Megyek a világnak,akármit csinálnak,abban kell részt venni,magam át engedni,hahó… Volt egy keskeny arcú, félhosszú hajú férfi egy gitárral, pengette, fogott rajta néhány akkordot is, és maga elé mormolt, dúdolt, időnként fel-felcsapott a hangja – énekelt szerelmekről, a gyerekkor füveiről, westernszínészekről, a Balatonról és a konszolidációról, a reggeli közértbe járásról, albérletekről… Énekelt a Kádár-korszakban, a kínosan elnyújtott, lágy ítéletidőben, mikor az Isten sem gondol semmire, a rendszerváltáskor, amikor a kivonuló szovjet katonák azt énekelték, hogy rátok bízzuk az álmaitokat, szolgáljátok a magyar urakat, és az utána következő, nem is annyira szép, új világban, amikor valóban piacon volt ott minden, ami szegényes, ami nem kell, ami úgymond elavult.