Hogy lehet, hogy ma Magyarországon a szerhasználó, szerfüggőséggel küzdő nőkről a rendszer szinte tudomást sem vesz? Miért csak maroknyian foglalkoznak azzal, hogy kifejezetten az ő igényeikre és problémáikra szabott segítséget nyújtsanak? A rehabilitációs intézetek kapui jellemzően zárva vannak a nők előtt, és ha az ellátórendszer feléjük is fordul, elsősorban az anyát látja, és a gyermek védelme felől közelít. Az idős vagy egészen fiatal szerhasználók végképp láthatatlanok. De miért tabu ma nőként szenvedélybetegnek lenni?