Az elmúlt években elég sokszor okozott meglepetést az irodalmi Nobel-díjat odaítélő bizottság döntése, így idén talán éppen az volt a meglepetés, hogy egy olyan írót díjaztak, akit az esélyesek között emlegettek.A francia Annie Ernaux neve annak ellenére forgott évek óta a különféle esélylatolgató listák első harmadában, hogy csak idős korában vált igazán ismertté Franciaországon kívül. 2008-as főműve, a Les Années (Évek) csak 2018-ban jelent meg angolul, ekkor Ernaux már 78 éves volt. Több szövege olvasható volt már ekkor is külföldön fordításokban, de az Évek angol megjelenése elég egyértelmű korszakhatárt jelentett a népszerűségében. Itthon amúgy mintha hátrafelé haladna az Ernaux-életmű kiadása, elsőnek egyik legkésőbbi munkája, a 2016-os Lánytörténet jelent meg 2020-ban, majd tavaly az Évek is, mindkettő Lőrinszky Ildikó fordításában, de a Nobel-díj hatására vélhetően hamarosan érkeznek majd a régebbi kötetek is. Az Évek egyfelől önéletrajz, azaz tényleg kiolvasható belőle Ernaux élete: megtudhatjuk, hogy 1940-ben született Normadiában, szülei gyári munkások voltak, majd egy kisvárosban nyitottak vegyesboltot és kávézót. Ernaux katolikus magániskolába járt, majd egyetemre ment, tanárnak készült, de írói ambíciói is voltak, megházasodott, gyerekei születtek, végül tényleg tanár lett, több mint két évtizeden át tanított, közben elvált, viszonya volt egy házas férfival, Párizs közelébe költözött, 60 évesen visszavonult a tanítástól, és nekilátott régóta dédelgetett álmának, hogy megírja a nagy művét. Ez lett az Évek.De közben az Évek nagyon messze van mindattól, amit önéletrajzként szoktunk meg: Ernaux gyakorlatilag sosem ír közvetlenül magáról, életének epizódjait egy generáció történetébe ágyazva lehet kiolvasni. Sosem ír énről, általában a többes szám egyes személyű „mi” az alany. Hogy kiket fed ez a mi, az folyamatosan változik a könyvben, és sosem teljesen egyértelmű. Kezdetben a háború idején született gyerekeket, akik úgy nőnek fel, hogy szüleik a világháború tébolya után próbálják normális mederbe terelni az életüket. Majd az ötvenes évek-hatvanas évek francia kisvárosainak Párizsról álmodó tinédzserei, '68 idején már közel 30 évesen azok, akik egyetértenek ugyan a fiatalok lázadásával, de mégis csak a távolból, beérkezettként követik az eseményeket, később pedig olyan kollektív alanyként, akiket örvényként vonz be a fogyasztói társadalom, akik leszavaznak ugyan a baloldali jelöltekre a választásokon, de közben teljesen belesimulnak a rendszerbe. De a kollektív alany szerepeltetése önmagában még nem tenné olyan különlegessé az Éveket. Ehhez kell az a távolságtartó, precízen leíró, de közben nem teljesen érzelemmentes, sokszor szinte már melankolikus stílus, amit Ernaux évtizedek alatt fejlesztett ki, és ami az Években ér a csúcsára.Ernaux 34 éves volt, amikor megjelent az első regénye, ezt a gyereknevelés és a házimunka elvégzése mellett írta, és egyáltalán nem aratott zajos sikert, ahogy második, három évvel később érkező regénye sem. Az irodalmi áttöréshez egy családi tragédia vezetett el: meghalt apjának akart emléket állítani egy könyvben, ez lett az 1983-as La Place, ami az első könyv az életművében, ami már nem fikció volt, hanem kísérlet egy különleges életrajzi-dokumentarista hang megteremtésére. Ernaux az apja alakját ugyanis nem a megszokott életrajzírói eszközökkel próbálta meg rögzíteni, hanem ahogy ő fogalmazott, össze akarta gyűjteni apja létezésének külső bizonyítékait: szokásokat, szólásokat, használati tárgyakat vett lajstromba, felvázolva általuk azt a világot, melyet ez a férfi kitöltött. A La Place jelentette az áttörést Ernaux számára, legalábbis Franciaországban: megkapta a rangos Renaudot-díjat és ismert, olvasott íróvá vált. A rákövetkező évtizedekben született munkáiban ezzel az elbeszélésmóddal kísérletezett tovább, nem ritkán komoly vitákat is kiváltva. Most, a Nobel-díja után több helyen is leírták, bár ismert szerző lett, de sosem vált igazán részévé a francia irodalmi elitnek, melyet részben magyarázhatott az is, hogy Ernaux munkásosztálybeli családból származott, és ez a háttér szövegeiben is rendszeresen visszaköszön. A nyolcvanas évek közepétől kezdve ugyan elsősorban a saját és a családja életéről szólnak, a hagyományos értelemben nem derül ki sok Ernaux életéről. Ír arról, hogy hogyan volt viszonya egy férfival miközben az anyja haldoklott, hogy amikor gyerek volt, apja hogyan fenyegette meg egyszer egy fejszével az anyját, máskor szinte naplószerűen rögzíti, hogy hogyan járt bevásárolni az Auchanba, és 2000-ben megírja az Eseményben, hogy 23 évesen hogyan esett át abortuszon, amikor az még illegális volt az országban. (Ez a könyv magyarul még ugyan nem olvasható, de az alapján készült filmet itthon is bemutatták.)Ernaux szövegeiben érzékeny, aprólékos, szinte már szociológusi leírásokkal dolgozik. Olvasni szinte már olyan, mintha a párizsi nagyvárosi életet antropológusi perspektívából leíró Marc Augé szövegeit olvasnánk: hétköznapi dolgaikba belemerülő emberek cselekedetei, a médiából áramló hírek, hirdetések mindenki által ismert szlogenjei, közhelyek és egy felkapott popszám refrénje adja ki nála is azt a felszínt, melyen aztán mintegy mellékesen kibontja egy egyéni élettörténet részletét. Interjúiból tudni, hogy már ebben az időszakban is a „nagy mű” megírásának gondolata foglalkoztatta: meg akarta írni Franciaország és saját maga közös történetét. Azaz egy olyan könyvet, amely születésétől fogva tekinti végig az ország történetét. Ez lett végül az Évek, melyben Ernaux a legtovább vitte ennek a távolságtartó, külső perspektívának az alkalmazását. És melyben persze ír is a projektjéről, önmagára mint őre hivatkozva:„Szeretné összegyűjteni ezt a sok-sok különálló, össze nem illő arcképet, egy elbeszélés, saját élettörténete szálára felfűzni őket, születésétől, a második világháború időszakától eljutva a jelenig. Vagyis felidézni egy egyedi életsorsot, de egy nemzedék élettörténetének keretébe ágyazva.”Ernaux 2000-ben ment nyugdíjba, de ekkor már hosszú évek óta gyűjtögette a feljegyzéseket a könyvéhez. Az Évek végül 2008-ban jelent meg, 2018-ban jelent meg az angol fordítása, akkor Nemzetközi Booker-díjra is jelölték, és igazából innentől kezdve vált Franciaországon kívül is igazán ismert, népszerű íróvá. Ernaux kései befutását jelzi az is, hogy az Egyesült Államokban például mind a mai napig egy mindössze 16 főt foglalkoztató független kiadó adja ki a könyveit.Ernaux miközben személyes élettörténetet ír, a francia elméleti hagyományban régóta jelenlévő kérdésekhez kapcsolódik. Olyan kérdéseket feszeget, minthogy milyen perspektívából lehet elmesélni egy életet, mi fogja össze a személyiségünket, mennyivel vagyunk többek, mint mások futó benyomásainak, fakuló emlékképeinek összessége. És a válasz, amit erre kínál, csak elsőre tűnik magától értetődőnek: azzal ugyanis, hogy egy nemzet, egy társadalom története felől meséli el az egyéni történetét, akarva-akaratlanul is döntenie kell, hogy hova teszi a hangsúlyokat e közös történet elbeszélése közben. Az Években az egyik ilyen súlyozási pont a női sorsok előtérbe helyezése: a reproduktív jogok ellen indított, világszerte tapasztalható támadáshullám hatására persze legtöbbször az abortusz témájával foglalkozó Eseményt szokták emlegetni, ha Ernaux feminizmusa szóba kerül, de az Években legalább ennyire erőteljesen jelen van az a gondolat, hogy hogyan lehet teret adni a női perspektíváknak egy olyan területen, melyen sokáig erre kaptak lehetőséget. A történetírás évszázadokon át meghatározó, általánosnak beállított alanya valójában mindvégig a férfi perspektíváját takarta, és az Évek inkább kimondatlanul ugyan, de ezzel az uralkodó narratívával szemben is kihívást intéz. A töredékszerű bekezdésekből összeálló Években végigfutó női sorsok bemutatásában nincs semmiféle moralizálás: Ernaux tárgyilagosan veszi végig, hogy az ötvenes évek végi, a tinédzserlányokban állandóan szégyent és bűntudatot ébresztő társadalmi normákat hogyan mosta el a hatvanas évek forradalma, majd az egész hogyan fordult át a feminizmus kiüresítésébe, piacosításába. „Napfényes délutánokon a közparkok padjain ücsörgő fiatalasszonyok pelenkázásról és a gyerekek étrendjéről beszélgettek, a homokozóban folyó játékot figyelve. Távoli emléknek tűntek a kamaszkori pletykák, a bizalmas vallomások, amikor a barátnők újra meg újra elkísérték egymást a másik kapujáig. Hihetetlennek tűnt, hogyan éltek korábban, alig három évvel azelőtt, és sajnálták, hogy nem használták ki jobban azt az időszakot. A Gond világába léptek, minden gondolatukat lefoglalta az ennivaló, a mosnivaló, a gyerekbetegségek miatti aggodalom. Ők, akik azt hitték, sosem fognak hasonlítani az anyjukra, átvették tőlük a stafétabotot, igaz, könnyedebben, egyfajta fesztelenséggel, amelyre A második nem olvasása és az »A Moulinex felszabadítja a nőt« reklámszlogen bátorította őket, s anyáikkal ellentétben semmilyen értéket nem tulajdonítottak mindannak, amit ettől függetlenül kötelességtudóan elvégeztek.” – írja az Években erről a folyamatról. És persze lehet mondani, hogy nem történik itt más, mint amit legalább a 19. századtól kezdve számtalan irodalmi műből ismerhetünk: a közhelyszerű történet, hogy középkorúvá válva a lázadó, világot megváltani akaró fiatalok hogyan alakulnak át unalmas életet élő kispolgárokká, miközben elfoglalják helyüket a fennálló rendszerben. Csakhogy Ernaux nem éri be azzal a magyarázattal, hogy itt egyszerűen az életkor változásával járó szükségszerű betagozódás történik, és a váltásnak szociológiai-gazdasági eredőit kezdi el kollázsszerűen összegyűjteni. És éppen ezért lesz az Évek Franciaországon kívül is izgalmas olvasmány: mert az a folyamat, ahogy a 20. század második felétől kezdve a tömegfogyasztás, a reklámipar, a tömegmédia, a hagyományos politikát maga alá gyűrő, a haladás és fejlődés igéjét mantrázó gazdaságpolitika uralkodóvá válik, az nem csak Franciaországból nézve lehet ismerős tapasztalat. „A dolgok bősége elfedte a szegényes gondolatokat és megkopott hiteket” – írja erről a fordulatról, és könyvében néha már tényleg fullasztóan hosszú leírásai vannak arról, hogy évről évre milyen új termékeket lehetett kapni a boltokban, milyen új étkezési divatok váltak meghatározóvá, hogyan kellett lépést tartaniuk a féktelennek tűnő technológiai fejlődéssel, és közben milyen reklámok és életmódtanácsok ömlöttek rájuk, melyek zajában szinte már mellékes is volt, hogy épp kit választottak meg köztársasági elnöknek. Az Évek, ahogy Ernaux teljes munkássága, rendkívül mélyen át van itatva a politikával. Nem véletlen, hogy leggyakrabban a jóval fiatalabb Édouard Louis-t szokták párhuzamba állítani vele: Louis úgy lett a francia irodalom sztárja, hogy önéletrajzi regényeiben azt dolgozta fel, meleg fiatalként hogyan hagyta ott azt a leszakadt munkásosztálybeli közeget, melyben felnőtt, és melyben rengeteg zaklatás érte. De Louis, akinek munkáiról pár éve hosszabban is írtunk, ezt nem diadalmenetként élte meg, hanem az érdekelte, hogy milyen társadalmi erők hozták létre azt a világot, amiben a kegyetlenség, az alkoholizmus és a homofóbia alapvetőnek számított. Ernaux és Louis szövegeiben visszatérő elem ez a feszültség, hogy elsőgenerációs értelmiségiként hogyan is viszonyuljanak saját családjuk történetéhez. És szintén közös elem a nyolcvanas évektől kibontakozó gazdaságpolitikai fordulattal, a neoliberalizmussal szembeni mély megvetés is. A két író között évek óta kifejezetten szoros a kapcsolat, és Louis a Nobel-bizottság bejelentése után arról beszélt, hogy ez nem csak irodalmi, de politikai szempontból is hatalmas hír. Louis szerint Ernaux életművével megkérdőjelezte, hogy mi is lehet az irodalom: „Rendkívül fontos formai forradalmat hajtott végre az irodalomban, hátrahagyta a metaforákat, a csinos mondatokat és karaktereket. Nem próbált meg beilleszkedni a szépség meglévő irodalmi definíciói alá, hanem megalkotta a sajátját.”