El akart rejtőzni, de a tigrisek elárulták

Elolvasom a forrásnál · 444 ↗ Link másolása
Micsoda újító ötlet egy őrült festőzseniről forgatni - ez volt az első gondolatom, amikor elolvastam, hogy miről szól Giorgio Diritti filmje, az El akartam rejtőzni. Sajnos a kelleténél eggyel többször láttam már ezt a témát kínosan, néha parodisztikusan leegyszerűsítve. De valamiért vonzott a plakáton lévő gyanakvó tekintetű figura, és mégiscsak ez volt 2020 legsikeresebb alkotása Olaszországban, úgyhogy adtam neki egy esélyt. És kénytelen voltam belátni, hogy alaptalanul aggódtam, legalábbis ami az őrült zsenik ábrázolását illeti.Az El akartam rejtőzni (Volevo nascondermi) ugyanis egy szép, szomorú, de felemelő életrajzi film - még ha nem is hibátlan -, amiben Diritti nagyon empatikusan nyúl Antonio Ligabue (1899-1965), a leghíresebb olasz naiv festő alakjához.Ligabue ugyanis nem úgy volt „őrült” művész, hogy mondjuk felháborítóan és/vagy szabadosan viselkedett, esetleg furcsán öltözött, hanem élete során valóban többször került pszichiátriai intézetbe, egyszer három teljes évre. És nem is volt az a fajta „falu bolondja/udvari bolond”, aki a viccek közé rejti a nagy igazságokat. Neki valószínűleg enyhe értelmi fogyatékossága mellett komoly pszichiátriai zavarai voltak. A pontos diagnózisáról nem találtam információt, az mindenesetre biztos, hogy többször kezelték idegösszeroppanással, de önsértés, sőt egyszer mániás roham miatt is.Elio Germano csodálatosan játssza a festőt, teljesen megérdemelten kapta érte a legjobb színésznek járó Arany Medvét a Berlinalén. Ritkán szoktam azon lelkendezni, hogy mennyire jól sikerült átalakulnia egy színésznek az általa játszott emberré. Egyrészt, mert szerintem a fizikai hasonulás nem feltétlenül szükséges, másrészt jókora részben a maszkmesterek érdeme. De az a helyzet, hogy Germano olyannyira eggyé vált a karakterével, annyira nem „esik le” róla a maszk, hogy soha nem jöttem volna rá, hogy ő a való életben nem egy 60-hoz közelítő, göthös, kopaszodó férfi. Na de ki volt Ligabue, aki hazájában végül tényleg nagyon ismert lett? Eredeti családneve Laccabue, Svájcban született olasz anyától. Korán gyermekotthonba, majd nevelőszülőkhöz került. A magának való kisgyereket az iskolában agyonszekálják a társai, a tanárok büntetik a furcsa viselkedését. Toni hirtelen dühkitöréseit pedig, amit a fejében zsongó hangok okoznak, az alapvetően jóindulatú nevelőanyja is minimum furcsa módszerekkel igyekszik kezelni. Tizenévesen kerül először pszichiátriai intézetbe, ahol értelmi fogyatékosokkal együtt él, majd kitoloncolják Svájcból, mondván, eredetileg olasz, gondoskodjanak róla ott. Csakhogy Toni egy szót sem beszél olaszul, évekig isten tudja, miből tengődik egy kalyibában a Pó árterében. Az olaszoknak ő a bolond német, aki furcsán jár és beszél (a gyerekkori angolkór maradványa), így továbbra is megalázzák. Felnőttek és gyerekek remekül szórakoznak azon, hogy addig heccelik, míg ki nem kel magából.Akkor kezd festeni, amikor egyik télre befogadja egy férfi a műtermébe, már az első pillanat lenyűgözi, amikor belenyúl a festékbe. Később egy sírkőfaragó veszi a szárnya alá, Toni egyre többet alkot, már agyagból is. Lassacskán megismerik a nevét, pénzhez is jut, így hódolhat a szenvedélyének, a motorozásnak.De a kirekesztettség élete végéig elkíséri: ezért eszik egyedül, ezért akar folyamatosan elbújni, még akkor is, amikor teljesen esélytelen. Ezt a legelső jelenet tökéletesen megragadja: csak Toni félelemtől ide-oda ugró tekintetét látjuk egy sötét pokróc alól, a rideg vizsgálóban. A gúnyolódástól, az elutasítástól, mások számára hétköznapi helyzetektől, sőt néha még ártatlannak szánt kérdésektől is irtózatos dühbe gurul, és elindul a fejében az elviselhetetlen zsongás.Alapélménye a bizalmatlanság, a szeretetlenség és a szerethetetlenség, mégis nagyon vágyik az emberek közelségére, és azokhoz, akik jók hozzá, végtelenül ragaszkodik. Az őt befogadó férfi anyja nagyjából az egyetlen nő, akitől Toni megtapasztalja a feltétel nélküli elfogadást. Emellett néhány kisgyerekkel érez valamiféle lelki közösséget, akiket érdekelnek a képei és szobrai, és akik megbűvölten figyelik, ahogyan az állatokat tanulmányozza és/vagy utánozza. Az ő elvesztésüket, legyen az költözés vagy halál, ugyanolyan gyásszal fogadja, mint bárki más. Csak taktilis dolgok jelentenek számára megnyugvást, például az állatok szőre, a puha és/vagy meleg anyagok. Az egyetlen dolog, amiben igazán szabadjára tudja engedni és ki tudja fejezni magát, az a művészet: olyan vad tájakat, állatokat fest és formáz meg, amelyeket sohasem láthatott életében. Szinte az állatok bőrébe bújik munka közben, és teljesen más lelkiállapotba kerül tőle. Ennek ellenére - vagy talán épp azért, mert az alkotás az egyetlen, ami egészen az övé - a dühének legtöbbször a festményei és a szobrai esnek áldozatul. Elpusztítja őket, bármilyen jól sikerültek, akkor is, amikor már büszkén hangoztatja, hogy ő művész. És itt hirtelen bevillant az a film eleji jelenetet, amikor a svájci intézet tanítója arról szónokol a sérült fiataloknak, hogy bárki képes valami jót, értelmeset hozzátenni a világhoz. Diritti arra vállalkozott, hogy nemcsak Ligabue életének egy szakaszát, hanem az egészet feldolgozza, és ezzel volt a legtöbb problémám. Nyilván ez nem egy dokumentumfilm, a teljes történelmi hűséget sem kérem számon, de kicsit zavaró volt, hogy sok fordulópontnál nem derült ki egyértelműen, mi is történt. Ez Olaszországban lehet, hogy köztudomású, de egy átlagos külföldi moziba járónak kicsit sem az.Utólag olvasva a festő életéről azt végképp nem értettem, miért maradt ki a filmből teljesen, hogy Ligabue a II. világháborúban tolmácsolt a német csapatoknak. (Ha képes volt tolmácsolni, akkor annyira nem lehetett együgyű, mint ahogy az a film alapján lejön.) És kicsit idegesített a fiatal bájgúnár sofőr, a hollywoodi fordulatokhoz szokott agyam folyamatosan azt várta, hogy mikor kapja rajta Ligabue, amint valamelyik neki tetsző nőt ölelgeti.Ezeknél viszont számomra fontosabb volt, hogy Ligabue élettörténetén keresztül arra ösztönöz a rendező, hogy azon gondolkodjunk, mi egyáltalán az őrület? Nem használjuk kissé túl sokszor és túl könnyelműen ezt a szót? És biztosan őrült az, aki semmiféle hasznot nem hajt a társadalomnak, vagy nem egészen a szabályai szerint működik? Elismerem, hogy hajlamos vagyok néha túlságosan beleélni magam mások szenvedésébe, de tényleg azt gondolom, hogy kőszívűnek (mit kő, gránit!) kell ahhoz lenni, hogy ezt a filmet látva valaki ne Tonival érezzen együtt.Szerencsére a történet minden szomorúsága és tragikus fordulata ellenére van egy sor derűs, kedves jelenet, például amikor Ligabue barátjával, a sírkőfaragóval civakodik, vagy Toni megszállott rajongása a piros színű motorjai, majd az autója iránt (például ahogy dirigálja a sofőrjeit). Vagy az, hogy mennyire vágyik egy idő után feleségre és hogyan próbál udvarolni, miközben retteg a nőktől.Az El akartam rejtőzni erőssége nem a párbeszédekben vagy a fordulatos cselekményben rejlik, sokszor inkább impressziók sorozatának tűnik. És bár a főhős jó pár jelenetben üvöltve tör-zúz, ez mégis egy lassú, tűnődő, meditatív film, ami után az embernek kedve támad kimenni a folyópartra és a hömpölygő vizet bámulni.A filmet 2021. október 21-től vetítik.

Még nincs komment

Bejelentkezés vagy regisztráció