények, a nagy események felidézése, az emlékezet ébrentartása a feladat. Ennél jóval szárazabb, tárgyilagosabb kérdéseket kell feltennünk magunknak, túlélőknek, akik figyelmünkkel, érdeklődésünkkel továbbra is tartozunk a FUGA munkatársainak: Őry Júliának, Rajk Juditnak, Asbót Kristófnak, Fehérvári Zoltánnak, Háfra Lászlónak, Kocsis Ferencnek, Segesdi Móninak, Zalka Imrének. A FUGA jövője nem más, mint akaratlanul is Nagy Bálint végrendelete, és a magyar kulturális élet egészének érdeke, és közösséggé formálódásának bizonyítéka. A kettészakadt Magyarország igen fontos lehetősége, ha léteznek olyan intézmények, mint amelyért a FUGA munkatársai küzdenek és dolgoznak, s amelyet Bálinttal együtt önzetlenül teremtettek meg. Az olyan mikroközösségek és eklektikus közönségek, amit a FUGA jelentett, azt ígérték, s ígérik ma is, hogy a politikai szakadék lététől függetlenül lehetséges nem pusztán egymás mellett élnünk, hanem együtt dolgozniuk is lehet azoknak, akik amúgy egy másik politikai közegből érkeznek, s remélhetően nem ugyanúgy mennek abba vissza.Mindez nem pusztán remény, s nem egyszerűen szöveg, hanem az elmúlt évek számos mindennapi tapasztalata. Bálint és a FUGA munkatársai pontosan azt a világot teremtették meg, amelyben a közös élmény, a párbeszéd valósága lehetséges volt, mert olyan szavak hangzottak el, olyan képek kerültek a falakra, olyan zenék szólaltak meg, melyek mindegyike kétségbevonhatatlanul a magyar és az egyetemes kultúra alapvető kérdéseit jelentik, s jelenítették meg. Ezt a közeget hosszú évek munkája volt megteremteni, s most éppúgy kell rá vigyáznunk, amint Nagy Bálint fontos munkásságát is pontosan fel kell majd idézzük.