„Ők a hallgatóink. Nem az a dolgunk, hogy átverjük, megneveljük vagy rendre utasítsuk őket. Meg kell kímélnünk őket a süket dumától. Őszintének kell lennünk velük. Mégis miért bíznának bennünk? A világ lángokban áll. Mi meg itt ülünk, és a pénz miatt aggódunk?”– a Netflixen futó The Chair/A tanszékvezető című sorozatban ez a rövid monológ az egyik csúcspont, de ezzel nem spoilereztem el semmit, talán csak azt, hogy a mindössze hatrészes sorozat ennél mélyebben egyáltalán nem érinti azokat a problémákat, amik elvileg a sztori alapját adják, vagyis a cancel culture-t, a politikai korrektséget, a rasszizmust, az amerikai egyetemi oktatás problémáit, a szexuális zaklatást, a generációs szakadékokat vagy a nők helyzetét.Azzal az ígérettel ültem le megnézni a gyorsan ledarálható, hatszor harminc perces sorozatot, hogy most majd nagyon okosan, mégis szórakoztatóan mutatják be nekem az amerikai egyetemi problémákat, a végére viszont kiderült, hogy a Chair valójában nem több szimpla tinidrámánál. Csak itt nem egy gimis szerelem kibontakozását követhetjük végig, hanem irodalomprofesszorok magánéleti vergődését, langyosan szórakoztató formában és sokszor fájóan kiszámítható jelenetekkel. Végig ott vannak a háttérben a fent említett problémák, amik a konfliktusok zömének alapját adják, de ezekről a témákról valójában nem mondanak sokat, pláne nem újat, csak kapargatják a felszínt. A háttérben végigfutó egyetemi botrány pedig, ami egy félreértett náci karlendítés miatt alakult ki, inkább csak megágyaz a sztorinak, ami összességében a megözvegyült negyvenes professzor és a szintén negyvenes tanszékvezető nyomoráról és szerelméről szól.A Chairt mindezek mellett leginkább azzal próbálták népszerűsíteni, hogy a Trónok harca forgatókönyvét író David Benioff és D. B. Weiss a producerei, írója pedig az eddig leginkább színésznőként ismert Amanda Peet. A sorozat egy fiktív amerikai egyetem, a Pembroke irodalomtaszékén játszódik, ahol épp most lett tanszékvezető dr. Ji-Yoon Kim (Sandra Oh). Az egyetem történetében először tölti be ezt a posztot nő, sőt, koreai nő, ami jelenthetné azt is, hogy az egyetemen gigantikus változások mennek végbe, valójában azonban továbbra is minden pont olyan, mint a múlt században. Még a szék is új Ji-Yoon irodájában, ami azonnal el is törik alatta, amikor ráül, mert ezen az egyetemen minden, de tényleg minden rohad.Például Ji-Yoon pozíciója is, mert bármennyire is ő az új tanszékvezető, nem engedik neki, hogy fontos döntéseket hozzon. Ennek ellenére persze kitartóan próbálkozik, hogy a tanszéket végre átemelje a 21. századba, részben azzal, hogy állandó szerződést kínálna egy modern felfogású és emiatt népszerű, de az egyetemen csak óraadó, egyáltalán nem mellékesen fekete tanárnak. Emellett viszont megkapja feladatnak, hogy rakja ki a kiöregedett, hetven feletti tanárokat, mondván, hogy csak viszik a pénzt, mert már senki nem akar az óráikra járni.Mindeközben Ji-Yoon magánélete enyhén romokban van, egyedülálló anyaként neveli és próbálja megérteni a cirka hatéves, erősen problémás, örökbefogadott lányát, Ju Jut, aki azonban csak Bill Dobsonnal (Jay Duplass), egy szintén az irodalomtanszéken dolgozó professzorral találja meg a hangot. Azzal a férfival, akivel Ji-Yoon nem tudja eldönteni, hogy most akkor kezdjenek-e egymással valamit a munkakapcsolaton túl vagy sem. Ezt az amúgyis nyomorult helyzetet pedig tovább nehezíti, hogy amikor a gyász miatt laza alkoholizmusba menekülő Bill egy félrészegen tartott óráján szembeállítja egymással az abszurdizmust és a fasizmust, videóra veszik, majd a kontextusból kiragadva felteszik a netre a rosszul elsütött karlendítős viccét. Ezt nyilván azonnal botrány követi és persze táblákkal tüntető diákok, na meg egy gyors megoldásra törekvő dékán és egy kissé indokolatlan, de legalább saját magát alakító és ezzel együtt kiröhögő hollywoodi sztár feltűnése.A Chair összességében lassan kibontakozó, de élvezhető hangulatú sorozat, szépen kidolgozott karakterekkel és csodás színészekkel – Taylor Hollandot és Bob Balabant eddig nem is említettem, pedig mindketten kifejezetten szórakoztatók benne –, de annál, amit ígér, vagy amit próbálnak ígértetni vele, jóval kevesebbet nyújt. Egy minimális elképzelést persze kapunk az amerikai felsőoktatásban jelenleg is zajló problémákról, vagy arról, hogy sokan továbbra is a legjobb megoldásként tekintenek egy egyszerű kirúgásra, amivel minden további problémát el lehet kenni kerülni. Ha a sorozat igazán eget rengető akart volna lenni, vagy valami nagyon újat akart volna mutatni, érdemesebb lett volna bővebben kifejteni a Billt érintő cancel culture szálat, esetleg a nők helyzetét az egyetemen, és megfordítani a helyzetet azzal, hogy teljesen a háttérbe teszik a szerelmi szálat. Mert ez így tényleg nem több két negyvenes, kissé megrekedt ember vergődésénél, akik képtelenek egymással rendesen kommunikálni, pedig ha kinyitnák a szájukat végre, nemcsak nekik, de a körülöttük élőknek is egyszerűbb lenne az élete. Mindenképpen mellette szól viszont, hogy könnyen darálható, hogy élvezetesen hétköznapi és hihető benne minden karakter, illetve hogy nem állítja a nézőt egyik oldalra sem. Nem kell és nem is lehet szimpatikus vagy kevésbé szimpatikus csapatot találni, akinek, vagy aki ellen drukkolni lehetne. Mindenki hibázik benne és mindenkinek igaza van, miközben valójában senkinek sincs igaza.De a legnagyobb előnye, hogy végre megmutatta, Sandra Oh-nak érdemes még több komikus, és kevesebb drámai szerepet adni.