Jennifer Teege 38 éves volt, amikor rádöbbent, hogy az egyik nagyapja, Amon Göth náci lágerparancsnok volt a plaszówi koncentrációs táborban. Mégpedig akkor, amikor könyvtárban talált egy kötetet, ami az anyjáról, Monika Göthről szólt. Teege nemcsak súlyos identitásválságba került, a depressziója is elhatalmasodott rajta, és nyomasztotta a kérdés: vajon mennyi morális felelősség hárul rá a felmenői miatt. Mindennél erősebb volt azonban a vágya, hogy a megrázó felfedezést ne csak feldolgozza és túlélje, de minél alaposabban körül is járja.Erről az útról szól a Nagyapám engem agyonlőtt volna, amely októberben jelent meg magyarul. Ami igazán erőssé teszi a könyvet, az az, hogy Teege személyes benyomásait társszerzőjének, Nikola Sellmairnak a tényszerű kiegészítései, magyarázatai követik a szereplőkről, a Teegéhez fűződő kapcsolatukról, a helyszínekről, az eseményekről. Bár eleinte tartottam ettől a megoldástól, el kell ismernem, hogy ezek a részek valóban hozzáadnak a szöveghez. Egyáltalán nem teszik sem szárazabbá, és nem is távolítanak el tőle, sőt kikerekítik a történetet.Bár a cím a nagyapára hivatkozik (az eredeti német cím első szava egyenesen annak a keresztneve), Amon Göth valójában csak egy fejezet témája. A könyv jóval többről szól annál, mint hogy Jennifer Teege hogyan nyomozta ki a családi múlt szégyenletes részleteit. Erősen megjelenik benne a megértés vágya is: a biológiai anyja iránt leginkább azért, amiért az örökbe adása mellett döntött. Teege szerint Monika Göth életét annyira megnyomorította az általa sem ismert apja emléke és árnyéka, annyira küzdött a mindenre rátelepedő kísértettel, hogy egyszerűen nem maradt energiája arra, hogy a gyerekével foglalkozzon. A nigériai apától született csecsemőt Monika Göth gyermekotthonba adta, ám Jennifer azelőtt még találkozott anyai nagyanyjával, Ruth Irene Kalderral is, akivel kislányként szoros és szeretetteli volt a kapcsolata. Ezért felnőttként sokkal nehezebben dolgozta fel, hogy Ruth élete végéig mentegette a lágerparancsnok Amont Göthöt, és hogy tudott a szörnyűségekről, amiket az élettársa elkövetett, mégsem tett semmit, hogy megakadályozza azokat. Mivel Ruth öngyilkos lett néhány évvel azután, hogy megszakadt a kapcsolatuk, esély sem volt arra, hogy Jennifer tőle kapjon válaszokat.Szóba kerül a könyvben, hogy gyerek- és fiatalkorában mennyire kilógott a sorból (nemcsak a külseje miatt), hogy a felfedezés hatására hogyan változott meg a viszonya az örökbe fogadó szüleivel, és az is, hogyan szakította meg évekre a kapcsolatot izraeli barátaival, mert annyira félt attól, mit fognak szólni ehhez az információhoz. Ezenkívül elég hangsúlyosan tárgyalja, hogy a ki nem beszélt, minden érintett feje fölött mégis nyomasztóan lebegő titkok hogyan mérgezik meg az emberek életét. Teege a húszas éveitől újra és újra rátörő depressziós epizódjait is erre vezeti vissza, amelyek azután szűntek meg, hogy végigcsinált egy komoly pszichoterápiát kifejezetten azzal a céllal, hogy feldolgozza: a nagyapja náci háborús bűnös volt. A szerző nemrég Budapesten járt a Margó Fesztivál meghívására, ekkor beszélgettem vele.2008-ban jött rá, hogy a nagyapja náci lágerparancsnok volt. A könyve 2013-ban jelent meg. Mikor döntötte el, hogy megírja a családja történetét?Nem tudom pontosan naphoz kötni, de évekkel a felfedezés után határoztam így. A szülőanyámmal eleve csak másfél évvel azután beszéltem erről, hogy rájöttem. A saját terápiám során ismertem fel, hogy mennyire fontos ez a történet, és hogy milyen fontos lenne megosztani. Az írás része volt bármilyen módon a terápiájának?Nem. A pszichoterápia nagyon fontos volt, de zárt ajtók mögött zajlott. Az írás viszont jó módszer volt arra, hogy strukturáljam a gondolataimat. Természetesen míg írtam a könyvet, azalatt is sok minden alakult még a fejemben, de sosem szántam terápiának. Azért is döntöttem két narrátor mellett – a másik Nikola Sellmair újságíró volt –, hogy a könyvben ne csak én szólaljak meg, hanem más hangok is, amelyek a történet szempontjából fontosak. Arra törekedtünk, hogy az olvasók minél teljesebb képet kapjanak. Nem akartam szimpla naplót.Honnan jött az ötlet, hogy ketten írják a könyvet, és a két szál párhuzamosan fusson?Egyszerűen így volt értelme számomra. Egyrészt szerettem volna, ha az olvasó belelát a fejembe, a gondolataimba, az utamba. Ezt senki más nem tudta volna elmesélni, hiszen én mentem keresztül rajta. Másrészt voltak olyan elemek, amelyek fontosak voltak a könyv szempontjából, de nem kellettem hozzá én. Nikola Sellmair briliáns munkát végzett, és ez nekem is segített, hogy az írás során a saját belső párbeszédemre koncentrálhassak. És az olvasónak is segített jobban megérteni a részleteket. Mert ne felejtsük el, ez nem csak rólam szól: ez egy komplett családi krónika, különböző karakterekkel, akiket mind be szerettünk volna mutatni. Az sem könnyítette meg a dolgot, hogy több idősík között ugráltunk, de a két narrátor által olvasmányosabbá és követhetőbbá vált a cselekmény. Az olvasók visszajelzése alapján a szerkezet jól működött. A könyve nagyon sikeres lett, számos nyelvre lefordították, megjárta a New York Times bestsellerlistáját is. Volt bármilyen előzetes várakozása, mielőtt megjelent?Nem, semmi ilyesmi. De azt mindig tudtam, hogy ebben a könyvben megvan a potenciál, hogy ne csak Németországban, hanem máshol is érdeklődve olvassák, mert a téma nemcsak manapság releváns, hanem a jövőben is szükség lesz ilyen irodalomra, ilyen, kicsit talán modernebb megközelítésekre. Az áldozatok, túlélők is elmondom a maguk történetét, én ezzel szemben egy fiatalabb emberként, egy elkövető leszármazottjaként mondom el. A tények és adatok mellett új narratívákra van szükség abban, ahogy a történelemről beszélünk. Ilyen értelemben tudtam, hogy a könyvem nagyon személyes tanúságtétel, és ezáltal segíthet elérni például a fiatalabb olvasóközönséget. Ezen túl azért is gondoltam, hogy a könyv sikeres lehet, mert a Schindler listáját nagyon sokan látták, és erős érzelmi reakciót adtak rá (Göthöt a filmben Ralph Fiennes alakította, az egyik legemlékezetesebb jelenetben félmeztelenül lődöz a zsidó rabokra az erkélyéről – a szerk.). Az nagyon fontos film volt, mert amikor 1993-ban megjelent, a holokauszt oktatása még gyerekcipőben járt, és egy egész generációval ismertette meg a témát. Mivel Oskar Schindlerrel Amon Göth figurája állt szemben, abból gondoltam, hogy az én történetem is kiválthat valamit belőlük, kapcsolódni tudnak hozzá. Maga a tény, hogy náci volt a nagyapám, de sötét a bőröm, mert nigériai az apám: ilyet nehéz lenne kitalálni, senki sem hinné el, annyira irreális.Több helyen kijelenti a könyvben, nem akarja, hogy az életét feleméssze a múlt. Ugyanakkor a könyv népszerűsége miatt mégis nagyon sokszor kell erről beszélnie. Nincs ebben ellentmondás?Azért ez nem állandó. Vannak időszakok, amikor intenzíven beszélek róla, interjúkat adok, például ha kijön egy fordítás. De nem ebből állnak a mindennapjaim. Ez így teljesen rendjén van. Előadásokat is tartok, sok szervezettel, oktatási intézménnyel, egyetemmel dolgoztam együtt. Tehát foglalkozom vele, de a „brandem” sokkal több annál, mint hogy én vagyok Amon Göth unokája. Hiszen a könyvem nemcsak a múltról és a náci korszakról szól, hanem intenzíven foglalkozik az identitás keresésével is, ami a mérgező családi titkok egyik legfőbb velejárója. Nemrég például egy olyan konferenciára hívtak meg, aminek az örökbe fogadott gyerekek, a korai depriváció a témája, hiszen ezen a téren is van tapasztalatom. Hangsúlyoznom kell, hogy majdnem 40 évesen volt már egy kialakult személyiségem, amikor megtudtam a családi titkot. Természetesen fontos erről beszélni edukációs okokból, de nem e körül forog az életem. Hiszen ki definiál minket? Mi határozzuk meg saját magunkat. Egyszer megkérdezték tőlem, ki vagyok a sok nevem közül? Teege a férjem neve, Sieber az örökbe fogadó családomé, a születési nevem Göth. De közben én mindig ugyanaz a Jennifer voltam. Mindig a személyiségünk különböző vetületei kerülnek előtérbe. Amon Göth unokája vagyok, de közben a gyerekeim anyja is.A gyermekei elég kicsik voltak, amikor a könyvet írta. Később beszélt nekik a dédapjukról és a dédanyjukról? Igen, amikor már elég idősek voltak hozzá. De nem kerül szóba túl gyakran. Fontos volt, hogy ennek a titoknak a méregfogát kihúzzam. Része a családtörténetnek, de a fiaimnak ez már nagyon távoli, nincs személyes kapcsolódásuk. Én sem ismertem a nagyapámat, a nagyanyámhoz viszont közel álltam, ezért sokkal mélyebben érintett az, hogy Amon Göthtel élt a plaszówi koncentrációs tábor mellett. A gyerekeimet egyébként nagyon aggasztják a világban zajló változások. A családban általában sokat beszélgetünk politikáról, arról is, hogy a múlt ismerete mennyire fontos ahhoz, hogy a jelen történéseit megértsük.A családnál maradva, a könyv segített abban, hogy a szülőanyja és az örökbe fogadó anyja megértse az ön vívódásait?Az örökbe fogadó anyám és a testvéreim már írás közben olvastak minden fejezetet, amint elkészült. Szerettem volna, ha nem érzik kényelmetlenül magukat a leírtak miatt. A biológiai anyám, Monika nem tudom, hogy olvasta-e a könyvet, mert nem tartjuk a kapcsolatot. Feltételezem, hogy kíváncsiságból elolvasta. Aztán ki tudja.Ami a történelmi szembenézést illeti, Németországot általában jó példaként szokták emlegetni, mint olyan társadalmat, amely képes volt leszámolni a szörnyű múltjával. De a könyvet olvasva néha az volt az érzésem, hogy ön ezt nem egészen így látja, és a szembenézést nem tartja annyira sikeresnek.De, úgy gondolom, sikeres volt. Persze ez a folyamat nem kezdődött el rögtön a II. világháború után. Richard von Weizsäcker híres beszéde (ezt a német elnök 1985. május 5-én, a II. világháború végének 40. évfordulóján mondta el – a szerk.) után volt egy nagy elmozdulás, amelyben elismerte Németország a bűneit a háborúban. Azután a nemzeti tanterv részévé tették, hogy minden gyereknek tanulnia kell a holokausztról. Számunkra ez már normális, de nagyon nagy szükség volt rá. Ha megnézzük, hogy más országokban mi van, például az Egyesült Államokban hogyan foglalkoznak a rabszolgaság témájával, azt hiszem, mi elég jó munkát végeztünk. Ugyanakkor mindaz, amire képesek voltunk, úgy tűnik, nem volt elég. A társadalomnak megvan a tudása. A könyvemben van egy idézet: „Én más vagyok, és a németek is mások.” Őszintén azt gondoltam, hogy mi, németek annyit tanultunk, hogy nem fenyeget az, hogy előretörjenek itt a szélsőjobboldali pártok. Erre nem elég, hogy előretörtek, újra ott ülnek a Bundestagban! Szerintem ez egy ilyen relatíve rövid periódus után nagyon aggasztó. Habár változtattunk az oktatáson, az emberek így sem tanulták meg a leckét. És ha a jövőbe tekintünk, akkor ez végképp nem volt elég. Igen, továbbra is tanítani kell, mert a tagadás nem opció, de a szemléletváltás nem volt sikeres abban, hogy az emberek megértsék, a múltat nem lehet a jelentől leválasztva szemlélni, és azoktól a politikai fejleményektől függetlenül, amelyeket világszerte látunk. Például az elmúlt négy év az Egyesült Államokban több mint ijesztő volt, és megmutatta, hogy mennyire törékeny a demokrácia. Amiben eddig sikeresek voltunk, azt sem vehetjük magától értetődőnek. Szerintem jobban kellene a múlt és a jelen közötti kapcsolatot hangsúlyozni. Erre jó példa a fasizmus korai jeleit felsoroló lista. Ezeket a figyelmeztető jeleket újra látjuk világszerte, különböző mértékben. Brüsszel sem ok nélkül állítja, hogy Magyarország áthág bizonyos szabályokat. Nekünk németként, társadalomként azt a tudást, amit megszereztünk az egész világba el kell juttatnunk, hogy tanítsuk az embereket, és ilyen szörnyűségek soha ne történhessenek meg újra, sem a korábbi formájukban, sem máshogyan. Megkeresték emberek az önéhez hasonló történetekkel?Igen, sokan, legalábbis Németországban, hiszen ott szinte minden családnak van náci múltja. De sok más országnak is köze volt a holokauszthoz, ezért külföldi olvasók is gyakran azonosulnak az általam leírtakkal. Például a hallgatással, a titokkal, amiről senki sem beszél. Ez sok családban ugyanígy ment, az utódok sosem kérdezték meg a nagypapát, hogy tulajdonképpen mit is csinált a háború alatt. Kényelmetlen feltenni olyan kérdéseket, hogy megölt-e valakit.Hogyan lehet szembeszállni a családokat sújtó hallgatással? Engem már nem annyira a hallgatás foglalkoztat, bár még mindig sokan kérdeznek róla. Ez inkább addig volt jellemző, amíg az első generáció élt, mert tudtak volna válaszolni, csak éppen az emberek féltek kérdezni. Az a generáció – a „Zeitzeugen”, a korabeli tanúk –, amely első kézből tapasztalta meg az eseményeket, néhány éven belül teljesen kihal. És a hallgatás, ami jelen volt a családokban, főleg a második generációnak jelentett problémát. De már nem lesz ugyanaz, mint korábban. Izraelben többször tanúja voltam annak, hogy ez generációk között hogyan változott. A nagyszülő lehet, hogy a saját gyerekeinek sosem beszélt az élményeiről, de az unokáinak már igen.Azzal kellene a leginkább foglalkoznunk, hogy tanuljunk a leckéből. Belátni, hogy ami történt, emberiesség elleni bűntett volt, ebből pedig az következik, hogy nagyon kell vigyázni, ha a politika bárhol ilyen irányba mozdul. És ha látjuk a vészjósló jeleket, akkor ki kell állni azért, amit helyesnek gondolunk, és kimondani, ha valamit igazságtalannak tartunk. Ez a sérülékeny kisebbségek védelmét is jelenti, akiknek nincs hangjuk. Nem szabad csendben maradni, szeretném, ha az emberek megértenék, hogy a civil kurázsira szükség van. Én inkább erre fókuszálok manapság. Hogyan segít ebben a könyv?Szerintem ebben a történetben megvan a potenciál, hogy felébressze az embereket. Nem ad válaszokat, ez nem is volt célom, de arra bátorít, hogy tegyünk fel kérdéseket, és találjuk meg a válaszokat mi magunk. Szerintem erre a folyamatra lenne szükség, hogy ne csak vakon kövessük a hatóságokat vagy az előírásokat, hanem a saját elveinkre figyeljünk. És legyünk empatikusak, próbáljuk megérteni a másikat.Ezért volt fontos számomra, hogy elmagyarázzam, pszichésen milyen folyamaton mentem keresztül, és milyen nehéz volt megbékélni a nagyanyámhoz fűződő érzéseimmel. A róla szóló fejezetben sok nyitott kérdés maradt, és olvasóként is lehet érezni azt a haragot, ami bennem volt. Egyfelől nem értettem, hogyan viselkedhetett úgy, ahogy. De közben ott volt a szeretet érzése, egy gyerek ragaszkodása, és meg kellett mutatnom, hogy a dolgok nem mindig fekete-fehérek. Az élet nem olyan, mint egy hollywoodi filmben, ahol van a jó, a rossz, és köztük nincs semmi. Meg akartam mutatni az árnyalatokat.Mit gondol, meg lehet változtatni olyan emberek álláspontját, akik egy ilyen súlyos témáról nagyon máshogy gondolkodnak? Például valakiét, aki ha nem is tagadja a holokausztot, de relativizálja?Hinnem kell, hogy lehetséges, különben nagyon frusztrálna. A dolgok nem mennek annyira gyorsan, amennyire mi sokszor szeretnénk, a gondolkodás nem egyik napról a másikra változik meg. És mögé kell nézni, miből fakad az, hogy valaki tagadja vagy relativizálja a holokausztot. Ennek is számos oka lehet. Az egyik, hogy egyszerűen nincs róla elég ismerete. Amerikában például nincs holokausztoktatás. Nekik első körben egyszerűen csak több információt kell adni.De vannak, akik igenis tudnak róla, hozzájuk más megközelítés kell. Európában gyakran azt látom, hogy sokan nem rasszista vagy ideológiai nézőpontból közelítenek, hanem inkább a félelem az oka a hozzáállásuknak. Bizonytalanok, mert fenyegetve érzik a megélhetésüket. Németországban is ott szavaznak a legtöbben az AfD-re, ahol magas a munkanélküliség. Tehát nem az ideológia vonzza őket a szélsőjobbhoz, hanem mert azt szeretnék, hogy javuljanak az életkörülményeik, és a szélsőjobbtől meg a populista vezetőktől egyszerű válaszokat kapnak komplex kérdésekre. Ez vonzó nekik, azt remélik, egy csapásra megoldja a problémáikat. Vegyük például a menekültválságot Európában és Németországban. Akár van határellenőrzés, akár nincs, mindenhol jelen van a félelem attól, hogy jön valaki kívülről, és elvesz valamit tőlünk, nekünk még kevesebb jut, például munkahelyből. Tehát az ellenkező oldalt nem úgy szemlélik, hogy az pozitív is lehet, hanem fenyegetésként. Hiszek benne, hogyha úgy tekintenénk a miénktől eltérő hátterű emberekre, hogy hozzá tudnak tenni valamit a társadalmunkhoz, nemcsak elvenni, akkor átértékelnék az előítéleteiket. Ha meglátnák az egyéni utakat, nemcsak egy riasztó embertömeget, akik el akarják foglalni az országunkat, ha megtudnák, hogy miért kellett elmenekülniük a hazájukból, miért kérnek védelmet és segítséget, ha lehetne szemtől szemben párbeszédet folytatni, akkor változna a helyzet. Szerintem ez lenne a legfontosabb, különösen, ha nagyon ellentétesnek tűnő állásponton vannak. A párbeszédre mindig szükség van. A megosztottság, a jó-rossz felfogás, hogy csak az egyik párté vagy oldalé lehet az igazság, nagyon veszélyes a társadalomra. Németország és Nyugat-Európa szerencsés, hogy jól működik a többpártrendszer, az az egészséges, hogy különböző pártok fogalmazhatják meg a nézeteiket, és az ember eldöntheti, hogy kire szavaz. Az USA-ban már óriási a megosztottság a demokraták és a republikánusok között, szinte semmi sincs a kettő között, vagy ami független lenne tőlük.Volt olyan élménye, hogy a könyve hatására valaki más fényben kezdte látni a múltat?Igen. Voltak olyanok, akiktől kaptam ilyesféle leveleket. Nem úgy kell elképzelni, hogy 180 fokos fordulatot vettek, de a könyv elindított bennük egy folyamatot, és elkezdték átértékelni a dolgokat. Szerintem ez több mint elég. Egy könyvvel nem lehet megváltani a világot, de elvethetsz magokat, amiből valami kinő. Azok alapján, amiket megosztottak velem, sok ilyen magot elvetett a könyvem, ami ígéretes. Ez erőt ad nekem az interjúkhoz és előadásokhoz, mert látom, hogy van hatásuk. Lépésről lépésre kell csinálni, és hosszú távon ez összeadódik.A könyv utolsó szava a remény, de mint mondta, az elmúlt években rengeteg minden megváltozott a világban. Még most is él önben a remény?Igen, szükségünk van rá. Tényleg hiszek benne, hogy pozitívan kell gondolkodnunk, fontos észrevenni a jó dolgokat is. Például a koronavírus-járvány nagyon nehéz volt több milliárd embernek: elveszítették az egzisztenciájukat, rengetegen meghaltak. Az egész világ megváltozott. De nézzük csak meg, mennyi minden lehetségessé vált nagyon rövid idő alatt, például ami a digitalizációt illeti. Két éve még elképzelhetetlen volt. Vagy nézzük az EU-t. Politikailag sok nézeteltérés van a tagok között, most mégis képesek voltak közösen vakcinát szerezni és elindítani az oltási programot. Óriási erőfeszítéseket tettek, hogy együttműködjenek. Ezenfelül tudatában kell lennünk annak, hogy a világ sok különböző szempontból képes nagyon gyorsan változni, és ez reményt ad nekem, mert akkor is, ha egy helyzet zsákutcának tűnik, egy pillanat alatt átfordulhat. Jóra, de rosszra is – csak a jóra többet kell várni.