Nemrégiben jelent meg a 444 MAKRO sorozatának 7. száma: Antonio Talia A 106-os út című könyve a'ndrangheta néven is ismert calabriai maffiáról. A 'ndrangheta mindenütt ott van: Észak-Európában, Dél-Amerikában, Kanadában, Ausztráliában, Hongkongban vagy éppen a szomszédos Szlovákiában is – így lehetett szerepe Ján Kuciak oknyomozó újságíró néhány évvel ezelőtti meggyilkolásában. Antonio Talia, a környék szülötte közel 10 évet szánt arra, hogy mélységében megismerje a délolasz gyökerű szervezetet, valamint az egész világot behálózó összefüggéseket, és feltárhassa-felvázolhassa a 'ndrangheta működésének sémáit. A 106-os útból nem csupán Olaszországot lehet jobban megérteni, hanem azt is, ami a közvetlen közelünkben zajlik az utóbbi évtizedekben. A szerzővel készített interjúnkat ide kattintva olvashatják el. A 106-os út, ahogy az összes Makro, ingyen jár a 444 Belső Kör tagjainak. Aki nem tag, itt rendelheti meg. Az alábbiakban a Kuciak-gyilkosság hátterét kibontó fejezetből teszünk közzé egy hosszabb részletet. Alessandro Digaetano fotóriporterrel virágvasárnap érkezünk Bovába, ami szimbolikus nap a helyi ünnepek sorában. Az idevezető úton kapom az első telefonhívást attól a férfitől, aki egyelőre Marióként mutatkozik be, s akit a következő hónapokban lesz alkalmam jobban megismerni. Hivatalos megnevezése: 8067-es fedett nyomozó.Bova középkori kisváros a tengerszint felett mintegy ezer méteren, az Aspromonte-hegyvidék határán; afféle hagyományőrző mintatelepülés, amit nyáron turisták szállnak meg, hogy tarantellát táncoljanak, és egyék a görög pitát. Télre azonban nagyjából kétszáz lakos marad. Előzőleg Alessando Digaetano és én egy Angelo nevű helyi fickóval egyeztettünk. Angelo nős, két gyermek apja, okleveles idegenvezető, aki az Angol ösvényen vezet túrákat: 1852-ben Edward Lear angol íróköltő tett itt látogatást, amelyről a Journal of a Landscape Painter in Southern Calabria című könyvében számolt be. Az általa bemutatott tájakon vezet át az Angol ösvény. A helyi turisztikai társaság székhelyén találkozunk Angelóval. Éppen négy középkorú ausztrál túrázóval beszélget, akik az eső miatt egyelőre semmilyen hajlandóságot nem mutatnak a túrára, inkább azon időtöltésnek hódolnak, amely kétségkívül a legnépszerűbb tevékenység az ünnepnapokon: pálma- és olívaágakat fűznek egybe, mígnem egy női alak bontakozik ki a szövedékből. Ez a híres „Pupazza”, vagyis baba. Később, a mise után a bovaiak odahelyeznek a bizánci stílusban épült templom elé két Pupazzát – egy kisebbet és egy nagyobbat –, és olyasmit tesznek, amit az antropológiai kézikönyvek télbúcsúztató szertartásként írnak körül. A két baba valójában Démétér és Perszephoné: utóbbit Hádész, az alvilág ura rabolta el az élők sorából, hogy aztán ágyasává tegye. Ám az év hat hónapjában az anyja, Démétér, az aratás istennője visszahozza őt onnan; ezért hoz termést ma is tavasszal és nyáron a föld. Valójában az egész vidéket belengi a túlvilág kultusza: számos pinax – ókori görög fogadalmi tábla – került itt elő, amelyek Perszephoné elrablásának eseményét ábrázolják, továbbá mintegy ötven kilométerre északon, Locri Epizefiriben ma is láthatóak Perszephoné egykori templomának maradványai.Függetlenül attól, hogy a helyi hagyományőrzők élesztették-e fel turistacsalogatóként, vagy valóban ősi és az ittenieket tényleg megszólító rítusról van-e szó, az biztos, hogy nagyon érdekes szertartáson vehet részt, aki virágvasárnapon ellátogat ide. Kiváltképp így volt ez 2018 tavaszán, mert az akkori ünnep tökéletesen mutatta a terület kétarcúságát: a Földre visszatérő minden Perszephoné mögött ott marad egy hasonmás a holtak világában. A hegyi ösvényeken turistákat vezető és a terület rossz hírét kedvességével cáfoló minden Angelo mögött mindig van egy Antonino Vadalà; ő az a 45 éves bovai születésű bűnöző, akit pontosan ekkor helyeztek szabadlábra Szlovákiában, ahol olyan bonyodalmakat okozott, amelyek utcai tüntetésekhez és egyenesen a miniszterelnök lemondásához vezettek. Az ügynök, aki majd lekapcsolja Vadalàt, és egy olasz börtön falai közé juttatja, nem más, mint az a férfi, akivel pár órája beszéltem telefonon: Mario, a 8067-es számú fedett nyomozó.Nagymácséd, SzlovákiaA demokratikus Szlovákia történetének legnagyobb politikai botránya 2018. február 26-án délután veszi kezdetét, amikor a rendőrség a Pozsonytól 65 kilométerre található Nagymácséden behatol egy lakásba, ahol Ján Kuciak és a 27 éves Martina Kušnírová laknak. A hatóságokat Martina szülei riasztják, mivel öt napja nem tudnak kapcsolatba lépni a párral. A behatoláskor az ügynökök két halottat találnak: Martinát egyetlen pisztolylövés érte a homlokán, Ján két golyót kapott a mellkasába. A lakásban találnak még néhány 9 mm-es lövedéket, de dulakodásra nem utal semmi.A szintén 27 éves Ján Kuciak meggyilkolása olyan elementáris erővel rázza meg a közvéleményt, ami csak az 1989-es bársonyos forradalom kirobbanásához hasonlítható, amikor csehek és szlovákok – akik akkor még egyazon ország polgárai voltak – tizenkét nap alatt felszámolták a 41 éve hatalmon lévő csehszlovák kommunista pártot. Miközben még a holttestek megtalálásának napján a feszült hangulatú sajtótájékoztatón Tibor Gašpar országos rendőrfőkapitány Ján Kuciak oknyomozó újságírói tevékenységével hozza összefüggésbe a gyilkosságot, Robert Fico miniszterelnök eurókötegeket lobogtatva tűnik fel a tévében, és egymilliós nyomravezetői díjat ajánl bárkinek, aki az elkövetőkről hasznos információkkal segíti a hatóságokat. Majd azt is kéri, hogy senki se használja pillanatnyi politikai haszonszerzésre az ügyet. Az események irányítása azonban már ekkor kicsúszik a kezei közül: tömegek vonulnak az Aktuality.sk pozsonyi székháza elé, hogy gyertyagyújtással emlékezzenek Kušnírovára és Kuciakra, és tiltakozzanak, majd a Szlovák Nemzeti Felkelés terére mennek, ahol transzparenseken hirdetik a Smer–SD (Irány–Szociáldemokrácia) párt közeli bukását, de országos szintűvé csak akkor válik a tüntetéshullám, amikor az Aktuality.sk Ján Kuciak utolsó, befejezetlen cikkét is megjelenteti. A február 28-án közölt írásban az oknyomozó újságíró felfedi azokat a szálakat, amelyek Viliam Jasantól (az állambiztonsági tanács titkára) és Mária Troškovától (exmodell, majd Robert Fico egyik tanácsadója) vezetnek néhány olyan olasz üzletemberhez, akik Kelet-Szlovákiában tevékenykednek, és a szlovák kormány főbb tisztviselőit vezetik be az európai uniós fejlesztési források lenyúlásának módszertanába.Március 1-jén, csütörtökön, miközben tovább folynak a Fico-ellenes tüntetések, a szlovák bűnüldöző szervek az ország keleti részén – Nagymihályban és Tőketerebesen – centiről centire kutatnak át néhány lakást és mezőgazdasági üzemet, majd letartóztatják Antonino Vadalàt és testvéreit, Sebastianót és Brunót, az unokatestvérüket, Pietro Cartroppát és még három olasz állampolgárt. Mindannyian a gyilkossággal összefüggésben kerülnek vád alá, és az Olaszországból érkező információ alapján mindannyian a bovai régióhoz tartoznak. Vadalàt és társait bizonyítékok híján 48 óra elteltével elengedik ugyan, ám március 14-én az olasz hatóságok kérésére újra letartóztatják az Aspromonte vidékéről Szlovákiába áttelepült agrárvállalkozót. Ezúttal a Velencei Területi Maffiaellenes Igazgatóság által vezetett Picciotteria műveletben lesz érintett: a vád most kokainkereskedelem. Robert Fico a kormányválság szorításában a következő napon mond le, s ezzel olyan politikai hullám indul útjára, amelynek következtében a Smer–SD a 2019-es választást is elveszíti majd, s így a korrupcióellenes ügyvédnő, Zuzana Čaputová kerülhet a köztársasági elnöki székbe. Antonino Vadalàt 2018. május 4-én adják ki Olaszországnak, és a 8067-es fedett ügynök – aki ismerte, többször találkozott vele, és kokainszállítmányokkal is ellátta – végre elmondhatja, hogy az általa lefülelt banda utolsó tagja is rács mögött végezte.Észak-OlaszországMarióval északolasz pályaudvarokon találkozunk, vagy más zsúfolt csomópontokban, ahol senki sem áll le, hogy egy második pillantásra is méltassa a körülötte lévőket. Találkozásaink szabályai az első pillanattól kezdve pontosan rögzítve vannak: ő keres engem, huszonnégy órával a találkozás előtt, én pedig vonatra szállok, vagy autót bérlek, és odamegyek, ahová ő mondja. A fedett ügynök munkavégzése kapcsán az egyik legbanálisabb szabály az, hogy csak akkor végezheted ezt a munkát, ha tényleg úgy is nézel ki, mint egy bűnöző. Itt most nem fogok hosszas leírást adni Mario külsejéről, de azért annyi elmondható, hogy ennek a szabálynak ő is tökéletesen megfelel. Éber tekintet, mély szarkalábak a szemek sarkában; találkozóink alkalmával mindig félreeső asztalokat választ, vagy – tavasszal és nyáron – kintre, a teraszra ül, mert így nyugodtan szívhatja egyik cigarettáját a másik után. Sportosan öltözik, néha szándékosan ápolatlan. Egyszer, amikor az egyik autós pihenőhelyen megszólalt miatta a fémdetektor, afféle cinkos mosollyal a válltáskájára mutatott, amelyben a pisztolya lapult. Lehetséges, hogy Mario talán egyike azon rendvédelmis dolgozóknak, akik szeretnek rabló-pandúrt játszani? Abból az alaposságból ítélve, amellyel a munkájáról beszél, és azokból a csendekből leszűrve, amelyeket egy-egy válasz előtt gondolkodással tölt meg, leginkább a végtelen profizmus körvonalazódik. Személyiségének része ugyanakkor az is, hogy – miként ő maga fogalmazza meg – „nem különösebben stresszeli a veszély”. Egykori egyetemi társai valószínűleg nem díjaznák ezen tulajdonságát.Az olasz szabályozás kimondja, hogy az államigazgatási és rendvédelmi felsőfokú intézményekben minden évben ki kell választani húsz főt, akik megfelelő alkatúak, hogy esetleg fedett műveletekre is kiképezzék őket. A kiválasztás persze csak a kezdet: a kiszemelt jelöltet előbb finoman megkörnyékezi egy felettese, s ha úgy dönt, hogy belevág, valamint pár pszichológiai teszten is átmegy, akkor továbbképzésen találja magát, ahol egykori ügynököktől és szakértőktől tanul jogot, pszichológiát, és kap gyakorlati képzést is: a lehallgatás és a titkos csatornákon történő információtovábbítás technikai részleteivel ismerkedik meg, valamint olyan szituációs gyakorlatokat is végeznie kell, amelyek a majdani éles helyzetekre készítik fel. A továbbképzés lezárultával az is lehetséges, hogy az ügynök soha nem vesz részt éles műveletben, ám ha igen, és kijelölik számára a feladatot, amelyhez megkapja a nyomozással megbízott szerv vezetőjétől, továbbá a nyomozásban részt vevő egyéb szervektől a felhatalmazást, akkor készen kell állnia, hogy nagyon rövid idő alatt másik személyiséggé alakuljon át, és adott esetben akár egy évnél tovább is dolgozzon fedésben. A beépüléssel végzett műveleteknek van egy további nagyon egyértelmű sajátosságuk: az, hogy klasszikus csaláshoz hasonlítanak. Vagyis olyanok, mint az „itt a piros, hol a piros” játék: mindig van egy látható és egy láthatatlan szereplő. A kártyákat vagy kis poharakat rakosgató főszereplő mellett ott a beépített ember, aki mindig ki tudja találni, hogy hol a keresett lap, vagy melyik pohár alatt van a golyócska. A Picciotteria műveletben Antonio M. volt Mario cinkosa, aki szintén a Pénzügyőrség tisztje és a szervezett bűnözés elleni központ nyomozója. Olykor-olykor ő is részt vesz a találkozóinkon, és egyetért abban, hogy a fedett műveletek és a klasszikus csalótrükkök között van még egy alapvető hasonlóság: a siker mindkét esetben nagyban függ a kiszemelt áldozatok pénzéhségétől. „A ’ndrangheta általunk letartóztatott tagjai mind nagyon gyanakvóak és zárkózottak voltak. De amikor kevés munkával elérhető komoly pénz lehetőségét villantottam fel előttük, képtelenek voltak ellenállni” – mondja Mario.Az eseménysor, amely egy évvel és két hónappal később a Picciotteria műveletnek köszönhető első letartóztatásokba torkollik, de csak 2018 májusában zárul le Antonino Vadalà Szlovákiából való kiadatásával, valójában 2014. szeptember 17-én délután veszi kezdetét Velencétől pár kilométerre, Marconban, a Valecenter bevásárlóközpontban. Szerda van, az akciós mozijegyek napja, de a rekordbevételt hozó Csillagainkban a hiba könnyfakasztó jeleneteit mindenképp látni akaró, s ezért a jegypénztárak előtt kígyózó sorokban álló kamaszok vagy a ruhabutikok és bizsuüzletek kirakatai mögött kíváncsiskodó járókelők, esetleg a PIZZA+SÖR=6,70 bombaajánlatot kihasználó fogyasztók nem is sejtik, hogy a C House Coffee Shop egyik asztalánál a 106-os főút szindrómájának három tősgyökeres és igen veszélyes képviselője ül. Az egyik Antonino Vadalà, a Borjú: harminckilenc éves, világos bőrű és kalácsképű, a haja két sávban kezd kikopni; számos idősebb testvére van, akiknek példáját követve, immár évtizedekkel ezelőtt, ő is elhagyta Bovát.A második ’ndrangheta-háború okozta robbanás repeszdarabjai ők, akik messze repültek. A második asztaltárs egy hatvanéves férfi; Leo Zappiának hívják, és ha ezt a vezetékneve nem is árulja el, a calabriai szervezett bűnözés egyik legjelesebb családját képviseli itt: Zappia ugyanis unokaöccse annak a Giuseppe Morabitónak – vagyis a Tűpontosnak (Tiradritto) –, aki az africói Morabito–Palamara–Bruzzaniti klán megkérdőjelezhetetlen főnöke: ők voltak azok, akik a kilencvenes évek elején kokainnal árasztották el Milánót, és a via Mecenate zöldségpiacát gyakorlatilag katonai ellenőrzés alá vonták, sőt For a King névvel még egy nightclubot is nyitottak itt. Kolumbiában, Costa Ricában és Ecuadorban a kartellek tudják, a Morabito név azt jelenti, hogy az áru kellemetlen meglepetések nélkül meg fog érkezni Európába, és a megbeszélt összeg pontosan és időben fog a számlán landolni. A harmadik férfinek hiányzik az egyik lába: 2010-ben amputálták a térdénél, miután Ferruzzano utcáin tűzharcba keveredett, és kilenc lövedék fúródott a vádlijába. Csak úgy nevezik, hogy Őrült (Furia) vagy Chant the rock, de az igazi neve Attilio Vittorio Violi. Bár bűnügyi vérvonala talán nem oly előkelő, mint társaié, Violi esetében a jellem és a tehetség ellensúlyozni képes a szerényebb származást. Olyannyira, hogy Violi már szentes (santista), és azt is rebesgetik, hogy hamarosan evangéliumossá (vangelo) léptetik elő. A szava tehát többet ér, mint a másik kettőé.Ám egy negyedik alak is ott van a társasággal: Mario Girardinak hívják, és ő az egyetlen, akinek nincsenek közvetlen kapcsolatai a 106-os főúttal és egyetlen bűnözőcsaláddal sem. Egy külkereskedelemmel foglalkozó, bejelentett vállalkozás tulajdonosa; cégének székhelye a velencei kikötő, és nagyon könnyen el tudja érni, hogy a zárolt szállítmányokhoz mégis hozzájusson a tulajdonosuk. Az egyébként különböző klánokhoz tartozó calabriaiak számára Mario Girardi egy logisztikai probléma megoldása lehet: a Tirrén-parton fekvő calabriai Gioia Tauro kikötőjében az utóbbi időben megnövekedett az ellenőrzések, s így a lefoglalt kokainszállítmányok száma – itt kell megemlíteni azt a csúfos veszteséget, amelyet előző évben a 630 kilónyi, Brazíliából egy mogyorószállítmányban érkezett anyag lefoglalása okozott. Vittorio Violi, aki pár éve ott forgolódik a velencei Casino legszerencsétlenebb és legádázabb játékosai körül, úgy gondolta, ha a kokainnal tömött konténereket átirányítja a velencei kikötőbe, akkor elkerülhetővé válnak a további veszteségek, s most azért ültette a C House asztalához a másik három férfit, hogy mindenkinek pontosan meghatározza a feladatát. Girardi és cége hal-, gyümölcs- és zöldségszállítmányokat fog rendelni egy beavatott dél-amerikai cégtől, amelynek alkalmazottai elrejtik a kokaint az áru közé. Violi és a Veneto tartományban rejtőzködő ’ndrangheta-csapata egy Giuseppe Staiti nevű vegyész segítségével kiszedi majd a kokaint a szállítmányból, ami pedig – immár tisztán – tovább utazik Szlovákiába, ahol Vadalà családja agrárvállalkozások egész sorát felügyeli, és így megrendelései teljesen valóságosak és hihetők, túl azon, hogy a helyi hatóságok egyébként még össze is játszanak vele. Azért néha a Pozsony felé útnak indított konténerek is tele vannak kokainnal, hiszen a kelet-európai piacot is le kell fedni valahogy. A találkozó alatt mindvégig igen szűkszavú Zappia feladata csupán annyi, hogy puszta jelenlétével és a Morabito név bűnügyi és gazdasági súlyával garantálja az egész műveletet.A négy közül Vadalà a legizgatottabb. „Nekem szükségem van rád, neked pedig énrám” – mondja Girardinak, s ezzel akarja meggyőzni, hogy azonnal induljon Ecuadorba, Guayaquilbe. „Én nem panaszkodhatok, van mit a tejbe aprítanom – folytatja. – Vannak cégeim, megy az üzlet, a jövőm is biztosított. Húszmillió dollárért vettem húst Szlovákiában, Ankarába szállítottam, az egész török államot én láttam el egy évig. Most mindjárt aláírok szerződéseket másokkal is: Uruguay, Paraguay, Brazília, és jöhetnek ellenőrizni, amit csak akarnak, a pénzügyektől kezdve bármit. Minden szabályos. Arról már nem szólok, hogy Szlovákiában megvannak az embereim, akik segíteni tudnak. Akik igazi segítséget tudnak nyújtani. Pozsonyban én ellenőrzöm Szlovákia legnagyobb vámraktárát. Ez egy olyan raktár, amit a szlovák vámhatóság üzemeltet. Ide futnak be a konténerek, és az ottani főnököt én neveztem ki. Értve vagyok? Ő csak leveszi a plombát a szállítmányról, aztán megy is, minket meg békén hagy. Latin-Amerikából hozunk be banánt, gabonát, földimogyorót, szóval valami faszság mindig van a konténerben. A te cégednek küldjük majd az árut, kifizetjük a vámot, és akkor vámkezeljük, amikor megérkezik.”Vadalà előbb ki akarja próbálni azt az útvonalat, hogy a kolumbiai ültetvényekről Peruba, Guayaquil és Callao kikötőibe érkezzen az áru. Aztán ha működik, teljes gőzzel, 200–300 kg-os szállítmányokkal akar kezdeni. Violi rábólint; számára az a legfontosabb, hogy elkerüljék Panamát, ahol a családját már nem kevés kellemetlenség érte.„Mindenkinek meg kell kapnia, ami jár neki. Ha valaki betesz, akkor annak megfelelően ki is kell tudni vennie” – szögezi le Leo Zappia.A Girardi cég megrendeléseinek és vámszolgáltatásainak fejében azt az ajánlatot kapja, hogy minden szállítmány értékének 20 százaléka őt illeti majd. A három calabriai azt javasolja, hogy a vállalkozó a részesedését közvetlenül kokainban vegye fel – aminek, persze minőségtől függően, nagyjából 28 ezer eurós kilónkénti árat állapítanak meg –, de ezt Girardi visszautasítja, mert nem rendelkezik olyan hálózattal, ami a terjesztést meg tudná oldani, s így inkább a készpénzes kifizetést részesíti előnyben. A megállapodás létrejön.Sem Violi, sem Zappia, sem Vadalà nem sejtik, hogy a pénzügyőrség 8067-es fedett ügynökével kötöttek éppen üzletet.Columbia, Costa Rica, Veneto, Lombardia, Calabria, SzlovákiaNoha a későbbi jogi leiratokba olyan szavak kerülnek majd be, hogy „leplezett megfigyelés” és „operatív felderítés”, a valóságban mindez azt jelenti, hogy a marconi Valecenter bevásárlóközpontban lezajlott találkozót követő hónapokban ügynökök egész raja követi messziről és észrevétlenül a beépülő nyomozó minden lépését. Violi egységének egyik tagja átad az önmagát Mario Girardinak nevező férfinak egy tabletet és egy Blackberry telefont, és elmagyarázza, hogyan kell virágnyelven chatelni rajtuk. Minden szállítmány érkezése újabb és újabb logisztikai problémákat generál, amelyeket az adott helyzetnek megfelelően kell kezelni: honnan indulnak majd a konténerek? Hányban van kokain? Melyek maradnak tiszták, hogy az export-import tevékenység látszatát se érje csorba? Hogyan van elrejtve a kokain, és hogyan kell kiemelni? Hova kell aztán rejteni? Hogyan megy a terjesztés? Továbbá minden egyes szállítmány újabb pénzügyi művelet is egyben: habár a marconi találkozón a szerepeket meghatározták, és a családoknak is van egy világos hierarchiájuk, ugyanakkor ezen műveletek mégis nagyon változatos módon zajlanak, és egyáltalán nem biztos, hogy az egyes számú konténer befektetői megegyeznek a kettes számúéival. Emiatt a nyomozásban részt vevő ügynököknek folyamatosan újabb és újabb szervezeti ábrákat és organigramokat kell felrajzolniuk, „Mario Girardinak” pedig mindig másokkal kell kapcsolatba lépnie, a bizalmukba kell férkőznie, anélkül, hogy a barát szerepét játszaná, és még arra is időt és alkalmat kell találnia, hogy a felfedezéseibe a kollégákat is beavassa.Miután a gépezet teljes gőzre kapcsolt, 2015 júliusa–decembere között a velencei GIMAR S.r.l. fedőcég segítségével négy nagyobb szállítmányt sikerül elvámolni: több mint hétszáz kiló, hozzávetőlegesen húszmillió euró értékű kokain kerül így Európába. A kábítószer garnéla- és banánszállítmányok közé rejtve érkezik, sőt egyszer maniókagyökérnek álcázott kerámiavázák belsejében. A feladó több Costa Rica-i külkercég, amelyek mindegyike ahhoz a José Johnny Fernandez Angulóhoz köthető, akit a Reggio Calabria-i Területi Maffiaellenes Igazgatóság más műveletekben is figyel és ellenőriz. Az események felgyorsulása növeli a 8067-es ügynökre nehezedő nyomást. Amikor a calabriai ügynökök letartóztatnak néhány olyan drogkereskedőt – például Nicodemo Fudát és Antonio Femiát –, akik a velencei behozatalban is érintettek, akkor Marconban és környékén felüti a fejét a gyanú, hogy esetleg rés keletkezett a klánok biztonsági rendszerében.Egy augusztusi délutánon Violi váratlanul és ellenmondást nem tűrő hangon magához rendeli „Mario Girardit”, akinek egy milánói bárban kell megjelennie, a Gustavo Fara utcában, nem messze a főpályaudvartól. Mario arra gyanakszik, hogy lebukott, ezért kapcsolatba lép Antonio M.-mel, és megegyeznek, hogy amennyiben fél óránál tovább marad bent a bárban, akkor a biztonságáért felelős hadnagy bemegy, és kihozza onnan – bízva persze abban, hogy még nem késő. „Tombolt a nyár, Milánó teljesen kihalt volt, a bár pedig olyan helyen volt, ahol csak akkor van mozgás, ha a környező irodákban megy a munka – meséli Antonio M. –, ráadásul azt gyanítottuk, hogy a bár tulaja Violi vagy Vadalà strómanja. Szóval nagyon rizikósnak tűnt az egész, úgyhogy arra gondoltam, hogy kisebb feltűnést keltek, ha olyan szerencsétlennek öltözöm, aki egyedül csámborog az augusztusi hőségben Milánó utcáin. Pontosan fél órával azután, hogy Mario bement, én is belépek, és azt látom, hogy a bár teljesen üres, kivéve egyetlen asztalt, ahol ott ül Mario, Violi, Vadalà és még valamelyik emberük. Teljesen nyugodtan beszélgetnek. Még csak arra sincs időm, hogy kicsit kifújjam magam a vaklárma után, amikor Violi végigmér, néz rám, pontosabban egy olyan alakra, akin szakadt nadrág meg strandpapucs virít, majd megszólal: »Baszki, ebbe a bárba tényleg mindenféle söpredék bejöhet!« Nehéz volt megállnom, hogy ne röhögjem el magam; teljesen abszurd helyzet volt.”Ma már, három évvel azután, hogy minden lezárult, nem tűnik úgy, mintha Mariót a pszichés stressz különösebben megviselte volna. Pontosabban nem látszik rajta, hogy bármilyen kellemetlen vagy kóros nyomot hagyott volna rajta, hogy tizennégy hónapon keresztül kettős életet kellett élnie. „Általánosságban kijelenthetjük, hogy Olaszországban számos hatóság és nyomozó bizalmatlan a beépülő mechanizmusokkal operáló műveletekkel szemben – mondja Mario –, mivel úgy vélik, az ügynök túlságosan nagy veszélynek teszi ki magát, ő maga is érintetté válhat, és bűncselekményeket követhet el. Én ellenben úgy vélem, hogy az FBI-os Joseph Pistone példájából – aki Donnie Brasco néven épült be a hetvenes évek végén és a nyolcvanas évek elején a Bonanno családba – ma is lehet tanulni.”Mario a beépült ügynökként megismert személyek döntő többségét visszataszítónak tartja, ki is emel néhány mellékszereplőt, például egy ötvenes velencei tisztviselőt és egy amatőr drogdílert, aki túl azon, hogy a kábítószer-kereskedelemmel összefüggő vádak miatt is börtönbe jutott volna, a számláját még nemi erőszakkal is tetézte: a bedrogozott kollégájának a tizenhat éves lányát molesztálta. Mariónak semmiféle kötődése nem maradt ehhez a világhoz, amelynek leginkább a sivársága döbbentette meg: „Ezek között az alakok között egy sem volt, aki nemhogy boldog, de legalább elégedett lenne azzal az élettel, amit él. Minden gazdagságuk ellenére állandóan a spórolás lengte be a gondolatvilágukat, mintha a filléreket is nézniük kéne. Maga Vittorio Violi, aki mindig a becsületről meg a hűségről papolt, és akiről az hírlett a vége felé, hogy mindjárt kinevezik evangéliumossá, így állandóan Jézus-idézeteket szajkózott, a letartóztatása pillanatában azonnal megpróbált rám kenni mindent – persze nem tudta, hogy ki is vagyok valójában. Tele vannak ellentmondással ezek az emberek: amikor az egyik emberének a fiáról kiderült, hogy komoly egészségügyi problémái vannak, Violi minden követ megmozgatott, hogy jó kezekbe kerüljön a gyerek. Ugyanakkor gondolkodás nélkül árulják el egymást ezek a figurák.Az amatőr és aljas drogdílerekkel, a paranoiás lótifutikkal és a terítésben is részt vevő fiatal kelet-európai szeretőkkel együtt Vittorio Violi körül olyan siserehad kering, amelybe belefér például a 24 éves kolumbiai futár, Cristian Javier Diaz Gonzales, aki folyamatosan úton van Veneto tartomány és Costa Rica között, és képes lenyelni több tízezer euró értékű, celofánba csomagolt árut, amit mintegy előlegként mutat be az üzletfelek részére, miután bevett egy hashajtót, ami meg is hozta a hatását. Diaz Gonzales megbízhatatlansága – akit abban a szállodában kapcsoltak le kábítószer-terjesztésért, amelyet a calabriaiak foglaltak, miközben világosan megmondták neki, hogy kerülje a feltűnést –, valamint a börtöncsatornákból érkező hír, amely szerint a dílerként fogva tartott Antonio Femia vádalkut fog kötni, elterelik a gyanút Marióról, aki – amikor alkalom adódik – informálja az újabb fejleményekről pénzügyőr kollégáit. Általában éjszaka, Velence és Milánó környéki autópályák pihenőhelyein találkoznak. Néha vaporettoállomásokon Velencében. S így telik egyik hónap a másik után, s fut be egyik szállítmány a másik után, mígnem az egyes konténerek mögött elsejlő organigram egyre világosabb lesz, a Violi, Vadalà és Zappia elleni bizonyítékok pedig egyre gyűlnek. Belépnek a képbe a calabriai gyökerekkel rendelkező, de már Milánóban született és felnőtt Palamara testvérek is, akik komoly összegeket fektetnek a rendszerbe.Szinte azonnal ellentétek merülnek fel Violi és Antonino Vadalà között. „Egyik nap, 2015 októberének végén Vittorio hívat, és keményen nekem szegezi a kérdést, hogy Vadalà bevont-e engem egy olyan szállítmány ügyébe is, amiről ő nem tud” – meséli Mario. „Elmondom, hogy nem. Erre ő elmeséli, hogy Vadalà a Palamara testvérekkel leszervezett egy szállítmányt a genovai kikötőbe, s ehhez az ő, mármint Violi ismeretségeit és kapcsolatait is igénybe vette, de a nyereségből ki akarja zárni.” Büntetésből Violi kihagyja Vadalàt a következő velencei szállítmányból, noha neki is több mint 100 ezer euró értékű befektetése nyugszik benne. Vadalà olyan lépéssel válaszol, amely hadüzenettel ér fel: elhagyja Szlovákiát, Milánóba megy, ott pedig felszáll egy Reggio Calabriába repülőgépre, végighajt a 106-oson egészen Africóig, ahol panaszáradatra fakad a Morabitók előtt, akikkel rokonságban van, lévén évekkel ezelőtt ő tartotta keresztvíz alá a család egyik gyerekét. Csakhogy Vittorio Violinak nagyobb adu van a kezében, hiszen a rangját – mármint, hogy ő szentes – ez esetben érvényesíteni tudja: fölötte áll Vadalànak. „Beszéltem a Morabitókkal – mondja Violi Mariónak –, és előadtam az én verziómat; ezek arra is képesek, hogy betörnek a Palamarák rokonaihoz, és mindet elrabolják.” Végül az a döntés, hogy legyen egy békéltető találkozó.November 23-án délelőtt Mario megérkezik a marconi Valecenterbe, ahol Vittorio Violival van találkozója. Háromnegyed tizenkettő van, hétfői nap, a bevásárlóközpont tele vásárlókkal. A fedett ügynök észreveszi, hogy a felső szinten az emberek közé keveredve ott van Violi két embere, Santo Morabito és Pasquale Virgara, akikkel már többször volt alkalma árut pakolni. Feltételezi róluk, hogy fegyver is van náluk. Senki sem gyanítja, hogy Mario minden szót fel fog venni, s hogy a járókelők között Antonio M. hadnagy vezetésével a Pénzügyőrség emberei is ott vannak. Pár perccel később a másik irányból megérkezik Antonino Vadalà, a testvére, Pasquale és az öreg Leo Zappia. A feszültség növekszik, Violi egyből azzal vádolja Vadalàt, hogy „csapdákat meg kelepcéket” állított neki. Vadalà viszont a százezer eurójának eltűnését emlegeti. Ezután mindenki elkezd beszélni, átváltanak calabriai dialektusra, s ezzel Mariót ki is zárják a beszélgetésből. Végül győz a „süllyesztő módszer”, amelyet immár évtizedek óta gyakorolnak a calabriai családok. Ez sokkal jobb, mint az öldöklés, mert a halottak felkeltik a figyelmet és ártanak az üzletnek. A módszer lényege – amelyről immár több büntetőjogi perben is vallottak az érintettek –, hogy a múltban fegyveres konfliktusokba torkolló nézeteltéréseket a nagyobb rangú és tekintélyű tagok megbeszélik, és hoznak egy olyan döntést, amely elsimítja és elsüllyeszti a problémát, hogy az üzlet mehessen tovább. Violi és egysége visszaadja Vadalànak a százezer eurót, de Vadalà ezentúl kimarad a velencei műveletekből, a Palamarák pedig csupán egy utolsó már lebeszélt szállítmányt hozhatnak be. Violi elégedett. Vacsora közben elárulja Mariónak, hogy örül a többiek kizárásának: „Ezeket amúgy is nagyon figyelik. Még a DEA-nak meg az FBI-nak is rajtuk van a szeme.”Nem telik el két hét, és 2015. december 3-án Antonio M. hadnagy és a Velencei Területi Maffiaellenes Igazgatóság tisztjei letartóztatják Vittorio Violit, Santo Morabitót, Pasquale Virgarát és Mariót, miközben éppen együtt vannak, és 88 kilónyi kokaint próbálnak elrejteni egy marconi lakásban. A színjáték az előzetes meghallgatásig tart, amikor „Mario Girardit” videóhívással kapcsolják be, ő felfedi valódi identitását, elmondja, hogy fedett nyomozó, és tanúvallomást tesz mind a 27 ember ellen, akikkel a megelőző 14 hónapban dolgozott. Violi, amikor meglátja az arcát a videón, keresztet vet a képernyőre, mintha az utolsó kenetet adná fel neki.Közben Antonino Vadalà eltűnt valahol Szlovákiában.