Újságírókról szólt a november 8-án, vasárnap délután tartott beszélgetés, történeteiken keresztül azonban egy egész város múltja elevenedett meg az MCC Körös utcai székhelyén, a Dudek-házban. Pap István Betűkbe zárt várostörténet – Nagyvárad három újságíró szemével című kötetéről Szűcs László szerkesztő beszélgetett a szerzővel. A Holnap Könyvek Kiadó gondozásában megjelent munkát korábban Csíksomlyón, a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének közgyűlésén mutatták be, ezúttal a váradi olvasók is megismerkedhettek vele. Pap István már az est elején pontosította vállalkozásának jellegét. Én nem sajtótörténetet írtam, hanem élettörténetet – fogalmazott. Iványi Ödön, Sas Ede és Fehér Dezső pályáját követve azt kívánta megmutatni, hogyan éltek és dolgoztak azok az emberek, akik hosszú időre meghatározták a helyi újságírást. A Nagyvárad és a Nagyváradi Napló meghatározó személyiségei mögött kirajzolódik a város fejlődése is, annak eredményeivel, konfliktusaival és kevésbé szívesen emlegetett történeteivel együtt. A három életút közül Iványi Ödöné tragikusan rövidre zárult, hatása mégis évtizedekre kiterjedt. A szerző őt tekinti a hivatásos nagyváradi újságírás megteremtőjének. Amikor Aradról visszatért szülővárosába, olyan szerkesztőséget épített, amelyben az újságírás már önálló hivatás volt. Munkatársainak a hírek felkutatása, az események értelmezése és az olvasók tájékoztatása jelentette a mindennapi feladatot. Iványi érdeme az is, hogy maga mellé vonzotta Sas Edét és Fehér Dezsőt, akik az 1893-ban bekövetkezett halála után is évtizedekig irányították a váradi sajtóéletet. A beszélgetés egyik központi gondolata a lapok városformáló ereje volt. A szerző szerint a színházépítés, a vízvezeték és a közvilágítás ügye egyaránt olyan programként jelent meg a sajtóban, amelyet a szerkesztők következetesen napirenden tartottak. Újra és újra számonkérték a döntéshozókon a megvalósítást, és nem hagyták elhalni a közérdekű kezdeményezéseket. Mivel a közéleti viták jórészt az újságok hasábjain zajlottak, a sajtó súlya is jóval nagyobb volt a mainál. A szerzőt a régi lapszámok olvasása közben különösen az ragadta meg, milyen kitartással és lokálpatrióta elkötelezettséggel képviselték ezek az emberek Nagyvárad érdekeit. Ez az elkötelezettség ugyanakkor nem jelentett hibátlan életutakat. A legellentmondásosabb portré Sas Edéé, akinek tehetségét, munkabírását és szervezőkészségét Pap István elismerte, miközben kíméletlen anyagi érdekérvényesítéséről is beszélt. Felidézte az 1893-as románellenes erőszakos megmozdulásokat és az indulatok felkorbácsolásában szerepet játszó sajtókampányt. Az ügyben Sas ellen is eljárás indult, végül azonban jogerősen felmentették. A szerző tehát a város fejlődéséért dolgozó újságíró tevékenységének súlyos árnyoldalait is bemutatta. Sas Ede nevéhez kapcsolódott az 1912-es váradi újságírósztrájk története is. Marton Manó szerkesztő egy Tisza István birtokának fertőzött kútjáról szóló hírt a cáfolat ellenére is fenntartott. A lap bevételeinek csökkenését Sas ezzel hozta összefüggésbe, és elbocsátotta régi munkatársát. Kollégái szolidaritást vállaltak Martonnal, beszüntették a munkát, és tisztességesebb bánásmódot követeltek. A történet különös ellentmondása, hogy a szóban forgó értesülést korábban maga Sas továbbította a budapesti lapoknak. Fehér Dezső kapcsán a beszélgetők a fiatal tehetségeknek biztosított lehetőségeket és a színház iránti elkötelezettséget emelték ki. Pap István az Ady Endréhez fűződő viszonyát is árnyalta. A később megszépült emlékek mögött egy kiadó és egy öntörvényű alkotó mindennapi együttműködése húzódott meg, anyagi nehézségekkel és eltérő elvárásokkal. Fehér jelentős érdeme mégis az volt, hogy fórumot adott Ady bátor publicisztikájának. Kulturális szervezőmunkájának emlékezetes példájaként került szóba az 1897-es szabadtéri Elektra-előadás, amelyet Jászai Mari főszereplésével rendeztek meg a Rhédey-kertben. A több ezer nézőt vonzó esemény országos visszhangot keltett. A szerző számára ez azt is megmutatja, mennyi energia és kezdeményezőkészség volt a kor újságíróiban, akik a lapkészítés mellett nagyszabású kulturális vállalkozásokat is életre hívtak. A korszak társadalmi ellentmondásait a párbajok történetei is érzékeltették. Miközben a liberális lapok elítélték ezt a szokást, munkatársaik maguk is részt vettek párbajokban vagy párbajsegédként működtek közre. A társadalmi elvárások és a becsületről alkotott korabeli felfogás sokszor erősebbnek bizonyult a saját cikkeikben képviselt elveknél. Az első világháború utáni időszak felidézésekor a katonai cenzúra következményeiről esett szó. Pap István elmondta, hogy a határ menti Nagyváradon olyan híreket sem lehetett közölni, amelyek más erdélyi városok lapjaiban megjelenhettek. A kihúzott szövegek helyén üres felületek maradtak. Aki teljesebb képet akart kapni az eseményekről, gyakran más városok újságjaihoz fordult, ami a helyi sajtó helyzetét tovább nehezítette. A kötethez vezető kutatás Tuduka Oszkár Iványi Ödönről szóló munkájának kiadásához kapcsolódva indult. Ezt később újabb újságíróportrék követték, majd kialakult a három életutat összefogó könyv terve. Az Arcanum és a Digitéka sokat segített az anyaggyűjtésben, a legfontosabb évfolyamok egy részét azonban személyesen kellett átnézni. Pap István hat-nyolc órás könyvtári munkanapokról beszélt. Ragaszkodott ahhoz is, hogy az idézett cikkek eredeti helyesírása és központozása megmaradjon, így az 1891 és 1935 közötti évtizedek nyelvi változásait is követheti az olvasó. Szűcs László a gazdagon illusztrált kötet tipográfusának, Darabont Évának a munkáját is méltatta. A feltárt anyag már egy újabb könyv ötletét is megadta. Pap korabeli helyszíni tudósítások segítségével szeretné újra átélhetővé tenni Várad történetének eseményeit, a színház megnyitásától és a városháza felavatásától a mindennapi élet kisebb történeteiig. „Helyszíni közvetítést” adna a város múltjáról, hogy az olvasó az egykori beszámolók közvetlenségével találkozhasson az ismert eseményekkel. A váradi közönség érdeklődését a megtelt terem mellett az is jelezte, hogy a jelenlévők többsége vásárolt a könyvből. A beszélgetést követően Pap István dedikálta a köteteket.