Hosszú évszázadok óta léteznek különleges élő hidak a mai India egyik legnehezebben megközelíthető északkeleti részén, a khászi népcsoport által lakott Shillong-fennsíkot környező erdőkben. A régió a világ egyik legcsapadékosabb területe, évente több mint 11 ezer milliméternyi eső hullhat itt, és ennek egy jelentős része a júniustól szeptemberig tartó monszunszezonban érkezik. A zord időjárási és földrajzi viszonyok miatt a területet kevéssé érintette a brit gyarmatosítás, majd a modern India fejlesztéspolitikája, így évszázadok óta viszonylag háboríthatatlanul élhetnek itt a khászik. Ugyanakkor a hídjaik az elmúlt évtizedekben világhírűek lettek: dokumentumfilmek, útleírások, riportok születtek, és látványosan fellendült a turizmus is a hatalmas fák gyökereiből emelt hidak miatt. Ezek nemcsak a turisták, hanem a nyugati építészek fantáziáját is megmozgatták: egyre többen vannak, akik olyan példaértékű megoldásként tekintenek az élő hidakra, amelyek világszerte segíthetnének abban, hogy a klímaváltozással szemben ellenálló zöld megoldásokat kezdjünk el alkalmazni a városi építészetben. Ezek közül az építészek közül az egyik legismertebb a Columbia Egyetem kutatója, Julia Watson, aki nemrég egy egész könyvet kiadott, amelyben őslakosok természetalapú technológiai megoldásait gyűjtötte össze. Könyve az elmúlt évek egyik felkapott, sokat hivatkozott építészeti albuma lett. A világ számos pontjáról összegyűjtött ősi építészeti-infrastrukturális tudás bemutatásával Watson nem titkolt célja volt, hogy alakítson azon, ahogyan a modern nyugati várostervezésről gondolkodunk. A Lo – TEK című könyv tele van izgalmas példákkal, a khászik hídja talán csak annyiban lóg ki a többi megoldás közül, hogy rendkívül látványosan tudja megmutatni, hogyan képzelhető el az olyan építészet, ami nem kihasználja vagy eltörli a természetet, hanem szorosan együttműködik vele. Watson a könyv megjelenése után arról beszélt, hogy az India szélén, Tibet, Banglades és Mianmar közelében megismert megoldások alapvetően alakították át azt is, ahogy a fákról gondolkodik.Ősi tudás nyomábanAzt lehetetlen megmondani, hogy pontosan mióta építenek a khászik és a helyi fák közösen hidakat. Feltételezések szerint egy ilyen híd élettartama 500-600 év is lehet, és jelenleg is ismerni számos, több száz éves hidat. A hidaknak alapvető szerepe van a khászik életében, mert a monszunidőszakban olyan sok csapadék esik le, hogy a megáradó folyók és vízátfolyások miatt képtelenség lenne hagyományos úton eljutni egyik faluból a másikba. Van ugyan egy kőút, ami összeköti a fennsík falvait, illetve elvezet a legközelebbi városba, Meghálaja állam fővárosába, Shillongba, de ez több hónapon át járhatatlan. Valószínűleg erre a problémára válaszul születhetett meg az organikus híd ötlete: a környéken bőségesen előforduló indiai gumifa (Ficus Elastica) gyökereit használják arra, hogy a folyók fölött járható utat kapjanak. Ezeknek a hatalmas fáknak erőteljes támasztógyökerük van, ami a híd két szélén stabilitást képes biztosítani, mellette pedig mellékgyökér-rendszerként gyorsan növő és masszív léggyökereik. A hídépítő emberek ezeket a mellékgyökereket vezetik rá a szintén bőven előforduló bételpálmák kidöntött törzsére, hogy aztán a híd másik oldalán belefussanak a talajba, és ott megkössék magukat. A hídépítésben részt vevők elmondása szerint már egy generációnyi időszak során képes a léggyökér annyira megerősödni, hogy utána járható hidat kapjanak. Watson hangsúlyozza, ez a fajta építészet alapvetően másfajta időtudatot feltételez: itt egy folyószakasz fölé eltervezett híd építésének idejét generációkban mérik, és lehet tudni, hogy amit most megépítesz, azon jó eséllyel utódaid közlekednek majd. Újabb évtizedek rakódnak rá a munkára, ha a kinézett átkelőhely partján nincs éppen megfelelő gumifa, hiszen akkor ültetni kell oda, és várni, hogy elég nagy legyen, hogy a gyökerét fel lehessen használni. Az emberi hídépítőknek terelgetniük kell a léggyökereket, bambuszra vagy egyéb fafelületre futtatják fel a kisebbeket, amelyeket aztán egymásba szőnek, hogy stabilabb struktúrákat kapjanak, de sosem lehet tökéletesen megtervezni előre a hidakat. Természet és ember folyamatos összjátéka zajlik itt, sok évtized alatt, lassan kibomolva. De megéri várni, mert cserébe hihetetlen strapabíró hidat kapnak: a természetbe ennyire mélyen beágyazott, sőt gyökerezett híd képes elviselni a legcudarabb viharokat és árvizeket is, míg a hasonlóan monszunos más területeken emberi technológiával épített hidak sokszor megsínylik a szélsőséges csapadékhozamot. És amíg a parton álló fák egészségesek maradnak, addig a gyökerek képesek az öngyógyításra, azaz ha meg is tépázza a hidakat az időjárás, regenerálódnak. Szemben egy emberek által alkotott mesterséges híddal, melynek az átadásától kezdve folyamatosan romlik az állapota, a gyökérhidak egyre erősödnek, és több embert bírnak el. A legnagyobb, sok évszázados hidakon ötven ember is át tud haladni egyszerre. Az erdei hidak is igényelnek karbantartást és odafigyelést, de ez rendkívül olcsó, csak türelmet igénylő tevékenység, például amikor újra kell csomózni egyes szálakat, vagy újabb rávezetett gyökérrel erősíteni a struktúrát. Kisebb hidakkal elboldogul egy-egy ember is, de a nagyobbak több falu közösségének közös munkáját igénylik. Nem véletlen, hogy a fahidak rendkívül fontos szerepet töltenek be a khászik gondolkodásában is: a történelmi feljegyzések szerint ők valamikor az időszámításunk előtti első században érkezhettek ide a mai Laosz területéről, de mitológiájuk szerint őseik az égből ereszkedtek le, méghozzá Ficus elasticából készült élő létrán. Ezzel a felfogással függ össze, hogy a mai napig a természeti ökoszisztéma szerves részeként tekintenek magukra, az erdők élővilágát pedig szigorú szabályokkal védik. A természettel való nagyon szoros, eleven kapcsolatot magyarázhatja az is, hogy a monszunidőszak alatt az emberek többsége otthonába húzódva várakozik. Egy innen származó ismert építész, Prabhat Dey Sawyan arról beszélt Watsonnak, hogy ilyenkor nem nagyon van mit csinálniuk a szövésen és a mesélésen kívül, így nem akad a közelben szikla, barlang vagy vízesés, amihez ne fűződne legalább egy legenda. A hidak azok, amik igazán ismertek lettek, de ugyanannyira fontos szerepet töltenek be az élő létrák is: a Shillong-fennsík alkalmas arra, hogy ott legyenek a khászik falvai, de annyi terület már nincs, hogy elegendő növényt tudjanak termeszteni, ezért a sziklafalakon leereszkedve a közeli völgyekben ültetnek el haszonnövényeket. A le- és feljutást szintén a fagyökerekből kiépített élő létrák segítik. A híressé vált hidak kettős változást hoztak a khászik életébe: egyrészt a megnövekedett turistaforgalom emelte a helyiek bevételeit, másrészt vannak hidak, amelyeknél már olyan sok a látogató, hogy az árthat nekik. A Watson könyvében nyilatkozó helyi építész ezért úgy látja, hogy lesznek hidak, amiket idővel le kell zárni a nyilvánosság elől, és már léteznek ötletek, hogy hogyan lehetne fenntarthatóvá tenni az ide érkező turizmust. Igény lett a hasonló megoldásokra Az első nyugati utazó, aki beszámolt a hidakról, egy svájci férfi volt 1841-ből, de az élő hidak kutatása igazán csak az elmúlt évtizedben lendült fel. Ezt magyarázhatja az a szemléletváltozás is, amely egyre inkább zajlik a világ tudományos életében: a különféle ősi – őslakosok által képviselt – tudásokat és technológiákat a nyugati tudományos élet legtöbb szereplője sokáig amolyan egzotikus, idejétmúlt dolognak tekintette, amiket érdemes emlékeinkben megőrizni, de aminek hatékonyságát, hasznosságát bőven meghaladta a nyugati tudomány. Az elmúlt néhány évtized viszont elég radikális változást hozott ebben: rendkívül népszerű felfutó kutatási terület lett a különféle ősi tudások vizsgálata, a mai világra való alkalmazhatósága, sorra jelentek meg könyvek, amelyek hatalmas népszerűségre tettek szert (a legismertebb közülük alighanem az amerikai őslakos Robin Wall Kimmerer csodálatos könyve, amelyet egyrészt biológus kutatóként, másrészt az őslakos tudások továbbvivőjeként írt meg, és amelyben e két alapvetően eltérő gondolkodási rendszert közelíti egymáshoz), egyetemi tanszékek és kutatócsoportok jöttek létre (itthon is zajlanak már hasonló kutatások, az Ökológiai Kutatóközpont vezetőjével, Molnár Zsolttal interjúztunk is). És épp ezért Watson nem régi, izgalmas, de idejétmúlt megoldásokként mutatja be a példáit a könyvben, hanem olyan őslakos-infrastruktúrákként, amelyekből tanulhatnánk is. Szemben például az általunk hagyományosnak vélt, mesterséges hidakkal, ezek az élő hidak egy sor funkciót betöltenek azon kívül, hogy az emberek átkelését segítik: elősegítik a biodiverzitás megőrzését, számtalan élőlénynek jelentenek otthont, segítenek javítani a talaj minőségét, természetes védelmet jelentenek a földcsuszamlások ellen, közben üvegházhatású gázokat nyelnek el. A khászik által kialakított élő hidak azt mutatják meg, hogyan lehet előre tervezve a természet erőforrásait úgy felhasználni, hogy az közben nem szenved el károkat. Ezért lehet, hogy a közelmúltban egyre több nyugati építész és kutató kezdett el ezekkel a hidakkal foglalkozni. Egyikük a Müncheni Műszaki Egyetem oktatója, Ferdinand Ludwig, aki több mint egy évtizede kutatja az élő hidakat. Ludwig nemrég a BBC-nek beszélt arról, hogy számára alapvetően az az érdekes kérdés, hogy mit lehet ezekből a hidakból eltanulni, amit a világ más részein is felhasználhatunk arra, hogy zöldebb legyen az építkezés. Mint mesélte, számára ezek a hidak nem is a fenntartható fejlődést testesítik meg, ahol a cél a természetnek okozott károk minimalizálása, sokkal inkább a regeneratív fejlődését, ahol kifejezett cél az ökoszisztéma egészségének javítása is.A hidak tanulmányozása nem könnyű feladat, hiszen nincs két élő híd, amely ugyanolyan lenne, a gyökereket összefűző építők sokszor eltérő technikákat alkalmaznak, leírva pedig szinte semmi nincs a tudásukból, ami szájon át hagyományozódott át közösségről közösségre az évszázadok során. Ludwig és kutatócsapata ezért több mint 10 évvel ezelőtt beszélgetni kezdett a khászi építőkkel, illetve digitális eszközökkel próbálták megérteni a hidak szerkezetét. Az összeszedett tudásból idén egy európai projekt is elindult, a hidak kialakítását alapul véve a müncheni egyetemen egy szabad téri konyha tetejét készítenék el fakoronák segítségével.Az mindenki számára világos, hogy ezeket a technológiákat nem lehet egy az egyben lemásolni, Münchenben például teljesen más a klíma, így ott gumifák helyett közönséges platánokat (Platanus hispanica) használnak. Sokat számít az is Ludwig elmondása szerint, hogy míg a khászik benne élnek az ökoszisztémában, hihetetlen tudásuk van minden élőlényről, addig a nyugati kutatóknak külső tudásokkal kell dolgozniuk. Ami India északkeleti részén organikusan történik, azt Münchenben digitális eszközök segítik. Ludwig a BBC-nek arról beszélt: bíznak benne, hogy az élő építészet képes lehet arra, hogy javítsa a városlakók életminőségét, ha sikerül a fákat szervesebben beépíteni az épületekbe vagy akár a hidakba. Julia Watson is arról beszélt a brit lapnak: ahelyett, ahogy a fákat a városok passzív részeinek tartjuk, itt lenne az ideje, hogy aktív szereplőként tekintsünk rájuk, és felismerjük, hogy milyen sok ökológiai szolgáltatást tudnak nekünk nyújtani. Ez különösen fontos lehet akkor, amikor a felmelegedés miatt a világ nagyvárosainak többségét gyakoribb hőhullámok fenyegetik.