John Kander, Fred Ebb és Bob Fosse musicalje Béres László rendezésében látványos, szórakoztató revü, mely megidézi a szesztilalom korszakának Amerikáját, már amennyire könnyednek lehet tekinteni a gyilkosság, a házasságtörés, a büntetésvégrehajtás és nem utolsó sorban a manipulálható igazság témakörét.
Mert a Chicago világában a gyilkosság sem feltétlenül bűncselekmény, legalábbis akkor nem, ha az elkövetőnek sikerül megfelelő történetet kerekítenie köré.
A valóság ugyanis önmagában kevés, a közönségnek – és a bíróságnak – történet kell, olyan, amelyben vannak áldozatok, könnyek, megbánás és egy kellően fotogén főszereplő. Roxie Hart (Foltányi Edina) szeretője hidegvérű meggyilkolása után Billy Flynn (Molnos András Csaba) ügyvéd segítségével hamarosan már nem gyilkosként, hanem félrevezetett, szerencsétlen asszonyként jelenik meg a nyilvánosság előtt.
A sajtó pedig készségesen közvetíti a gondosan felépített mesét, az esküdtszék pedig felmenti. Ezzel szemben az angolul nem tudó Katarina (Isa Berger) hiába hajtogatja a maga egyszerű igazságát, miszerint ő nem bűnös, az ő történetéből hiányzik a megfelelő dramaturgia, így végül felakasztják.
A történet persze nem pusztán a húszas évek Amerikájáról szól. A Chicago egyik legfontosabb felismerése, hogy az igazság és annak nyilvános megítélése két különböző dolog. Aki képes uralni a történetet, az a közvéleményt is képes befolyásolni. A bulvársajtó ebben maga is a színjáték része.
A musical alkotói meglehetősen cinikus tükröt tartanak elénk, amelyben a bűn, a hírnév és a szórakoztatóipar egymást tápláló üzletágakként jelennek meg. A néző pedig jókat mulathat azon, ahogy a gyilkosból ünnepelt sztár lesz.
A táncos-zenés darabok a legnehezebb színpadi műfajok közé tartoznak, mert szellőkönnyűnek kell hasson, miközben iszonyatos munka van az ilyen művek színpadra állításában. Arról a munkáról, amit a Temesvári Csiky Gergely színház művészei beletettek ebbe az előadásba, csakis elismeréssel lehet nyilatkozni, a végeredmény azonban nem minden elemében tudta megteremteni azt a légies, magától értetődő könnyedséget, amely a műfaj sajátja.
A színpadra épített ferde játéktér például nehezen érthető rendezői döntésnek bizonyult. A magas sarkú cipőben táncoló színésznők mozgásán időnként érződött az óvatosság, márpedig a revü világában nem a biztonságos egyensúlyozás volna a legfontosabb látványelem.
Márton Erika díszlet- és jelmeztervező autentikusan megidézi a szesztilalom időszakának stílusvilágát a választott jelmezekkel, amitől viszont nagyon elüt az újságpapírral borított revüszínpad. Az előadásban kellően hangsúlyozva van a bulvársajtó szerepe, nem kell erre a szerepre külön ráerősíteni egy ilyen didaktikus megoldással, ami ráadásul esztétikátlan is.
A színészi teljesítmények közül különösen Foltányi Edina és Molnos András Csaba alakítása emelkedett ki. Előbbi jól hozta a közönséges Roxie Hart számító naivitását és feltűnési vágyát, utóbbi pedig magabiztosan formálta meg a bűncselekményt történetté átalakító ügyvédet. Az összes szereplő megtalálta helyét az előadásban, a produkció működőképes, élvezhető egészet alkotott, aminek értékét növelte a Csibi Andrea irányításával megszólaló élő zene.
A temesváriak Chicagoja korrekt, energikus és szórakoztató előadás lett, főként ha a közönség el tudott vonatkoztatni az eredeti musicalből készített nagysikerű filmtől.
A teltházas közönség készséggel tapsolta meg az előadás végén az alkotókat, akik valójában azt művelték a színpadon, amiről Roxie Hart ügye szól: masnis dobozba csomagolt szirupos csokoládé gyanánt nyújtják át a közönségnek a keserű mérget, az éles társadalomkritikát, ami aztán megfeküdje a gyomrukat, azaz hogy megragadjon bennük a felismerés, hogy a közvélemény szemében néha nem az számít, mi történt, hanem az, hogy ki és hogyan meséli el.
Még nincs komment
KKOMMENTER.HU
Hírek 49 forrásból egy helyen. Lépj be, és szólj hozzá, szavazz, kövess másokat.
Chicago – avagy a bűn is csak jó történet kérdése
Még nincs komment