Amikor kedves, normális, jóindulatú emberekkel szembesül az Orbán-rezsim, ráadásul olyan kedves, normális, jóindulatú emberekkel, akiknek van saját életük, olyankor mindig sokkoló a hatás. Sokkolóan jó. Szerdán reggel is az volt, ahogy az ember a vidáman trécselő gimisek sok kilométeres sorfala mellett mászkált Pesten és Bel-Budán. Mintha egy alternatív történelmi sci-fibe cseppentünk volna egy jó órára, aminek az az alaphelyzete, hogy Orbán meg sem történt és Magyarország nem az Új Szovjetunió Nyugat-gyűlölő al-tagköztársasága, hanem átlagosan unalmas, független európai ország.Az egészben az volt a csúcs, hogy a szomorú apropó ellenére nem düh, elkeseredettség vagy búbánat sugárzott a Keleti pályaudvartól a Moszkva térig tekergőző tinédzserkígyóból. Hanem az, hogy mennyire más univerzumban élnek, mint ezek a megkeseredett, buta, tanárellenes, mindenkiellenes és mindentől elzárkózó rezsimfenntartók.A szerdai demonstráció üzenete kábé annyi volt, hogy az élet sokkal ígéretesebb dolog annál, amit a hatalom csinálni próbál belőle.Az egész azért is tudott ennyire jókedvű és hatásos lenni, mert még csak nem is politizált, hiába tartottak a magasba a demonstráló diákok sok száz vagy ezer feliratot. Ezek ugyanis jórészt annyit üzentek sokféle megfogalmazásban, hogy hagyják békén a tanáraikat.A tanárkirúgások ellen tiltakozó élőlánc kitalálói már a formátummal is nagyon beletaláltak valamibe. Az embernek a sok kilométeres emberkígyó mellett sétálva járókelőként egyfelől az volt az érzése, hogy a városban mindenütt tüntetők vannak. Másfelől mindenkinek bele tudtál nézni az arcába, így nem az úgynevezett arctalan tömeggel, hanem nagyon sok rokonszenves, egyedi figurával találkoztál.Ebben - szintén az élőláncból következően - nem volt semmi fenyegető vagy félelmetes, hiszen a tüntetők nem foglalták el a járdákat, nem blokkolták a forgalmat. A tömeg elnyúlt alakja miatt fel sem merült, hogy beszédek legyenek vagy skandáljanak, ami érdekes módon nem gyengítette, hanem kifejezetten erősítette az egész hatását.Ami abban állt, hogy a tiltakozók nem csináltak semmit, csak léteztek. Kimentek az utcára, megálltak a járda szélén és megmutatták, hogy vannak ilyen emberek Magyarországon. Jókedvű, az élettől még sokat váró, fiatal emberek, akik a saját dolgaikkal szeretnének foglalkozni, nem a kormányzat kreténségeivel. Az ilyen emberek puszta létezése a legnagyobb lázadás. Az orbáni autokrácia ugyanis egy pillanat alatt tűnne el, ha az emberek többsége felébredne és rájönne, hogy mennyire felesleges ilyen hergelésekkel tölteni az időnket.Az élőlánc formátum másik nagy újítása az autósokkal való interakció volt. Itt nem különültek el úgy a tüntetők és a nem demonstráló többség, mint egy hagyományos értelemben vett tüntetésen. Az elhaladó autósok és motorosok dudálással mutatták a rokonszenvüket, láthatóan feldobva a gyerekeket. Mekkora mázli, hogy a társadalmi szolidaritás évek óta nem tapasztalt kinyilvánításához ki sem kellett szállniuk a kocsijukból. Figyelemre méltó, hogy a mostanra végképp hiteltelenné vált hivatalos politikai ellenzéknek ehhez a szívderítő újításhoz sem volt köze, hasonlóan a katás hídfoglalásokhoz.Gondolkoztam, mikor éltem át hasonló érzést tüntetésről tudósítva. Hamar rájöttem. 3 éve, 2019. február 12-én, amikor szervetlenkémikusok, nyelvészek, történészek, matematikusok, tudományos kutatók, professzorok és a diákjaik tüntettek az Akadémia széháza előtt az MTA barbár szétszedése ellen. Az eseményről akkor “Az évtized tüntetése: egy csomó finom ember próbálta elmagyarázni az őket éppen erőszakkal kiraboló suttyóknak, hogy ez miért nem jó dolog” címmel írtam tudósítást.Csodálatos, a tragikus apropó ellenére jókedvű és felemelő esemény volt és mi lett a vége?Eltaposták őket, mint csikket.