Eddig úgy élt egymás mellett a két nagyváradi színház, a magyar Szigligeti és a román Mária királyné, mint két, a maga pályáját járó műhold, amelyek tudomást is alig vesznek egymásról. Ebben az évadban azonban összekapcsolódtak, és máris két közös előadást készítettek. Az első volt a MaRó, Székely Csaba darabja, a második pedig Smaranda Nicolau A haza Sólymai című műve Ioana Păun rendezésében, amelyet a hétvégén láthatott a nagyérdemű a Transilvania Stúdióban. A Haza Sólymai nem a román–magyar együttélés problémáit taglalja, hanem az 1971-es nagyváradi repülőgép-eltérítés történetét és az akciót kitervelő Moka Béla sorsát dolgozza fel. Ez indokolja a két társulat koprodukcióját, de az előadást végignézve nem éreztem feltétlenül szükségesnek ezt a megoldást. Mindenképpen örömteli és támogatandó ez a fajta szoros együttműködés, hiszen így világossá válik, hogy van mit mondanunk egymásnak, és van mit tanulnunk egymástól. Mindazonáltal ezt az előadást csak azok élvezhetik maradéktalanul, akik a román és a magyar nyelvet is jól értik, mert a feliratozás mindig csak szükségmegoldás, és óhatatlanul elvesz valamit a színházi hatásból. Ráadásul itt a nyelvek egyazon párbeszéden belül is váltják egymást, így éber legyen az a nem mindkét nyelvet értő néző, aki mindezt követni tudja a feliratozás segítségével. Maga az előadás hatásos pillanatokban is bővelkedő, ám egyenetlen produkció volt. Az alapkoncepció hamar kirajzolódott a néző előtt: a különálló jeleneteket különböző üvegkalitkákban játszották a színészek, jelezve, hogy rabjai egy rendszernek, akárcsak a szabadság jelképe, a sólyom, amely a darab elején szintén üvegkalitkában látható. Érzékletes jelenítették meg tehát a kommunista rendszer mindenütt jelenvalóságát, hiszen a hatalom éppúgy kontroll alatt tartja az emberek minden életmegnyilvánulását, ahogyan a nézők figyelik őket az üvegen keresztül. A darab meglehetősen vontatottan indul, és mint később kiderült, dramaturgiailag is következetlen. Az elején a kommunista rendszer mindennapjait szemléltető jelenetek követik egymást, amelyek némelyikét narrátor magyarázza, illetve vezeti fel, azt az érzetet keltve, hogy egy dokumentumdrámát látunk. Feleslegesnek és meglehetősen unalmasnak éreztem ezeket a kommunizmus hétköznapjait részletező kiselőadásokat és a hozzájuk kapcsolódó jeleneteket, mert bár beszéltek a rendszerről, nem tudták átadni annak a sokkolóan fojtogató légkörét, amely Moka Bélát és társait kétségbeesett tettükre sarkallta. Túl sokáig tart a rákészülés, mire a szereplők eljutnak a történet lényegéhez. Az előadás az én olvasatomban tulajdonképpen a gépeltérítés jelenetétől kezdődik. Onnantól kezdve valóban drámát látunk, és ekkortól el is tűnik a narrátor szerepe, mert fölöslegessé válik, lévén hogy a történet elkezdi önmagát mesélni, és innentől már magával rántja a nézőt is. Valójában ekkor bontakozik ki és fűződik fel egyetlen szálra a szabadság mibenlétének boncolgatása, amely a mű alapproblémája. Valóban el kell menekülnünk ahhoz, hogy szabadok legyünk? Lehet-e szabadon élni, teljesen függetlenül a társadalmi kötöttségektől, vagy ez csupán illúzió? Moka Béla alakja ebben az előadásban maga a kalitkába zárt sólyom, aki nem viseli el a bezártságot. A függetlenség megszállottja, aki nem fogadja el egyéni szabadságának semmiféle korlátozását, ezért óhatatlanul csalódnia kell a Nyugatban is, amely távolról sem nyújtja azt a szabadságot, amelyet előzetesen elképzelt róla. Szabadságeszménye az életveszélyes vállalkozás és a nyugati tapasztalatok hatására összeomlik, és végül a kudarc vállalásának szabadságaként értelmeződik újra. Ennek tökéletes kifejező jelképe a repülőgép-lépcső, amelynek tetején állva mondja el a főhős a monológját, csakhogy a lépcsőhöz már nem kapcsolódik repülőgép, amelyre fel lehetne szállni. A menekülés lehetősége eltűnik, a szabadságvágy pedig nem felszabaduláshoz, hanem az önként vállalt magányhoz és a legteljesebb elszigetelődéshez vezet. A darab végén az üvegkalitkák is megfordulnak, és a közönség felé immár az üveg nélküli oldalukat állítják. A szereplők látszólag kiszabadulnak a bezártságból, és ekkor válik igazán érzékelhetővé, hogy a külső korlátok megszűnése önmagában még nem garantálja a szabadságot. Különösen hatásos jelenete az előadásnak, amikor egy megfoghatatlan entitás – a hatalom, a rendező, Isten? – megkéri magát a színészt, Scurtu Dávidot, hogy válaszoljon az előadás problémáit, alakjait, helyzeteit boncolgató kérdésekre. Kíváncsi lennék, hogy ezek a párbeszédek minden előadásban új válaszokat hívnak elő, vagy előre rögzített reakciók, mindenesetre nagyon izgalmasak ezek az előadást a színész szempontjából értelmező reflexiók. Beszélni kell még a színészi alakításokról, már csak azért is, mert magyar színészek dolga különösen nehéz volt, hiszen gyakorlatilag két nyelven kellett játszaniuk. Közülük is kiemelkedik a főhőst alakító Scurtu Dávid, aki meggyőző bizonyítékát adta annak, hogy megérett a főszerepekre, az előadás végi monológjai pedig igazán emlékezetesre sikerültek. Egyértelműen ő, illetve A haza sólymai második fele mentette meg az előadást az első rész vontatottságától. Összességében A haza sólymai olyan produkció, amelyben jóval több lehetőség rejlett, mint amennyit sikerült megvalósítania. A színpadi alapötlet erős, a központi kérdés fontos, Scurtu Dávid alakítása pedig hitelesen közvetíti a szabadságvágy tragikus ellentmondásait, de a darab fölösleges magyarázatok helyett feszesebb szerkezetet és nagyobb bizalmat igényelt volna a történet, illetve a színészi játék erejében.