Úgy vagyunk lassan túl ezen az embert próbáló 2021-en, hogy két héten belül egy még tébolyultabb kampányév lép a helyébe. Ráadásul az év végi hajtás közben az idő is egyre barátságtalanabb, szóval nehéz dolga van annak, aki ilyenkor szeretne elégedettségtől ragyogó arcokat látni. Mindennek ellenére hétfő este mégis sikerült egy sor egymással teljesen elégedett államtitkárt és kormánybiztost összeterelni a Petőfi Irodalmi Múzeumba, hogy L. Simon László költő, borász, könyvszerkesztő, politikus, panziótulajdonos, múzeumigazgató művészeti jubileumát ünnepeljék.A Fidesz-frakcióból egyenesen a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatói székébe ülő L. Simon 25 éves művészeti tevékenységéről kapásból két könyv is megjelent, hogy a szélesebb közönség is megismerhesse, mennyi mindenhez is ért a volt államtitkár. Az egyik egy monográfia A szavak ereje címmel, ami arra vállalkozik, hogy ne csak L. Simon költői, vizuális alkotói, hanem politikai esszéírói alkotómunkáját bemutassa. A Huszonöt év című pedig az L. Simonról költői munkájáról szóló a cikkeit, recenzióit, interjúkat és tanulmányokat gyűjtötte össze. Laci, a karakter, a reneszánsz emberA két vaskos kötet láttán Rétvári Bencének, az Emmi miniszterhelyettesének az jutott eszébe, hogy L. Simon egy „rendkívül színes, reneszánsz ember, aki nemcsak az irodalomban és az üzlet világában, hanem a borászatban is maradandót alkotott”. Egyben rendkívüli politikus is, hiszen L. Simon a parlamentben is maradandót alkotott. Ezt Rétvári azzal a teljesen életszerű példával próbálta szemléltetni, hogy a közel 300 felszólalását végighallgatva úgy tudnánk elutazni Berlinbe vagy Rómába és vissza, hogy végig csak ezek szólnának a fülünkben. „Laci, tényleg gratulálok ehhez a 25 esztendődhöz, biztos vagyok benne, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum is a legjobb kezekben van, mert olyan ember vagy, aki látja az eget, látja a felhőket, de utána azokat meg is tudja valósítani a mi földi világunkban” - fejezte be L. Simon méltatását Rétvári. Fekete Péter kultúráért felelős államtitkár pedig egy olyan performansszal köszöntötte L. Simont, amiben mindent felsorolt, ami csak a 25-ös számból eszébe jutott. Így előkerült a 25-ös főút és a 25-ös busz is. Majd átadott az ünnepeltnek egy nagy darab mangánt, mert éppen az a periódusos rendszer 25-ös rendszámú kémiai eleme. A sok közlekedési utalást hallva L. Simon a szívéhez is kapott: „Megijedtem, hogy a Közlekedési Múzeumot is rám akarjátok bízni.” Bár ennyi méltatás után aligha akadhatott olyan a teremben, aki szerint az ünnepelt ne állná meg remekül a helyét akár ott is. Nincs kukázás„L. Simon László költő jelenleg a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója, tehát valószínűleg nem lesz ideje szépirodalmat írni. Mondhatnám, hogy azért vagyunk ma itt, hogy kiderüljön, ez jó vagy rossz nekünk, olvasóknak, de sajnos ma este ez nem fog kiderülni. Egyrészt egy költői jubileumon nem mondunk olyat - még én se mondhatok olyat-, hogy »Barátom, az elmúlt 25 éves kuka«” - kezdte a köszöntőjét Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatója, aki egyébként saját bevallása szerint a kortárs magyar irodalom 80 százalékát kukázná és Parti Nagy Lajos legújabb szépirodalmi alkotásai is szarnak tartja. Szerinte L. Simont az különbözteti meg az alanyi költőktől, hogy kilépett az alkotói komfortzónából, tehát a magánvalóságon kívül a magyar valóság is érdekli, „cselekedni akart annak jobbá tétele érdekében, vásárra vitte a bőrét, céltáblát tűzött ki magára, hogy »ide lőjetek«”. „Kiment az elefántcsonttoronyból, bement a pályára, képviselt valamit, hitt valamiben, elköteleződött valami mellett, küzdött valamiért, megmérettette magát, hús-vér emberek bizalmát nyerte el. Látott olyan magyart, aki nem a belvárosi elitek nyelvét beszélte, és meg is találta velük a szót. Egyszóval: politikussá lett” - sorolta L. Simon érdemeit Demeter Szilárd egy belvárosi palotában. Ugyanakkor úgy látja, minden perc, amit az ATV stúdiójában töltött, az veszteség volt L. Simon László költő számára, mert azalatt nem írhatta meg azokat a verseket, amiket csak ő tud megírni. Felegyenesíti a magyarságotDe hogy L. Simon művészetében mégis hogyan valósul meg a szakrális és a profán egysége, arról a monográfiát jegyző Kelemen Erzsébet beszélt bővebben: „L. Simon László művészeti írásai a teremtő, természetfeletti erőt, a szakralitást hozzák vissza az életünkbe, míg a politikai-közéleti írásai a profán világ lenyomatai lesznek számunkra. Illetve mindkét területen a természetfeletti és az evilági kölcsönösen áthatják egymást úgy, ahogy Pilinszky is lebontotta a szakrális és profán irodalmat elválasztó falat.” De a kötetből kiderül az is, hogy ahogy a múlt században Klebelsberg Kuno, Kornis Gyula vagy Móricz Zsigmond, úgy „napjainkban L. Simon László is mély nemzeti elkötelezettségel akarja fölegyenesíteni a magyarságot” a bírálat és az ösztönzés erejével. L. Simon lírai énjeVégül maga L. Simon is felolvasta a saját művészetéről írt esszéjét, ami még így is az este legvisszafogottabb előadás volt. Ahhoz képest, hogy a monográfusa az előbb Pilinszkyhez és Móriczhoz hasonlította, önmagát azért szerényebben értékelte a költő: „Szerteágazó érdeklődésem miatt sok dologgal foglalkoztam már, és pontosan tudom, milyen hátul van a helyem abban a sorban, amit az irodalomban számomra Petőfi, Ady vagy Kassák neve fémjelez, és amit a kultúrpolitikában Eötvös József, Klebelsberg Kuno vagy Kornis Gyula képviselt. De ez nem szegi a kedvemet, mert azt követem, amit József Attila kijelölt számunkra: a mindenséggel mérem magamat.” Majd miután kifejtette, mennyit merített Balázs Béla Halálesztétikájából, végül csak oda lyukadt ki, mennyire bántotta, amikor évekkel ezelőtt az életművéből sokan csak a szétbaszott zsidó kurvák seggéről szóló sorát emelték ki. Szerinte ezek a bírálók egyszerűen nem ismerték a lírai én fogalmát, „pedig már az általános iskolai irodalom órákon megtanítják, hogy a vers beszélő alanya különbözhet a verset író személyétől”. Így a lírai én akkor sem egyezik feltétlenül a szerzővel, ha annak valós életrajzi vonásai megtalálhatók a műben. „Azok az emberek, akik a mai napig előszeretettel csámcsognak néhány művem obszcén sorain, azt gondolják, vagy úgy állítják be, hogy a vers írója szükségszerűen azonos a vers beszélőjével” -reagált az évekkel korábbi botrányra, de az életrajz és a lírai én közötti határvonalakat nem részletezte. Egyébként is szerinte ezek a bírálói vagy álszentek, vagy nem olvasták József Attilától a Szabad ötletek jegyzékét. Végül az is bevallotta, hogy igazából sosem lett költő. „Ennek a belátása nem okozott bennem semmilyen törést vagy feszültséget. Alkotó tevékenységem első 25 éve csak a felvezetése annak, amire talán sosem lesz időm, erőm és türelmem: prózát írni.”