Valamikor az 1990-es évek elején, még gyermekként, csodálattal figyeltem, ahogyan édesapám, Killyéni Péter, megszervezte az első nagyszabású városi futóversenyt, ami akkoriban szinte elképzelhetetlennek tűnt. Abban a nehéz, szűkös időszakban, amikor még az is rendkívüli dolognak számított, hogy a város bizonyos utcáit lezárják sportesemény kedvéért, a verseny hangulata és lebonyolítása számomra a londoni maratont idézte.