Két hatalmas nagy kedvenc figurám van Tősér Ádám rendező, Köbli Norbert forgatókönyvíró és Lajos Tamás producer Blokád című új filmjében. Az egyiknek mindössze néhány másodperc jut, nincs is szüksége többre. Kamion közelít az útlezárókhoz, kiszáll egy pasas, mondják neki, hogy Magyarország geschlossen. Erre előkap egy géppisztolyt, és bár a sorozatot csak a levegőbe engedi el – közben délszlávul káromolja a jelenlévők nőnemű felmenőit –, a taxisok és fuvarozók mint fürge földi békák, szanaszét görögnek. Nem vagyok benne biztos, hogy az alkotók itt azt akarták üzenni, hogy ha a kormánynak tényleg lövetni támadt volna kedve 1990 őszén, akkor a forradalmi tömeg esze nélkül menekült volna, de ki tudja.A másik kedvencem Mihail Gorbacsov. Eleve dicséretes, hogy az utolsó szovjet pártfőtitkár úgyszólván akcentus nélkül beszéli az orosz nyelvet – amerikai filmekben sem evidencia az ilyesmi –, de az eredetileg beregszászi, egy ideje nemzeti színházas Varga József olyan csodásan sátáni figurát teremt belőle, hogy öröm nézni. Vargát amúgy is kedvelem, és itt a néhány jelenetében – kulcsmomentum mindegyik – már a mosolyával képes megmutatni egy attól alapvetően különböző Mihail Szergejevicset, amilyennek eddig őt ismertük. Nem elég, hogy elzárja az olajcsapot a gonosz orosz (!), pusztán azért, mert Antall József, első szabadon választott miniszterelnökünk ki akar lépni a Varsói Szerződésből – ennek lesz közvetlen következménye a radikális benzináremelés, majd a blokád –, 1956 eltiprásáért sem hajlandó bocsánatot kérni. Ráadásul sátáni mivolta ellenére tompa agyú is, azt sem tudja, hogy nem csupán egyszer lehet Nobel-békedíjat kapni.Akárhogy csűröm-csavarom, a rohadék Gorbacsov nagyobb seggfej a filmben Göncz köztársasági elnöknél is, annak ellenére, hogy mint olvasom, a legtöbb kritikus Árpi bácsi ábrázolása miatt emel kifogásokat. Jó, neki sem kell átszaladnia a szomszédba némi sunyiságért – miközben bábként mozgatják a kormány bukására játszó szabad demokraták –, de elsősorban mégiscsak gügye. Simán összekeveri a nép szolgálatát a népszerűséggel. Azt szereti, ha kiszámolják a közvélemény-kutatók, majd megírja a Kurír, hogy nála jobban senkit sem imádnak, lám, fel is ment az indexe 80 pontra, Antallé lezuhant 50-re, ezt mutatja a matek. Oké, kavar is, nem csak sütkérezik, de ez inkább magyarázható csekély értelmi képességeivel és a morális tartás hiányaival, mintsem eredendő gonoszságával. Nincs mese, ilyenek az írók.A moziból kijövet el kellett gondolkodnom, hogy milyen megfontolásból készülhetnek ilyen és hasonló filmek. Az örökkévalóságnak és a filmművészet parnasszusának aligha. Bizonyosan egyvalamit lehet kiváltani velük és általuk – többes számban –: politikai alapú értelmezéseket és vitákat. Meg esetleg dicséreteket fentről, illetve szidalmakat lentről és oldalról. Illetve pozíciót foglalni és pénzt keresni is lehet velük, és ennyi.Az esztétikának ellenben nemigen osztanak lapot, más kérdés, hogy ha osztanának, sok sót akkor sem enne meg a Blokád. A két idősíkon futó történet végtelenül egyszerű, a párbeszédek gyengécskék, az alakok zöme egydimenziós – a tömeg is az a hidakon –, a látvány maximum átlagos, az ugrándozás az archív, a forgatott és az „archivizált” jelenetek között olykor ügyetlen, a tanulságokat egyenesen a fejünkhöz vágják, feszültség nincs. Zárójelben: feszültség pedig még a Dobrev Klárát leleplező tavalyi csodathrillerben, az Elkúrtukban is elő-előfordult.Átlag felettinek néhány színész játéka nevezhető: a már említett Vargán túl az ország bajaival és a súlyos egészségügyi problémáival egyszerre küzdő, sokat tépelődő miniszterelnököt egészen tisztességesen hozó Seress Zoltán éppúgy jó – egyszer-másszor elérzékenyítő momentumokat is képes előidézni –, mint szárnysegédjeként Végh Zsolt, vagy Kónya Imreként az egykori frakcióvezető kiköpött másává maszkírozott Csöre Gábor. És akkor az ifjú Antall Józsefet alakító ifj. Vidnyánszky Attiláról még nem is mondtam semmit – nem mintha elég filmidőt kapna ahhoz, hogy meggyőzzön, tényleg elsöprő személyiség volt a majdani kormányfő kezdő tanárként, de annyira, hogy pont úgy kellett belezúgniuk a diákjainak, mint Mr. Keatingbe az övéinek a Holt Költők Társaságában.Seress esetében nem véletlenül írtam miniszterelnököt, és nem Antallt. Szó sincs róla, hogy olyanok lennének ők ketten, az alak és a megformálója, mint két tojás. A tanár bácsis vonalat értem, stimmelhet is, de: valamikor 1991-ben gyakornokként tudósítanom kellett egy Antall József-beszédről. Elkezdte mondani, fél óra után elfáradtam, egy óra után elvesztettem a fonalat, a végére a nevemet se nagyon bírtam volna megmondani, a cikket meg sem írtam – ez a rutintalanságom mellett miatta is volt. Ha így nézem, a kép, amit a Blokád felrajzolt, nem teljes. Akkor sem, ha világos, hogy szűk kétórás filmidőbe nem férhet bele egy-két bő kétórás, szólóban előadott, követhetetlenül unalmas világmagyarázat.Ez onnan nézvést persze mindegy is, hogy tehát ha ennyire politikus egy film, akkor viszonyulni is politikai alapon fognak hozzá. Harminc-egynéhány év kevés, hogy egy korszakra a történelem részeként tekintsünk, főként, hogy bár a szereplők egy része eltávozott közülünk, a rendszerváltáskor még gyermekcipőben járó kétoldali szembenállás ereje teljében, tökéletesen kifejlett formájában van velünk ma is.A bölcs, lelkismeretes, céltudatos államférfi ikonizálásához ezzel együtt Antall József jó alapanyag. Életében és közvetlenül a halála után kevesebb tisztelet és megbecsülés jutott ugyan neki, mint ahogy arra két-három évtizeddel később emlékszünk, de korruptnak, tolvajnak, hataloméhesnek, cinikusnak nem sokan tekintették, és noha a túloldalról faragták férfiasan, azt, hogy demokrata lenne, ritkábban vitatták.A Blokád ezekre az alapokra építkezik, amikor gigantikus piedesztált ácsol neki, melynek tetejére aztán az életnagyságú szobrát is elhelyezi. Fogalmam sincs, hogy lehetett volna-e úgy is, hogy ez a szobor mindenkié legyen. Valószínűbb, hogy nem. Az alkotói szándék sem ebbe az irányba mutat, de az alapvető filmes szabályok sem engedték volna. A pozitív hős akkor pozitív a moziban, ha van mihez és kihez képest annak lennie. A rendező-forgatókönyvíró-producer trió úgy döntött, az asztal másik végére az egykori '56-os barátot, a menet közben – hogy milyen hatások okán, nem is derül ki – elnímandult Göncz Árpádot ültetik. Ezzel kizárták a mozikból a publikum egyik felét, nyilván úgy érezték, hogy nem kár értük, ez is egy állásfoglalás.1990-ben különben Orbán Viktor jelentéktelen figura volt a jelek szerint, akit említeni sem érdemes. Ez viszont nem állásfoglalás, talán inkább óvatosság.(A címlapképen egy felelős miniszterelnök és egy Árpi bácsi tekinthető meg, fotó: Szvacsek Attila/Intercom)