A Trends in Ecology and Evolution című, az ökológia területén a legrangosabbak közé számító folyóiratban jelent meg Molnár Zsolt (Ökológiai Kutatóközpont) és Babai Dániel (Bölcsészettudományi Kutatóközpont) közös cikke arról, hogy milyen kutatói hozzáállásra van szükség ahhoz, hogy megfelelő módon lehessen kutatni a tájban élő, a természettel együttműködő emberek ökológiai tudását. Részben a klímaváltozás jelentette fenyegetés hatására is, de az elmúlt évtizedben világszerte egyre nagyobb figyelem jut a hagyományos ökológiai tudás jelentőségére, azaz arra, hogy milyen ismeretek és technikák segítségével gazdálkodtak évezredeken át emberek úgy, hogy közben fenn tudták tartani a tájak természeti sokféleségét. Magyarországon 2013-ban jött létre akadémiai kutatócsoport, a csoportot vezető, elsősorban a pásztorok ökológiai tudását kutató Molnár Zsolttal korábban hosszabban is beszélgettünk. A beszélgetésünk során akkor az is kiderült, hogy az egyáltalán nem magától értetődő kérdés, hogy a modern tudomány világa felől érkező kutatóknak hogyan kell közelíteniük ehhez a területhez. A most megjelent cikket jegyző két kutatócsoport-vezető szerint „embertársaink természetismeretének kutatásához egyszerre kell biológusnak, ökológusnak és kulturális antropológusnak, néprajzosnak, pszichológusnak lennünk. Ez azért van, mert a Természet és az ember kapcsolatát próbáljuk megérteni, és azért, mert e tudás nagy része nem formálódik szavakká, azaz rejtett, keveset beszélünk róla, így nem könnyű a felszínre hozni, azaz kutathatóvá tenni.”Cikkükben amellett érvelnek, hogy azzal a modern megközelítéssel szemben, ami alapvetően erőforrásként vagy szolgáltatásként tekint a természetre, érdemes lenne a hagyományos kultúrák megközelítése felé fordulni, melyek nemcsak nagyobb alázattal közelítenek a természethez, hanem egyenesen az ember rokonainak tartják a környezetükben élő élőlényeket. Ez a felismerés szoros összhangban van azzal a tanulmánnyal, ami 2018 elején jelent meg a Science-ben, és melynek Molnár volt az egyik társszerzője. A számos kutató által jegyzett tanulmány fő üzenete az volt, hogy a tudomány önmagában nem elég ahhoz, hogy megmentsük a Földet, és egy olyan közös tudásra van szükség, melyet a tudomány képviselői és a hagyományos tudás hordozói együtt alkotnak meg. „Nagy szükségünk van erre a közös tudásalkotásra például olyan összetett kérdésekben, mint a hagyományos legeltetés. Hazánkban több százezer hektáron folyik olyan legeltető gazdálkodás, ami gazdasági haszna mellett elengedhetetlen bizonyos természeti értékeink megőrzéséhez. De míg a pásztorok a jószág száján át látják a növényeket, a természetvédők a ritka fajok védelmét, illetve az élővilág sokféleségét helyezik előtérbe. A két tudásrendszer másképp lát, és másképpen is értékeli a látottakat. A jó kompromisszumokhoz pedig együtt gondolkodásra van szükség.” – írták akkor közleményükben. A most megjelent cikk két szerzője amellett érvel, hogy e tudások megismeréséhez egy alapvetően másfajta kutatói attitűdre van szükség: „Nem elég néhány kérdést feltenni, hanem ott kell lennünk, amikor ez a tudás képződik, felhasználódik, adaptálódik és tesztelődik, azaz megerősítést nyer vagy megkérdőjeleződik”. Cikkükben olyan szempontokat is felvetnek, melyek a növények ás állatok kutatásával kapcsolatban ritkán szoktak felmerülni: mint közleményükben írják, például hangsúlyozzák a kutató és a kutatott személy közti bizalom és a hosszú távú, kölcsönösen előnyös együttműködés fontosságát, egymás kölcsönös tanításának módjait, amikor is a kutatók és a pásztorok, gazdák összevetik sokszor eltérő természetismeretüket. De ilyen szempont a különböző kultúrák és társadalmi csoportok eltérő etikai normáinak tiszteletben tartása vagy az eltérő világnézetekből fakadó eltérő természetmagyarázatok és tudásellenőrzési módszerek kölcsönös elfogadása. Nem utolsó sorban említjük meg, hogy az ilyen kutatásoknál kiemelten fontos az emberi jogok figyelembevétele és a kutatási módszerek ún. dekolonizálása, például a Felvilágosodás óta létező attitűd levetkőzése az alacsonyabb és magasabb rangú műveltség kapcsán.Molnár Zsolt legutóbb arról a szerbiai ártéri erdőről mesélt nekünk, ahol a fák között még mindig szabadon élnek disznók, azt a cikket itt lehet elolvasni.