"Öten őrizetben, a demokraták irodáját próbálták bepoloskázni". Ezzel a címmel jelent meg Alfred E. Lewis, a Washington Post veterán rendőrségi tudósítójának beszámolója napra pontosan ötven éve, 1972. június 17-én. A történetre másnap repült rá a Post két ifjú tehetsége, a jólfésült, elit egyetemen végzett WASP Bob Woodward és a loboncos lázadó zsidó Carl Bernstein valószínűtlen párosa, hogy aztán éveken át tartó szívós munkájukkal leleplezzék az Egyesült Államok elnökét, Richard Nixont, akiről tételesen bebizonyították, hogy nem csupán tudta, de szervezte is politikai ellenfelei lejáratását. Mindez különösen tanulságos most, ötven év elteltével, amikor az évforduló hetében is zajlanak a meghallgatások az amerikai törvényhozásban arról, hogy hogyan és miként szított zendülést az Egyesült Államok alkotmányos rendje ellen hatalma megtartása érdekében az Egyesült Államok regnáló elnöke, Donald Trump.Az ex-CIA-és, a négy kubai és 23, sorban egymást követő ropogós százdolláros"Öt embert, köztük egyet, aki a CIA egykori alkalmazottjának vallotta magát, vettek őrizetbe tegnap hajnali 2:30 perckor egy ügyben, amit a hatóságok a Demokrata Nemzeti Bizottság irodáinak bepoloskázására szőtt alapos tervként jellemeztek" - kezdődött a június 17-i beszámoló, aminek már az első mondatából felsejlett, hogy itt többről van szó egyszerű betörésnél. A célpont a Demokrata Párt kvázi elnöksége, az ekkor már javában zajló elnökválasztási kampány központi irodája volt, aminek a lehallgatásával a demokraták ellenfelei igen sok információhoz hozzáférhettek volna a demokraták választási stratégiájáról. És már ekkor tudni lehetett, hogy a betörők egyike biztosan kapcsolatban állt az amerikai hírszerzéssel, aminek a tevékenységét ekkor még nem korlátozták azok az elnöki rendeletek, amiket Nixon utóda, Gerald Ford pont a Watergate következményeként hozott meg. "Hárman született kubaiak voltak, a negyedik pedig az elmondások alapján száműzött kubaiakat képzett ki gerillaharcra a Disznó-öbölbeli invázió után" - írta Lewis a beszámolója második mondatában, tovább erősítve az érzetet, hogy itt bizony valami nagyon büdös. Pláne, hogy a kubaiak egyike a Batista-rezsim katonai hírszerzésének tisztje volt. Egy másikuk neje pedig már a betörés hajnalán, hajnali háromkor riasztotta férje ügyvédjét, Douglas Caddyt, hogy baj van. Férje ugyanis azzal vált el tőle, hogy ha hajnali háromig nem telefonálna, szóljon az ügyvédjének.Magyar szemmel olvasva megdöbbentő, hogy már Lewis a témában írt első cikkéből mennyi minden kiderül. Pláne, ha hozzávesszük, hogy az a betörés napján íródott, és a Post másnapi számában jelent meg. Ahhoz képest, hogy a betörőket június 16-án, hajnali fél háromkor fogták el, a másnapi cikkből már tudhattuk, hogy a betörőknél fejlett, akár telefonbeszélgetések lehallgatására is alkalmas poloskákat, illetve nagy mennyiségű készpénzt, 2300 dollárt (ma ez 16 ezer dollárnak felelne meg) találtak ropogós százdolláros címletekben, melyek sorozatszáma egymást követte.Volt még náluk 40 tekercs film, két fényképezőgép, rendőrségi rádióforgalmazás hallgatására képes rövidhullámú adóvevő és két könnygázpisztoly. Ezek alapján az eljáró ügyész, Earl J. Silbert "professzionálisként" és a szó műveleti értelmében "titkosként" jellemezte akciójukat. Arról viszont hiába próbálta meggyőzni a bírót, hogy a nagy mennyiségű készpénzzel elkapott, gyakorta utazó gyanúsítottakat óvadék ellenében se engedje szabadon. James A. Belson bíró a Washington környékén élő egykori CIA-ügynökre 30 ezer, a többiekre 50 ezer dolláros óvadékot szabott ki azzal a megkötéssel, hogy nem hagyhatják el Washington környékét.Nixon bosszúszomja se riasztotta el őket"Arra nem volt azonnali magyarázat, hogy az öt gyanúsított miért akarta bepoloskázni a Demokrata Nemzeti Bizottság irodáit, illetve hogy más személy vagy szervezet megbízásából dolgoztak-e" - írta Lewis. Ennek felderítésére végül a már ebbe a cikkbe is bedolgozó Woodward és Bernstein vállalkoztak, akik másnaptól teljesen a nevükre vették a sztorit. Aminek a kezdetben kevés hatása volt. Nixon, nem kis részben a később leleplezett machinációinak hála elsöprő fölénnyel nyerte meg az 1972-es elnökválasztást. Nem csoda, minden erkölcsi és jogi aggály nélkül semmisítette meg sorra az esélyesebb kihívóit, így végül a Demokrata Párton belül is marginális George McGovern lett az ellenfele.Nixon győzelme akár a kedvüket is szeghette volna. Nixon - ahogy amúgy napjaink antihőse, Donald Trump is - rendkívül bosszúálló, hatalmát minden eszközzel megtartani igyekvő figura volt, aki, mint a példa is mutatja, egyáltalán nem rettent vissza törvénytelenségektől sem. Woodward és Bernstein nem csupán saját egzisztenciáját, de munkahelyük, a Washington Post létét is fenyegette. Ám folyamatos leleplezéseik, illetve nem kis részben a témát elengedni szintén képtelen más sztárriporterek, mint Seymour Hersh, Jack Nelson vagy Walter Rugaber kitartó munkája 1974 nyarára beérett. Nixon, amikor az USA Legfelsőbb Bírósága egyhangú határozatban kötelezte az elnöki irodában titokban rögzített beszélgetései felvételeinek kiadására, a szinte biztosan sikeres impeachmentet megelőzendő, a történelemben elsőként és egyedüliként lemondott az elnöki posztról.A történet felgöngyölítése Woodwardnak és Bernsteinnek világhírt hozott. Hogy mást ne mondjunk, a nyomozásuk első részét feldolgozó könyvből forgatott filmben, "Az elnök embereiben" Woodwardot Robert Redford, Bernsteint Dustin Hoffman, a kor legnagyobb sztárjai alakították. Újságírásról kevés alkotás született, amit az újságírók is jónak, hitelesnek tartanak. A Spotlight és a Wire ötödik évada mellett Az elnök emberei ilyen. Ha netán valakit érdekel, hogyan is zajlik az újságírói munka, milyen etikai megfontolások alakítanak egy történetet, nézzék meg az évforduló alkalmából.A filmből arra a rejtélyre is választ kapnak, ami a Woodward megszemélyesítésén túl a megszületésében is kulcsszerepet vállaló Robert Redfordot is nagyon izgatta. Redford 1972 júliusában egy másik aktuálpolitikai filmje, A jelölt népszerűsítésére az amerikai elnöki kampányok stílusában járta az országot. A kamu kampányrendezvényei szünetében figyelt fel rá, hogy minden újságíró a Watergate-betörésről pletykál, de érdeklődésére csak az "úgyse derül majd ki semmi" cinikus választ kapta. A filmben végül hitelesen és átélhető formában mutatják be, hogy mennyi aprómunkával jár a lényegtelennek tűnő részletek megerősítése, a bizonyítékok felkutatása még egy olyan sztori esetében is, amelynél, mint Lewis fent idézett cikkéből látható, már a legelején nagyon sok nagyon árulkodó jel utal arra, hogy nem öt magánember akciójáról van szó.