Az elmúlt időszakban gyakran hallani azt az állítást, hogy a magyar közoktatás nem csak hogy omladozik, de már össze is omlott. Össze tud omlani egy oktatási rendszer, és ha igen, a miénk összeomlott már?Igen is, meg nem is. Abban az értelemben nem, hogy a gyerekmegőrző funkciót be fogja tölteni az iskola, valakik majd bemennek vigyázni a gyerekekre, lesz valami tanításnak látszó tevékenység.Abban az értelemben viszont már nem működik a magyar oktatás, hogy képes legyen azt csinálni, amit várunk tőle. Azt várjuk az oktatástól, hogy jövőorientáltan működjön, készítse fel a formális oktatásból kilépő embereket azokra a készségekre és kompetenciákra, amikre szükségük lesz tizenöt-húsz év múlva. Ez az egyik. A másik, amit várunk az oktatástól, hogy fenntartsa a társadalom kohézióját, megelőzze azt, hogy brutális egyenlőtlenségek alakuljanak ki, és juttassa esélyhez azokat, akik alacsony státuszú családba születnek.Ezeket a funkciókat nem tölti be a magyar oktatás. Oktatási célok tekintetében még mindig atavisztikusan ősi célokat követ, és olyan tananyagot tanít, amit a való életben jórészt soha senki nem fog használni. Az egyenlőtlenségek tekintetében pedig még szörnyűbb a helyzet, mert az elmúlt 12 évben Magyarországon egy oktatási kasztrendszer alakult ki. Az alacsony státuszú és szegény gyerekek számára pocsék állami iskolákat működtet, az alsó középosztály számára egyházi iskolákat működtet, a felső középosztály számára pedig méregdrága magániskolákat működtet. Már a legkorábbi időszakban is szétosztja a gyerekeket a társadalmi hátterük alapján.Úgyhogy attól függően, hogy miből indulunk ki, az oktatás vagy már összeomlott, vagy sosem fog.Működött valaha jól a magyar oktatási rendszer? Tudta valaha teljesíteni ezeket az elvárásokat?Volt egy Lóránd Ferenc nevű oktatáskutató, aki azt mondta, hogy a mi oktatási rendszerünk nem jó vagy rossz, hanem egy nagyon régi paradigma alapján jó. Hogyha abból indulunk ki, hogy mit vártunk az iskoláktól 60-70 évvel ezelőtt, akkor a magyar oktatási rendszer nem rossz. Ha abból indulunk ki, hogy mit várunk ma az iskolától, akkor viszont nagyon rossz, és folyamatosan romló tendenciákat mutat.Ezt a romlást milyen mérőszámok alapján lehet megállapítani?Nincs olyan fontos mérőszám, aminek alapján ne lehetne romlásról beszélni. Az oktatási rendszerek eredményességét alapvetően két fajta indikátorral lehet mérni. Az egyik a részvételre és továbbhaladásra vonatkozik, hogy mikor, milyen arányban kerülnek be gyerekek a rendszerbe, mekkora a lemorzsolódás, milyenek a továbbtanulási arányok. A jelenlegi mérce ebben a tekintetben az, hogy mindenki teljes értékű középfokú végzettséggel lépjen ki az oktatási rendszerből. Nagyon régen elmúlt az a világ, hogy nyolc általánossal már ki lehetett menni a munkaerőpiacra. Mivel folyamatosan növekednek a munkaerőpiacon is a készségigények, ezért most már korai iskolaelhagyónak tekintünk mindenkit, aki befejezett középfokú végzettség nélkül lép ki a rendszerből.Ha megnézzük az erre vonatkozó adatokat, azt látjuk, hogy a 17-18 évesek részvétele két évtizeden keresztül folyamatosan javult, egészen 2011-ig, amikorra nagyjából univerzálissá vált. Innentől viszont meredeken zuhanni kezdett. Ez a legfontosabb indikátor.A tanulási eredmények tekintetében pedig a PISA a legfontosabb forrás, ez ugyanis nem azt méri, amit a tanterv szerint tanítani akarnak a gyerekeknek, hanem azt, hogy a gyerekek mennyire rendelkeznek azokkal a kompetenciákkal és készségekkel, amikre ma mindenkinek szüksége van, nem csak a munkában, de a párkapcsolatokban, szociális kapcsolatokban, kultúrafogyasztásban vagy politikai részvételben. E tekintetben egészen 2009-ig a magyar közoktatás nagyjából a fejlett országok átlaga, az OECD-átlag körül teljesített, ami nem egy rossz eredmény. A 2012-es és a 2015-ös PISA viszont egy egészen drámai zuhanást mutatott, gyakorlatilag beszakadtak a tanulási eredmények. A 2018-as PISA felmérésen pedig már az látszott, hogy ezen a nagyon alacsony szinten stabilizálódott a teljesítmény. De ez már egy sokkal alacsonyabb szint, mint ahol 2009-ben voltunk.Az említett évszámok alapján úgy tűnik, hogy a felsorolt eredmények mind a 2011-es köznevelési törvény elfogadása után indultak romlásnak. Okolható önmagában ez a törvény az eredmények romlásáért?Sosincs egyetlen egy oka annak, ha egy oktatási rendszerben bizonyos eredményességi és minőségi mutatók ilyen drámai mértékben megváltoznak. Ezek mindig több változás összegződő hatásaként javulnak vagy romlanak. A 2010 utáni időszak elején érezhető volt még egy kicsit a 2008-as válság hatása is. A válság miatt automatikusan megugrott a szegénységben élő gyerekek aránya, és Magyarországon nagyon erős az összefüggés a hátrányos helyzet és a tanulási eredmények között. 2012-2013 környékére viszont az ország kilábalt a válságból, a gyerekek átlagos státusza újra növekedni kezdett, és visszaállt a 2008 előtti szintre.Ami utána történt, például a 2012-es PISA-adatok vagy a részvételi adatok kapcsán, az már teljesen egyértelműen az oktatáspolitika hatása. Ott sem arról van szó, hogy volt egy intézkedés, ami ilyen szörnyű hatást gyakorolt, hanem lezajlott egy egészen brutális, szinte mindenre kiterjedő, radikális rendszerátalakítás. Gyakorlatilag visszatértünk a '60-as, '70-es évek kormányzási modelljéhez. Felszámolták az iskolai autonómiákat, egészen elképesztő mértékben beszűkítették a pedagógusok és az iskolák szakmai autonómiáját, bevezettek egy szélsőségesen, irracionális módon centralizált, bürokratikus irányítási modellt, felszámolták a tankönyvválasztás lehetőségét és bevezettek egy '60-as évekre jellemző, úgynevezett tervutasításos tantervet. Ezek mellett drámai mértékben megnövelték a tanulók és a pedagógusok munkaterhelését, és bevezettek olyan, teljesen kontraproduktív rendszereket, mint az életpályamodell vagy a szakmai ellenőrzés. 42 rendszerszintű változtatást eszközöltek 2011 és 2015 között, közben pedig történt egy egészen drabális forráskivonás is. És voltak persze még olyan apróságok, mint a tankötelezettség leszállítása. Ezeknek az együttes, összegződő hatása volt a drámai teljesítményromlás.Az évtized második felére ez az új rendszer többé-kevésbé bejáratódott. De alapvetően minőségellenes rendszerről van szó, amely esélyt sem kínál arra, hogy javítani lehessen az elképesztő módon beszakadt minőségen és eredményességen. Már csak azért sem, mert a centralizációval a kormányzat lefegyverezte saját magát is. Ebben a bürokratikus irányítási struktúrában a kormány maga is teljesen eszköztelen, nem tud problémákat megoldani. Akkor sem tudna, hogy ha nem politikai napirendek vezérelnék az oktatáspolitikát, hanem szakmai célok és megfontolások.Mit ért az alatt, hogy politikai napirendek vezérlik az oktatáspolitikát?Azt, hogy az oktatásirányítási rendszer politikai megszállás alatt működik. Olyan, mint egy hajtószín. Az a funkciója, hogy a politikai kontrollt közvetítse minden egyes iskolához, minden egyes iskolaigazgatóhoz, minden egyes pedagógushoz. Megszállták a központi oktatásirányítás minden szervezetét, az autonóm érdekcsoportokat, tehát az önkormányzatokat és a szakszervezeteket kiszorították. A minisztériumoknak közvetlenül alárendelt tankerületi igazgatóságok kívülről működtetik az iskolákat, nincsenek intézményi szinten meghozott döntések. Ezek a központok pedig ugyanúgy politikai megszállás alatt működnek, nem szakmai, hanem politikai elvárásokat közvetítenek.A szakmai egyeztetések mikor tűntek el a rendszerből?Egyrészt akkor, amikor felszámolták ennek a mechanizmusait, másrészt akkor, amikor kiszorították azokat az autonóm szereplőket, akik ebben részt vehettek volna. Egy nagyon egyszerű példával élve: az egyik legfontosabb ágazati egyeztetési mechanizmus az úgynevezett tripartit egyeztetés. Itt az állam, a munkáltatók és a munkavállalók szervezetei ülnek együtt, és általában minden foglalkoztatással kapcsolatos ügyben folyamatos egyeztetést folytatnak. Az oktatási szektorban ez jelenleg úgy néz ki, hogy a szakszervezeteket kiszorították, a helyükre a kormány létrehozott magának egy pedagóguskamarát. Az iskolákat államosították és beolvasztották a KLIK-be. Tehát ha lenne még tripartit egyeztetés, akkor annak mind a három oldalán az állam ülne, ami teljes nonszensz. Ezért aztán nincs is ilyen egyeztetés. De nincsen közpolitikai egyeztetés sem, korábban ezt látta el a Közoktatáspolitikai Tanács, és sincsen szakmai egyeztetés sem, amit az Országos Köznevelési Tanács látott el. Ezek a mechanizmusok mind megszűntek.Az oktatási szektor egyik legfontosabb szereplői korábban a különböző üzleti vállalkozások voltak. Bár az oktatás maga nem üzleti szolgáltatás, de irgalmatlan mennyiségű üzleti szolgáltatást fogyaszt: ilyenek a tankönyvkiadók, pedagógiai szakmai szolgáltatások, fejlesztőipari szolgáltatások. Ezeket mind kiszorították a rendszerből, mert minden iskolák által fogyasztott szolgáltatást államosítottak.Egy 2012-es interjúban azt mondta, hogy a már említett 2011-es közoktatási törvény lehetőséget ad majd az állami iskolák finanszírozásának a korrupciójára. Ez mennyiben valósult meg és miben látszik?Kétféle értelemben valósult meg. Az egyik az, hogy megszűnt minden automatizmus a finanszírozásban, és a normatív finanszírozás helyett, ami egy formula alapján, automatikusan kalkulálta az iskoláknak juttatott pénzeket, most minden kiadást a tankerületek finanszíroznak, egyedi döntésekkel. Az, hogy egy iskola éppen mihez jut hozzá, az szinte kizárólag kijárásos alapon dől el. Ez nem azt jelenti, hogy feltétlenül le kell fizetni egy tankerületi tisztviselőt ahhoz, hogy az iskola lecserélhessen egy tanteremben néhány széket, de jóban kell lenni tisztviselőkkel.Az oktatásfejlesztésre fordított pénzek esetében viszont a szó klasszikus értelmében vett korrupcióról is lehet beszélni. Nagyon ritkán költ már a kormányzat oktatásfejlesztésre, de amikor igen, akkor azok a pénzek mindenképpen korrupciós hálózatokon keresztül áramolnak át.Biztos van olyan is, hogy le kell fizetni egy tisztviselőt azért, hogy egy iskola hozzájusson valamihez, de működtetésre fordított pénzek esetében az alapvető cél nem a szűk értelemben vett korrupció, hanem a politikai kontroll fenntartása. Ha például egy iskolaigazgató viselkedése nem felel meg az elvárásoknak, akkor az azon kapja magát, hogy nem lesz pénz a fűtés felújítására, vagy eszközökre, fénymásoló papírra.Miért ennyire fontos a hatalom számára, hogy politikai kontroll alatt tartsa az oktatási rendszer szereplőit?Mert az egész rendszer erről szól. Az elmúlt tizenkét évben minden államosítás és minden centralizáció arról szólt, hogy a politikai hatalom bebetonozása érdekében részben a közigazgatást, részben pedig kormányhoz közel álló vállalkozókat használjanak politikai célok szolgálatára.Ezt a rendszert, ami Magyarországon működik, körülbelül 150 ezer ember működteti. Ezek vállalkozók, önkormányzati tisztviselők, a közoktatásban, egészségügyben és a szociális ellátó szférában dolgozó állami tisztviselők, iskolaigazgatók. Ők azok, akiken keresztül a rendszer létrehozza azokat az intézményi és helyi hatalmi viszonyokat, ami bebetonozza a hatalmát.Alapvetően politikai célt szolgál minden, oktatáspolitika-csinálás nincs. Ebben a rendszerben nincs olyan, mint amit a tankönyvek az oktatáspolitikáról írnak, hogy az oktatás érzékel egy szakmai problémát, és beavatkozik, hogy megoldja azt.2016-ig a nagy rendszerátalakítás folyt, menedzselhetetlen mennyiségű változást nyomtak át a rendszeren. Azóta pedig a kormányzat nem csinált semmit. Meg sem kísérelte megoldani a problémákat, még olyan időszakokban sem, amikor ezek a problémák ráégtek a közoktatásra. Például akkor, amikor a járvány miatt egyik napról a másikra át kellett állni online oktatásra. Gyerekek tízezrével vesztették el a kapcsolatukat az iskolával, hiány volt a digitális eszközökből, sok helyen nem volt megfelelő internet hozzáférés, nem voltak olyan felületek forgalomban, amiken keresztül színvonalas online oktatást lehetett volna menedzselni. De a kormányzat semmi ilyesmivel nem foglalkozott.Ugyanez a helyzet a pedagógushiánnyal kapcsolatban is. Alibi focit játszanak, és egyetlen egy olyan beavatkozásuk sincs, ami ne lenne látszatintézkedés. 2016 óta ez a kormány gyakorlatilag nem kormányoz, viszont nagyon intenzív politikai propagandát folytat. Előállít nagyon egyszerű, mindenki számára könnyen emészthető üzeneteket, és bizonyos esetekben ezeket az üzeneteket lefordítja közpolitikává, hozzáigazítja a szabályozást az éppen aktuális politikai kommunikációhoz.Nem tud idővel visszaütni az, ha valóban ennyire figyelmen kívül hagyják az oktatás problémáit?Ez visszazár az interjú első kérdésére. Mindig biztosítani fogják, hogy valaki legyen az osztályteremben. Ha másképp nem, kivezényelnek majd határvadászokat az iskolákba. De egy európai oktatási rendszer működésének a sikerességét nem azon mérjük, hogy megvannak-e az elemi feltételek, hogy van-e iskola, bútor, pedagógus vagy hogy van-e fűtés és kréta. Hanem azon mérjük, hogy milyen oktatási eredményeket produkálunk. Ez pedig nem érdekli őket, már csak azért sem, mert a politikai elvárásoknak és a szakmai elvárásoknak teljesen más az időtávja. A politikusok szakmapolitikai értelemben a mának élnek. Nem látnak tovább egy-két évnél, és nagyjából fél éves horizontban képesek gondolkodni, és fél évente meg kell változtatniuk a politikai stratégiáikat, hogy alkalmazkodjanak a változásokhoz. Az oktatásban viszont 4-5, de akár 12 évig is eltart, amíg egy fontos változtatás átmegy a rendszeren.Van olyan ország, amihez lehet hasonlítani a magyar rendszert?Az Európai Unió tagországai között nincs. Az európai civilizációs térben van egy-két unión kívüli ország, ahol sok tekintetben hasonló logika alapján működnek a dolgok, mint Magyarországon. Ilyen például Koszovó, Szerbia, Ukrajna vagy Belorusszia. Ha kilépünk Európából, akkor pedig már nagyon sok példa van. De ez a szélsőségesen centralizált, kizárólag politikai szempontokat követő autokratikus rezsim, mint ami Magyarországon kialakult, ez Európában ismeretlen. Ma a román, a bolgár, az ukrán vagy az albán oktatási rendszer sokkal szabadabb és nyitottabb, mint a magyar. Hozhat változást az a tiltakozási hullám, amit a pedagógusok és a diákok közt látunk most?Nem, mert a rendszer nem tudja megoldani azokat a problémákat, amiket számon kérnek rajta. Ha a politikai napirend azt kívánja, akkor picit tudnak rajta enyhíteni, de az elindult folyamatokat nem tudják visszafordítani. A pedagógushiány növekedését, az eredmények romlását, az egyenlőtlenségek növekedését nem tudják visszafordítani.Szűk értelemben vett politikai megfontolások alapján pedig nem is lesznek rákényszerítve, hogy visszafordítsák ezeket a folyamatokat, mert az oktatásban zajló ellenállás politikai költségei igen csekélyek. Egyrészt a pedagógusok jelentős része meg van félemlítve, tehát eleve nem áll ellen. Az iskoláknak csak egy szűk körében zajlik ellenállás, és ezek pont azok a tulajdonképpeni elitiskolák, ahol magasabb hozzáadott értékű munkához vannak szokva a pedagógusok, és számukra az autonómia hiánya elviselhetetlen. Ők rendelkeznek annyi szabadsággal és integritással, hogy megengedhessék maguknak azt, hogy ellenállnak. A pedagógusok nagy többsége viszont hiába frusztrált, hiába utálja a rendszert, nem fog tiltakozni.Másrészt a pedagógus szakmának az érdekérvényesítő képessége 2010 előtt is viszonylag csekély volt, 2010 után pedig gyakorlatilag megszűnt, minden intézményes feltétele leépült.Ez az ellenállás realisztikusan két célt tűzhet maga elé. Az egyik az, hogy kisebb enyhítéseket harcoljon ki, a másik, hogy gondoskodjon arról, hogy mindig ott legyen a nyilvánosságban, hogy itt valami brutálisan nagy dráma zajlik. Szerintem ennél többet nem lehet elérni. De ez nem azt jelenti, hogy a pedagógus szakszervezeteknek vagy az ellenzéki hálózatoknak el kell engednie ezt, mert nincs mese, folytatni kell. Bármi kis látszatengedményt tesz a kormányzat, bármi kis látszat fizetésemelés történik, az kész haszon, mert a pedagógusok jelentős része most már gyakorlatilag nyomorog.Volt az elmúlt 12 évben olyan ellenzéki párt vagy pártszövetség, amelyik megvalósítható alternatívát ajánlott a magyar oktatási rendszer működtetésére?Nem. Mindegyik pártnak volt oktatáspolitikai programja, és a választás előtti időszakban minden alkalommal együtt is működtek egymással. 2013-ban például civilek kezdeményezésére jött létre az Oktatáspolitikai Kerekasztal, ahol az ellenzéki pártok folyamatosan egyeztették a programjaikat. A 2018-as választások előtt megint csak civilek nyomására elkészült az úgynevezett oktatási minimum, a 2022-es választások előtt pedig másfél évig működött az ELEGY oktatási munkacsoportja, ahol szakértők, civilek és a politikai pártok képviselői dolgoztak egy közös oktatáspolitikai programon. Születtek mindig anyagok, de az ellenzéki pártok megközelítései, politikái brutálisan széttartóak.Jelentős részük ebben az értelemben kormányzásra képtelen. Önállóan egyiknek sincs határozott víziója arról, hogy mit is lehetne csinálni ezzel a szektorral. Nincs olyan ellenzéki erő jelenleg, amely azzal kecsegtet, hogy kormányra kerülés esetén vissza tudná fordítani ezeket a folyamatokat.Ha holnap a kormánypárt úgy dönt, hogy pénzt, paripát megad a magyar oktatásnak, és nem politikai alapon, hanem szakpolitikai alapon születnek majd a döntések, akkor hány év alatt lehetne az EU-s átlag szintjére felhozni a rendszert?Szerintem ilyesmire csak egy kormányváltás esetén lehetne esély, mert a jelenlegi rendszer nem enged meg egy ilyen radikális politikai és szakmapolitikai fordulatot. De tegyük fel, ha megbukna ez a kormány, hatalomra kerülne az ellenzék, és kiderülne róluk, hogy mégiscsak van stratégiájuk és kormányzóképes kapacitásaik, akkor is négy kormányzati ciklus kellene ahhoz, hogy majdnem odáig el tudjunk jutni, ahol 2009-ben tartottunk.Kárt okozni nagyon gyorsan lehet, de újjáépíteni a leépített mechanizmusokat, az jó néhány évbe telik. Szükség lenne olyan intézményekre, amik az alapvető szakmai pedagógiai szolgáltatásokat képesek biztosítani, kutatóintézetre, programfejlesztő intézetre, egymással versengő tankönyvkiadókra. Ehhez legalább 16 évre van szükség. És ebben a gondolatmenetben abból indultunk ki, hogy holnap reggel 8-kor rendelkezésre áll egy nagy csapat, akik átveszik a kulcspozíciókat, és a fejükben lévő stratégia alapján elkezdenek ezen dolgozni.Rendelkezésre áll még egyáltalán az a szellemi tőke az országban, amelyre szükség lenne egy ilyen átalakuláshoz?Ebben az értelemben a magyar közoktatás nagyon elbutult. Ilyenkor a fejlődő, a civilizációs centrumokhoz képest periférián lévő országok azt a technikát szokták alkalmazni, hogy intenzív tudásimportot menedzselnek. Ez azt jelenti, hogy projekteket és szakértők tömegét hozzák be az országba, akik elkezdenek embereket kiképezni arra a know how-ra, ami bekerül a magyar oktatási rendszerbe. Ez zajlott a kilencvenes években, például a Soros Alapítvány önfejlesztő iskolák programjában és a világbanki szakképzési programban. Ezt gyakorlatilag újra kellene kezdeni.Az intézményeket is újra kellene építeni. Az első négy év nem tudna másról szólni, mint az oktatásfejlesztés alapvető feltételeinek a helyreállításáról. Decentralizáció, intézményi, szervezeti, szakmai és gazdálkodási autonómiák helyreállítása, az iskolák tulajdonosi jogainak átadása a helyi önkormányzatoknak, egy értelmes, modern tanfelügyelet létrehozása, tantervi reform, finanszírozási reform, és sok minden más. Újra kellene éleszteni a tankönyvpiacot és a szakmai szolgáltató rendszert. Mindezeknek a döbbenetes mértékű szakemberigényét pedig képzéssel ki kellene elégíteni.Ma a magyar közoktatásban dolgozó emberek elsöprő többsége pedagógus. Egy jól működő oktatási rendszerben a közoktatásban dolgozó embereknek nagyjából a fele pedagógus, a másik fele pedig specializált szakmákat gyakorló szakértő, irányító, tervező, specialista, értékelő, fejlesztő szakember. Olyanok, akik iskoláknak, pedagógusoknak, gyerekeknek nyújtanak szakmai szolgáltatásokat. Ennek egy kialakult hálózata is rendszere volt Magyarországon, de ez lepusztult. Jelentős részben eltűntek ezek az emberek, és nem is hiszem, hogy visszacsábíthatóak lennének a közoktatásba másfél évtized után.Ez azért egy elég sötét kép. Van bármi, amiben a magyar pedagógusok vagy a magyar szülők reménykedhetnek, amerre tudnak tekinteni?Kéne mondanom valami optimistát? Annyi pozitívum van talán, hogy azért még maradtak szakemberek, így nem kezdenénk teljesen nulláról a dolgokat. Vannak még kutatók, akik ismerik, hogy mi történt az oktatástudományban és az európai oktatási rendszerekben az elmúlt 12 évben, vannak olyanok, akik emlékeznek még arra, hogy mi az, hogy minőségirányítás, normatív finanszírozás, gazdálkodás. Vannak olyan szereplői a magyar gazdaságnak és társadalomnak, akik képesek korszerű és pozitív elvárásokat megfogalmazni az oktatás szereplőivel szemben. És még mindig vannak Magyarországon olyan emberek, akik képesek magas színvonalon megcsinálni egy tanulói teljesítménymérést, vagy akik képesek lennének jó tankönyveket írni, jó programokat fejleszteni. A kilencvenes évek és az ezredforduló utáni évtized összes fejlesztése még megtalálható valahol, amiket újra elő lehet venni és lehet frissíteni, tehát itt nem teljesen nulláról indul el a dolog. Ami mindenképpen nulláról indul, az intézmények létrehozása. Ezt totálisan szétverték, a jó szakemberek viszont csak jól menedzselt, specializált intézményekben képesek jól dolgozni.És még egy nagyon fontos dolog van. Vannak olyan alkalmazkodási kényszerek, amik előbb-utóbb ki fogják kényszeríteni a változást. Klímaválság, digitális forradalom, globalizáció és nagy rakás dolog, amik már most is nyomást gyakorolnak az oktatásra, csak az oktatás nem reagál ezekre a dolgokra egyáltalán. De ha előáll egy olyan helyzet, amiben az oktatás szereplői megkapják a megfelelő mozgásteret, akkor ez generál egy brutális mennyiségű keresletet a tanulásra, új dolgok kipróbálására. És bár nem kell mindent teljesen elölről kezdeni, de annak nagy tétje van, hogy mennyi ideig tart ez a dolog, mert minél tovább tart, annál inkább hozzábutul a szakma a rendszerhez. Mert a rendszer nagyon buta. Szörnyen buta.