Ukrajna lerohanása nem véletlenül sokkolta a világot: Oroszország nyílt, totális inváziója a második világháború utáni morális univerzumban elképzelhetetlen esemény. Ugyanakkor ez a felfoghatatlan támadás korántsem előzmények nélküli: sokkal inkább egy évtizedek óta tartó folyamat – váratlan és valószínűtlen – végjátékának tekinthető. Putyin külpolitikájának fókuszában régóta a hajdani keleti blokkra kiterjedő érdekszféra visszaállítása állt. Igaz, mindeddig a térfoglalás nem nyíltan, hanem többé-kevésbé álcázottan zajlott. A 2008-as grúziai háború, a 2014-es kelet-ukrajnai háború, a krími félsziget annektálása egyaránt leplezett expanziós kísérletnek tekinthetők. A forgatókönyv mindegyik esetben hasonló volt: a helyi orosz kötődésű lakosok érdekeivel legitimálták a katonai beavatkozást; a nemzetközi közösség hivatalos fórumai (ENSZ, Ember Jogok Európai Bírósága) elítélték az intervenciót; majd különböző súlyú gazdasági szankciók következtek.Annak ellenére, hogy hiba lenne a szankciók strukturális hatását lebecsülni (hiszen komolyan meggyengítették az orosz gazdaságot), szimbolikus értelemben ezek mégis felemásak maradtak. A nyugati nyilvánosságok ugyanis nem húztak egyértelmű választóvonalat a morálisan „elfogadható” és „elfogadhatatlan” között. A patikamérlegen kiszámolt gazdasági szankciók sokkal inkább azt sugallták, hogy az Európán belüli expanzív háborús atrocitások nem hágják át a második világháborút követő időszak morális tabuit – azok valójában gazdaságilag beárazható események. Morális botrány hiányában a nyilvánosság számára ezen események alapvetően megmaradtak pontszerű, lokális jellegű konfliktusnak, melyek megítélése véleményes. Az interpretáció részletei a helyi politikai küzdelmek logikájához igazodtak: a szigorúbb és megengedőbb álláspontok egyaránt belesimultak a polarizált pártpolitikai diskurzusok szövetébe.Ma, az eszkalálódó pusztítás, a civilek és gyerekek elleni támadások, és a humanitárius katasztrófa perspektívájából visszatekintve, végtelenül távoli e korábbi, relativizáló álláspont. Éppen ezért fel kell tennünk a kérdést: milyen hatásoknak volt köszönhető, hogy a több mint tíz éve nyomon követhető putyini expanziós politika morálisan relatív megítélésű tudott maradni; és mi következik abból, hogy a nyílt, totális háború kontextusában az effajta relativizálás immár ellehetetlenült? E kérdések megválaszolása céljából több, párhuzamos pályán haladó történeti szál összekapcsolására van szükség. Ezek között egyaránt központi szerepet tölt be az orosz dezinformációs háború stratégiája; a „posztmodern populizmust” életre hívó strukturális átalakulások; a második világháborút követő emlékezetpolitikai kiüresedése; és a morális tapasztalatok különböző forrásainak rekonstrukciója. Dezinformáció és nyugati populizmusLegkésőbb a 2010-es évekre közismertté vált, hogy a külföldi közvélemény szisztematikus befolyásolása az orosz hadászati doktrína központi részévé vált. E törekvések nem pusztán az orosz álláspont helyi nyilvánosságokban történő képviseletét tűzték ki célul. Emellett legalább olyan fontos elemük volt a helyi nyilvánosságok minőségének dezinformációs kampányok keretében történő erodálása is. Egy polarizált, kizárólag a barát-ellenség logikája által meghatározott, véleménybuborékokra töredezett nyilvánosságban a morális kérdések eleve relatívként mutatkoznak meg. Amennyiben nincs tér a szekértáborokon átívelő konszenzusok számára, úgy a morális felháborodás sem tud több lenni, mint egy politikai álláspont – az ellenfél perspektívájából szükségszerűen elvakultnak tűnő – szélsőséges kifejeződése. A kölcsönös megértés lehetőségét kizáró nyilvánosságokban a morál automatikusan „moralizálásként” kereteződik, és ebben a formában elveszti hitelét. A nyilvánosság polarizálódása az általános morális elveken nyugvó kritika lehetőségét számolja fel, amennyiben minden megnyilvánulás politikai szekértáborok „érdeke” által vezéreltként lepleződik le.Bármennyire hatékonynak gondolja is valaki az orosz dezinformációs hadviselés eszközeit, belátható, hogy e célokhoz Oroszországnak hiteles helyi stratégiai partnerekre is szüksége volt. Mára az is közismert, hogy ezt a szerepet elsősorban a nyugati populista pártok töltötték be. Nem csak azáltal, hogy az orosz expanzió morális megítélését relativizáló álláspontot képviseltek. Sokkal inkább azért, mert magához a relativizálás totálissá tételéhez tevékenyen járultak hozzá. A hatalom megszerzéséhez a populista erők számára kulcsfontosságú a fennálló morális keretek hitelességének kikezdése, vagyis egy olyan diszkurzív tér fenntartása, ahol nincsenek evidensen érvényes értékek és intézmények. Ez nyitja meg az utat a magától értetődőként adott hierarchiák megkérdőjelezése előtt, melynek során a tág értelemben vett – politikai, gazdasági, szakértői és kulturális – elit diszkreditálható, és a hatalmi pozícióból kiszorítható.Oroszország és a nyugati populista erők ilyenformán egyaránt abban voltak érdekeltek, hogy a politikai nyilvánosság „posztmodernné” váljon. A filozófiai posztmodern klasszikusai a ’70-es évektől kezdődően a modern nyugati világ kollektív identitását megalapozó „nagy elbeszélések” megkérdőjelezhetetlen státusza ellen intéztek támadást. Ebbe egyaránt beletartozott a tudományos ismeretek tekintélyének kikezdése, a nyugati világ morális és racionális felsőbbrendűségének megkérdőjelezése, és az érdemességi, elismerési rendek mögött meghúzódó érdekek és struktúrák feltárása. Annak ellenére, hogy eredeti szándékuk szerint e kritikák az elnyomás rejtett formáit igyekeztek feltárni, néhány évtizeddel később, a populizmus által kiforgatott formában köszöntek vissza.Miközben a filozófiai posztmodern célja, hogy hatalomkritikára támaszkodva korlátok közé szorítsa a racionalitásra ill. legalitásra hivatkozó tudományos ill. bürokratikus hatalmi túlkapásokat, addig a posztmodern populizmus saját céljaihoz eszközként használja fel a hatalomkritika „nyelvjátékait”. A független szakértelmet és moralitást pártpolitikai érdekre redukálva, valójában a hiteles hatalomkritika feltételeit igyekszik felszámolni. Ettől remélheti ugyanis egy olyan nivellált játéktér létrejöttét, ahol minden szereplő kizárólag a saját érdekeit követő, önző félként mutatkozik meg. Egy ilyen térben jelentőségét veszti a morális és szakértői tekintély hiánya: a populista aktorok ebből fakadó stratégiai hátránya semmissé lesz (miközben az elitek leleplezőjeként stratégiai előnyre is szert tesznek). A posztmodern populizmus ebben az értelemben az eredeti hatalomkritika morális szempontból kiüresedett változatát valósítja meg. A rejtett hatalmi viszonyok „leleplezése” a populizmus kezében cinikus gyakorlattá válik, melynek célja – a túlkapások hátterében álló általános mechanizmusok felmutatása helyett – a riválisok morális relativizálása és hiteltelenítése.A kockázat- és információs társadalom csapdái Kár lenne azonban eltúlozni e két szereplő jelentőségét: az orosz dezinformációs kísérletek és a populista pártok, sem önmagukban, sem összefogva nem lettek volna képesek elérni a posztmodern populizmus 2010-es évekbeli előretörését. Ebben olyan további strukturális átalakulások is szerepet játszottak, melyek a modernizáció kései szakaszában váltak meghatározóvá. A „kockázattársadalomban” felerősödő bizalmatlanság és félelemek, az „információs társadalomban” bizonytalanná váló valóságértelmezés és polarizáció, valamint a morális megkülönböztetések alapjául szolgáló kollektív emlékezet átörökítésének nehézségei egyaránt olyan tendenciáknak tekinthetők, melyek kulcsfontosságúnak bizonyultak a morális relativizmus totalizálódásában.A kockázattársdalom ’80-as évek második felében született fogalma a veszélyek és fenyegetések percepciójának átalakulását hivatott megragadni. Az olyan kockázatok mint a környezetszennyezés, klímaválság, nukleáris katasztrófa, globális gazdasági válságok, a megszokott biztosítási logika segítségével nem kezelhetők, hiszen – irreverzibilis káreseményekről lévén szó – esetükben nem képzelhető el olyan reaktív mechanizmus, ami magában rejti a kárpótlás lehetőségét. Erre csakis megelőző stratégiák alkalmasak, ami a rejtett veszélyek szüntelen monitorozását feltételezi. A helyzetet tovább bonyolítja ugyanakkor, hogy a késő modern kockázatok létrehozása elválaszthatatlan azoktól a társadalmi rendszerektől (pl. tudomány, gazdaság, ipar), melyek elsődlegesen hivatottak a veszélyek előrejelzésére. Ez nyilvánvaló érdekkonfliktusokat szül, hiszen a szakértőknek sokszor a saját (üzleti) érdekükkel ellentétes veszélyekre kellene felhívniuk a figyelmet. Összességében mindez az intézményekbe vetett bizalom megrendüléséhez vezet: egy ilyen környezethez alkalmazkodva, az egyének magukra maradnak a kockázatok mérlegelésének feladatával, miközben a gyanú elemi szinten beépül várakozási horizontjukba.Az információs társadalom kiteljesedése egyszerre tett hozzáférhetővé új kommunikációs formákat, miközben lehetőséget teremtett a nyilvánosság eszközeivel való újszerű visszaélésre is. A szüntelenül áramló információ logikája elemi szinten ássa alá az értelemadás – reflexiót és dialógust feltételező – folyamatait, amennyiben felszámolja a narratívák kidolgozásához szükséges időt. Ezáltal a nyilvánosságban szőtt valóságot elsősorban érzelmi hatások formálják, nem pedig racionális mérlegelés. A személyreszabott, algoritmikus információelosztási mechanizmusok megjelenése következtében kialakuló véleménybuborékokon belül párhuzamos valóságok jönnek létre. Amellett, hogy ezek tág teret nyitnak a manipuláció számára, amiatt is veszélyt rejtenek magukban, hogy könnyen a valóság kollektív félreértelmezésének válnak terepévé. Az emlékezetmunka morális tétjeA kollektív emlékezetátörökítés – egyébként is kihívásokkal terhelt folyamata – ilyen feltételek mellett további nehézségekkel kell szembenézzen. A második világháború utáni időszak meghatározó referenciapontját a holokauszt jelöli ki: a jogfosztás és dehumanizálás állami gyakorlataival kezdődő, és a haláltáborok üzemszerű genocídiumával záródó történet fejezi ki a politika moralitásának végső tétjét. A náci Németország történetében a morális szempontoktól függetlenedő modernitás legszörnyűbb veszélypotenciái tárulnak fel: a technológiai-bürokratikus szempontból racionalizált rendszerek, a barát-ellenség politikai szempontjait kizárólagossá téve, végül az embertelenség „radikálisan gonosz” gépezetét hívták életre.A holokauszt emlékezete abban az értelemben abszolút morális iránytűként hivatott szolgálni, hogy kijelöl egy olyan történeti példát, amivel kapcsolatban nem képzelhető el relativizáló olvasat. Minthogy a holokauszt a modern társadalmak amorális potenciáljának végső formáját fejezi ki, így a létrejöttét lehetővé tevő társadalmi-politikai előfeltételek is igazolhatatlanok. A velük párhuzamba állítható társadalmi-politikai jelenségek automatikusan morális felháborodás tárgyává válnak, és kizárást vonnak maguk után. E jelenségek között megtalálhatók az olyan magától értetődő esetek, mint a holokauszt nyílt relativizálása vagy tagadása, illetve az antiszemitizmus vagy rasszizmus logikáján alapuló diszkrimináció vagy erőszak. És megtalálhatók az olyan kevésbé egyértelmű esetek is, melyek a totalitariánus tendenciákkal szembeni intézményes védelmet, vagyis a politika morális kritikájának lehetőségét gyengítik: a liberális demokrácia intézményeinek aláásása, az alkotmányos jogok felülírása napi politikai szempontok alapján, a hatalommegosztás elvének megsértése, illetve a fékek és ellensúlyok rendszerének kikezdése egyaránt ide tartozik.A holokauszt emlékezete sokáig kikezdhetetlen morális igazodási pontként szolgált, mind minősített bűncselekmények, mind pedig elfogadhatatlan politikai határátlépések vonatkozásában. A ’90-es éveket követően azonban a helyzet átalakult. A világháború és a holokauszt közvetlen emlékezete több generációnyi távolságra került, így életben tartása egyre inkább az „emlékezetmunka” sikerességén múlt. Másfelől, az „áldozati versengés” keretei között rivális történetek jelentek meg (pl. az örmény népirtás vagy a kommunizmus áldozatainak narratívái), melyek igényt tartottak arra, hogy a holokauszthoz hasonló morális referenciapontként szolgáljanak. Mindezek okán, ha maga a holokauszt nem is szűnt meg abszolút, megkérdőjelezhetetlen morális jelentések forrásaként szolgálni, maguk a kollektív emlékek elvesztették kitüntetett szerepüket az aktuális politikai vitákban. Az átörökítés esetlegességei következtében a kollektív emlékek egyre kevésbé tudtak közös alapként szolgálva konstitutív szerepet betölteni a jelen morális kérdéseinek megítélésében. Posztmodern populizmus és morális relativizmusMiközben az említett modernizációs átalakulások a ’80-as évek óta párhuzamosan zajlottak, a 2010-es évekre egy olyan kombinációjuk állt elő, ami különösen ideálisnak bizonyult egy sajátosan posztmodern populizmus számára. Az orosz expanziós törekvések részeként működtett dezinformációs kampányok és a nyugati populista erők egymás stratégiai szövetségeseként egyaránt a morális relativizálás logikájának totalizálásában voltak érdekeltek; a kockázattársadalom alapjaiban ásta alá azon intézmények iránti bizalmat, melyek szakértői vagy morális tekintélyükre támaszkodva gátat szabhattak volna a relativizmus általánossá válásának; az információs társadalom expanziója az érveken alapuló politikai diskurzusok helyett az érzelmi megosztottság és a polarizáció számára nyitott utat; az abszolút morális referenciapontként szolgáló kollektív emlékek fragmentálódtak és egyúttal háttérbe szorultak. Mindezek következtében a 2010-es években a morális relativizmus előtt rég nem látott tér nyílt a nyugati nyilvánosságokban.Egyrészt ebben a közegben tudtak sikeressé válni a populista erők: a Brexit-szavazás, Trump vagy Orbán példája a legkülönbözőbb társadalmi-kulturális kontextusokban mutatták meg, miként kezdett ki a kortárs populizmus korábban megdönthetetlennek hitt elköteleződéseket, értékeket és intézményes gyakorlatokat. Ráadásul a populizmus meghatározó hatást gyakorolt ott is, ahol nem diadalmaskodott: az alternatív nyilvánosságaiban születő párhuzamos valóságképek (pl. összeesküvéselméletek) kihívására a politikai tér összes szereplőjének reagálnia kellett. Ez vezetett oda, hogy a mainstream nyilvánosságban a korábban marginalizált radikális narratívák is megjelenhettek: ahogy a hagyományos pártok választ kerestek a populista narratívákra egyúttal a viták középpontja is egyre inkább az utóbbiak felé tolódott el.Másrészt ebben a közegben tudott sikeressé válni Putyin expanziós stratégiája. Azáltal, hogy a nyugati világ nyilvánosságai az elemi morális kérdések szintjén megosztottá váltak, nem volt nehéz saját lépéseinek morális következményeit relativizálni. Feltehetően ez a játszma folytatódott volna tovább, ha Putyin februárban úgy dönt, hogy „csupán” a kelet-ukrajnai szakadár megyéket annektálja. Azonban nem így tett. Felrúgta az eddig türelmesen játszott játék szabályait, és a bujtatott expanzió helyett a nyílt invázió stratégiáját választotta. Azt csak találgatni lehet, hogy a katonai erőfölénybe vetett hit mellett milyen megfontolások szóltak e döntés mellett. Az ugyanakkor gyaníthatóan szerepelt közöttük, hogy Putyin továbbra is számított a posztmodern populizmus által fragmentált morális rendre. Bízott abban, hogy a gazdasági és geopolitikai érdekek mentén megosztott nyugati világ nem fog az eddigieknél egységesebben fellépni ellene.Jelen pillanatban úgy tűnik azonban, hogy e tekintetben Putyin elszámolta magát. A nyílt háború új helyzetet teremtett, a morális relativizmust fenntartó strukturális komponensek szintjén alapvető átrendeződéseket eredményezett. Ennek következtében pedig sem Putyin, sem pedig a vele stratégiailag szövetséges posztmodern populizmus korábbi pozíciója nem tartható fenn az elmúlt évtizedekben megszokott formában. Ahhoz, hogy ezt az átrendeződést pontosabban megérthessük, a moralitást megalapozó elemi tapasztalatok szintjére kell utalnunk.Túl a relativizmuson – a moralitás elemi tapasztalataA moralitás hétköznapi értelemben a helyes és helytelen, igazságos és igazságtalan közti határvonalakat jelöli ki. Morális döntéseink, ha nem is feltétlenül racionalitást, de mindenképp tudatosságot feltételeznek – ennyiben egy tanulási, szocializációs folyamat keretében formálódnak. Ugyanakkor e tudatos szint mellett, azonosítható a moralitásnak egy elemibb, érzületi szintje. Ilyennek tekinthető az „arcként” felismert másikért vállalt abszolút felelősség, amit elsősorban – de nem kizárólag – közeli hozzátartozóink iránt érzünk. És ilyennek tekinthető a rajtunk erőszakot gyakorló másikkal szembeni abszolút megvetés is. Az erőszak elemi szinten számolja fel a saját testünk és a valóságnak értelmet adó nyelvünk feletti kontrollt. Aki vagy ami elköveti az erőszakot emberi mivoltunktól foszt meg minket, vagyis attól, hogy otthon legyünk a világban.Az erőszaktevő ilyenformán az erőszakot elszenvedő szemében radikális gonoszként mutatkozik meg. Az erőszaktapasztalat zsigeri szinten egy morális horizontot teremt, melynek alapja egy negatív hozzárendelés: az elkövető cselekvők és az elkövetett cselekvési formák az amoralitás címkéjével ruházódnak fel. Amennyiben az erőszak privát, úgy a morális hozzárendelés is az egyénre korlátozódik. Amennyiben viszont az erőszak nyilvános, úgy a morális hozzárendelés is kollektívvé válik. A nyílt, totális háború morális következményei ebből a perspektívából érthetők meg.Abban a pillanatban, hogy Oroszország megtámadta Ukrajnát, és világossá vált, hogy az erőszak eszkalációját nem fogja vissza, a fenti morális logika életbe lépett – egyaránt felülírva a posztmodern populizmus, a dezinformációs törekvések és a kockázati-információs társadalom strukturális hatását. Noha elemi szinten Ukrajna állampolgárai szemében született meg az erőszaktevőt megvető morális horizont, a történet szinte azonnal belépett az európai nyilvánosságba is. Ukrajna Európa részeként kereteződött, így szimbolikus értelemben a támadás is Európa egészét érintette. Ennek köszönhető, hogy a gazdasági szankció szimbolikus keretei között, korábban nem látott gyorsasággal és intenzitással, egységes válaszlépések születtek. Ezek hatásossága, és elégségessége a háborús erőszak megakadályozása szempontjából jelen pillanatban még nyitott kérdés.Az viszont kevéssé kétséges, hogy Putyin nyílt, totális agressziója új morális rend sarokköveit fektette le – nem csak Ukrajna, de a nyugati világ egésze számára. A nemzetközi és emberi jogi kereteket egyaránt megsértő háború, ha nem is abszolút, de az elkövetkező években alighanem megkerülhetetlen morális referenciaponttá válik. A közvetlen gazdasági szankciókon túlnyúló nemzetközi bojkott lassan a teljes izoláció lehetőségét vetíti előre. Eközben Putyin Oroszországa egyre közelebb sodródik ahhoz, hogy a külső háború mellett saját állampolgárait is túszként tartsa fogva: a szólásszabadság és a politikai jogok semmibevétele miatt a 20. századi totalitárius államokhoz válik egyre inkább hasonlatossá. Putyin a nemzetközi közvélemény szemében morális értelemben páriává lett, és kevéssé látszik, hogy ezen milyen fejlemények tudnának változtatni.A háború új morális rendje és a posztmodern populizmus alkonyaAz újonnan születő morális referenciapontnak ugyanakkor nem csak Oroszországra nézve vannak következményei. A háború új történelmi origónak tekinthető: perspektívájából egyaránt új értelmet nyer a hozzá vezető múlt és a belőle kinővő jövő. Hasonlóképpen ahhoz, ahogy a holokauszt tapasztalatának következményei voltak az azt megelőző évtizedek megítélésére és az azt követők politikai kultúrájára nézve (amennyiben az antidemokratikus veszélyekre különösen érzékennyé váltak a nyugati társadalmak), úgy a jelenlegi helyzethez vezető okok is átértelmeződnek a háború fénytörésében, ami kihat a jövőbeli politikai cselekvők mozgásterére is.Minthogy a jelenlegi totális, nyílt háború kialakulásában az elmúlt évtized morális relativizálási tendenciái is szerepet játszottak, így azok megítélése is átalakul. A posztmodern populizmus abban a formában, ahogy eddig ismertük nem lehetséges többé. Nem csupán azért, mert Putyin korábbi szövetségeseiként a nyugati populisták visszamenőleg is negatív megítélés alá esnek. Hanem sokkal inkább azért, mert Putyinhoz hasonlóan, ők is a morális referenciapontok eltörlésén munkálkodtak, és ezáltal tevőlegesen hozzájárultak ahhoz, hogy elmaradt az adekvát válasz a korábbi látens expanzióra. A háború radikális gonoszának hosszú árnyéka ilyenformán a posztmodern populistákra is óhatatlanul rávetül. Az új morális érzékenység, ami a hibrid expanziós kísérletekre és a relativizálásra vonatkozik, az ő izolálásukat is magával vonja.Mindez különös tétet ad a hazai választásoknak is. Orbán Viktor ugyanis egyszerre volt az elmúlt évtizedben Putyin kiemelt szövetségese, és a posztmodern populizmus zászlóvivője. Nem nehéz belátni: függetlenül attól, hogy a háború kitörésének pillanatában igazodott a nyugati blokk stratégiájához és részt vett a szankciók elfogadásában, a visszamenőleg átértelmeződő szerepvállalása stigmájától a nemzetközi közvélemény szemében aligha fog tudni szabadulni. Meglehet, hogy az itthon azóta is kitartóan folytatott posztmodern populista stratégia idén tavasszal is meghozza számára a választási győzelmet. Azonban jó esély van rá, hogy az keserű lesz, követői és ellenzéke számára egyaránt: valószínűsíthető ugyanis, hogy az Orbán által vezetett Magyarország egészét érinteni fogja az új morális alapokra berendezkedő Európa megvetése.(A szerző szociológus)