Sokak szerint az Eb négy, legkiforrottabb játékkal és legkarakteresebb szövetségi kapitánnyal rendelkező csapata jutott be az idei torna elődöntőjébe, és végül mindkét mérkőzés olyan is volt, ami megfelelt a magas elvárásoknak: éles párharcok, remek edzői húzások, kitűnő egyéni teljesítmények. De mi is döntötte el ezt a két, végletekig kiélezett találkozót? Mágnestáblán az Eb elődöntői. Az olaszok a régi spanyolok?A spanyol-olasz már-már kötelező kör Európa-bajnokságon: ez a kontinenstornák történetének leggyakoribb összecsapása (7-tel), a 9 évvel ezelőtti tornán például a döntő mellett a csoportban is találkoztak, de 5 éve is Conte csapata küldte haza Iniestáékat. Kedden a Wembleyben megvolt az újabb felvonás, ami végül tizenegyespárbajba torkolló thriller lett, és végül a talán meggyőzőbb játékot nyújtó spanyolok estek ki, miközben az olaszok a meccs bizonyos periódusaiban ismét régi, defenzív önmagukat idézték. De most akkor nem megújultak teljesen? A spanyolok pedig tényleg ennyire jók, még ha csupán a tornáról lefelé kilógó szlovákokat verték meg rendes játékidőben? A kronológiailag első elődöntő felvezetésekor szinte minden figyelem a két középpályára összpontosult. Az egész Eb alatt hallgathattuk, hogy az olaszok mennyire megváltoztak, és a játékuk a kiváló középpályásaikra építve tud ilyen hatékonyan működni, és a sokpasszos Tiki-Italia már 32 meccses veretlenségi sorozatig repítette őket – amellyel az Olaszországban levezett mini-futballforradalom eredményeképpen a korábbi mély, hősies védekezésre és kontrákra építő válogatottakhoz képest már sematikusan egészen hasonlítanak 2008 és 2012 között 3 nagy tornát megnyerő spanyol válogatottra, ahol szintén a – Xavi, Iniesta, David Silva és hasonlók által fémjelezett – középpálya adta a csapat gerincét. Ehhez képest maguk a spanyolok is levezényeltek egy kisebb generációváltást: a katasztrofális bukást hozó 2018-as vébé után Luis Enrique végleg nyugdíjazta a nagy öregeket, és egy megfiatalított csapattal vágott neki a tornának – amely remek támadójátékkal rukkolt elő, és ugyan megtartotta a korábbi magas labdabirtoklást, mégis sokszor direktebb, klasszikus csatár(ok) felé belőtt labdákra épített, általában a rendkívül alulteljesítő Morata-Moreno párost keresve. Lucho így dobta is a helyzeteiket gyatrán kihasználó támadóit, és kisebb meglepetésre egy Olmo-Torres-Oyarzabal támadótrió mellett tette le a voksát, előbbivel igazi hamis kilencesként …A régi-új hamis kilences…pont, mint a két csapat 2012-es találkozásaikor tette Del Bosque, csak akkor Fábregasszal. Mivel a spanyol középpályások közül ketten is mélyebb szerepkört kaptak (Busquets, Koke), így rájuk magasabban kellett kilépnie Verrattinak és Barellának, így viszont többnyire Jorginho egyedül maradt Pedrire, és a visszalépő Olmora; így utóbbi miatt 4v3-ban tudtak építkezni a spanyolok.Másrészről viszont így – a torna alatt szinte védjeggyé váló – olasz letámadáson is meglepően könnyedén tudtak átjönni a spanyolok. Mivel Mancini csapata a letámadását többnyire a spanyolok veszélyesebb baloldalára fókuszálta, Chiesát Albára és Barellát Busquetsre egy az egyben rátapasztva, illetve Immobilével a buildupokban remek Laporte-on, így ahogy telt a mérkőzés, egyre többször a másik oldalon, Koke felől keresték az átlós felpasszokat Olmo felé, és olasz labdaszerzés alig-alig volt az ellenfél térfelén. A kapcsold ki Jorginhót-hadműveletEmellett azonban labda nélkül is kész tervvel érkeztek a spanyolok. A spanyol presszing elsősorban az olasz labdakihozatok kulcsembereit, a két hatost (Jorginho, Verratti) és Bonuccit igyekezett kikapcsolni, őket többnyire nagyon szorosan, sokszor embert fogva őrizték. Eközben a lábbal gyengébb Donnarummát, aki végül 8/20 pontos hosszú indítással, és sok csúnyán elpasszolt labdával zárt, sokszor hagyták kiívelgetni a labdát, míg a passzjátékban szintén kevésbé használható Chiellinit hagyták sokszor felvezetni a labdát. A Spinazzolához képest gyengébb Emerson meghagyása ,,szabad embernek” így kevésbé volt kockázatos. A hatás jól látszódik Jorginho eddigi, és az elődöntős számain, de Verrattinak is hasonló:Emerson és Chiellini szabadon hagyása így egyfajta kalkulált kockázat volt, azonban mégis adódtak belőle problémák: egyrészt mivel a bal félterületben Busquets fogta agresszívan Barellát, Laporte a rendkívül sokat mélységben induló, így a pályát széthúzó Immobilére ügyelt, tehát Garcíának kellett akár mélyen visszalépve követnie a befelé mozgó és visszalépegető Insignét, másrészt pedig Emerson dinamizmusa így is sokáig az olaszok leghatásosabb fegyvere volt, ha sikerült időben kiforgatni felé a labdát, és ő tudott játszani egy kényszerítőt az oldalvonal mellett Insignével, vagy az elmozgó Verrattival. A spanyolok által kalkulált kockázattal az olaszoknak kevésszer tudtak élni: Donnarumma és Chiellini nem tudta elégszer vagy elég ügyesen kihasználni a kínálkozó lehetőségeket, sokszor nem is jutott el Emersonhoz a labda, és Insigne sem kapta azt meg időben a vonalak között.Ha a gól ugyan nem is, de a második félidő olasz lehetőségei épp abból adódtak, hogy a Berardi-Immobile cserével Insigne lett a hamis kilences, akinek a visszalépései könnyedén okoztak zavart a spanyoloknál. Pedri és a visszalépő spanyol csatárokA második félidőre olasz presszinget már szinte egyáltalán nem láthattunk, ehelyett Mancini csapata egy konzervatívabb, 4-5-1-es mély blokkhoz nyúlt, amiben Immobile feladata szinte kizárólag Busquets semlegesítése volt.Enrique az új helyzetre Morata – és Moreno – becserélésével reagált, akivel egyrészt jobban szedték össze a lecsorgókat, mivel több ,,test” volt a tizenhatoson belül és annak előterében, másrészt Olmoval így már ketten lépegettek vissza, sokszor a szélről befelé mozogva, ami új kihívást jelentett. A pálya közepén jóval könnyebben tudtak üres területeket nyitni az olasz középpályások között.A hosszabbításban is többnyire az Olmo-Morata páros visszalépéseiben rejlett a legtöbb veszély, ám a spanyol gól nem jött. Így végül még ha taktikailag nyerték is a meccset, Morata tragikus hőssé válásával tizenegyesekkel elvéreztek a meccs második felétől többnyire hamisítatlan olasz stílusban védekező Gli Azzuri ellen.A spanyolok zártak végül a torna statisztikailag leginkább alulteljesítő csapataként, 3,6-tal kevesebb gólt lőve az ,,elvártnál”. Az olasz csapatra először a tornán teljesen rá tudta egy ellenfél kényszeríteni az akaratát, így sokszor kibillentve őket a komfortzónájukból. Kérdés, hogy ez Angliának is sikerül-e majd a vasárnapi finálén?