Brendan Simms, a Cambridge-i Egyetem európai nemzetközi kapcsolatok történetének professzora és a Geopolitikai Központ igazgatója az Engelsberg Ideas oldalán megjelent írásában arra jutott: Európa egységét egy közös uralkodóval lehetne csak helyrehozni, méghozzá Károly királlyal, aki császárként uralkodhatna az Egyesült Királyságon is túl.Simms azzal kezdi elméletének alátámasztását, hogy az Egyesült Királyságban a 2016-os Brexit-szavazás óta „állandó a politikai zűrzavar” – a Brexit után jött a covid, majd botrányok sorozata, amelyek hatására lemondott a miniszterelnök, majd az őt követő miniszterelnök is –, de „II. Erzsébet uralkodása idején a királynő biztos keze alatt a monarchiát a stabilitás és a folytonosság jellemezte”. Simms szerint egyértelmű, hogy a királynő halála után az új király, III. Károly „folytatja ezt a hagyományt”.A professzor azt írja, a brit királyi család egy látványosan jól működő brand, ami szerinte abból is látszik, mekkora szenzáció volt Katalin hercegné és Vilmos herceg első gyerekének születése, ami világszerte megmozgatta a bulvárlapokat és azok olvasóit. Mondjuk hozzátette, hogy ez egyben újra kirobbantotta az örökös vitát a monarchia ellenzői és védelmezői között, mert előbbiek továbbra is drága és elkényeztetett celebként tekintenek a királyi család tagjaira, ám utóbbiak úgy gondolják, rendben van „az ár-érték arány”, a királyi család a brit kultúra része, ami segíti a turizmust is.Bár Simms azt írja, ő maga jobban szereti „a demokratikus választás szigorát” a „dinasztikus véletleneknél”, mégis úgy látja, hogy a monarchia „figyelemre méltóan tartós és hasznos intézménynek bizonyult”. Példának hozta fel a Közel-Keletet, ahol az „örökletes vagy annak tűnő diktatúrák megbuktak”, de Jordániában, Szaúd-Arábiában és a kisebb, Öböl menti monarchiákban bár voltak zavargások, a monarchiát „nem fenyegette komoly veszély”. Szerinte ezek után érdemes elgondolkodni azon – és itt Max Weber kategóriáit idézte –, hogy nem érdemes-e elutasítani „az erős emberek »karizmatikus« uralmának szeszélyeit a »hagyományos« monarchia javára, akkor is, ha utóbbi nem több, mint »rutinizált karizma«.”Szintén példaként említette Belgiumot, ahol a monarchia „a veszekedő flamandok és vallonok közötti köteléket” jelenti, és a kevésbé megosztott Hollandiában is „Vilmos Sándor király trónra lépése egyesítette a nemzetet”, miután „a királyi ház meg tudta szólítani a bevándorók közösségeit”. Simms szerint az uralkodó ezekben az esetekben „történelmi és integrációs fókuszpontot jelent a nemzet számára”.A professzor úgy gondolja, innen egyenes út vezet a kérdéshez, hogy milyen szerepet játszhatna a monarchia Európa egyesítésében. Szerinte a kontinens nagy részének bár van „közös politikai és gazdasági projektje”, de „hiányoznak a rituálék”. Azt írja, az Eurovíziós Dalfesztivál és a foci Eb is „inkább megoszt, mint egyesít”, emiatt „egy közös államfő Európában – beleértve az Egyesült Királyságot és más nem uniós országokat is – összehozhatná az embereket”. Három lehetséges modellben gondolkodik Simms, de az elsőt rögtön el is vetette. Mármint a közös, megválasztott európai elnököt, mert úgy gondolja, hogy egy ilyen államfő „komoly nehézségeket okozna”, hiszen az EU-ban számos monarchia van, ezekben az országokban pedig a közös elnök „veszélyeztetné a társadalmi kohéziót”.Második opcióként vázolta fel azt, „ami a Római Birodalom hagyományait elevenítené fel”, vagyis az élen egy „az uralkodó királyok, fejedelmek és magas rangú egyházi személyek által választott császár áll”. Simms szerint ez a modell azért lenne alkalmazható, mert „az uralkodót a meglévő uralkodóházak és államfők közül választanák”. Igaz, ez továbbra is problémákat vetne fel, mert „a felbomlott dinasztiák közül néhányan, így például a Habsburgok kirekesztve éreznék magukat”. Ráadásul miután Nagy-Britannia kilépett az EU-ból, és nem valószínű, hogy a monarchiát alárendelné egy közös európai államfőnek, „fennállna annak a veszélye, hogy London és »Brüsszel« között szélesedne a szakadék”.Ezek után jut el a „Csillagok háborúja opcióhoz”, az örökletes monarchia olyan rendszeréhez, amelyben „egy császár vagy egy császárnő nemcsak az eurózóna, de a teljes európai kontinens demokratikus részének államfőjeként szolgálna”. Simms szerint Európa ezzel „hosszú távon elkerülné a végtelen civakodásokat és császárválasztásokat, amelyek a Római Birodalmat destabilizálták”. Igaz, „rövid távon” azt kellene kitalálni, hogy mégis melyik európai dinasztiát válassza a kontinens.Nagyon gyorsan, gyakorlatilag különösebb átmenet és magyarázkodás nélkül jut végül odáig Simms, hogy „a leglogikusabb és legtermészeteseb megoldás az lenne, ha a Windsor-házat választanánk”, miután a brit királyi család már „rendelkezik a szükséges nemzetközi ismertséggel”. „Európa császára vagy császárnője így reprezentációs szempontból a már meglévő európai uralkodóházak, illetve – ahogyan a brit uralkodó a Nemzetközösségen belül már most is – a választott kormányfők fölött állna” – írja Simms, aki szerint ettől még megmaradhatnának a választott államfők, de „nyugodtan meg is szüntethetnék” ezeket a pozíciókat.Ezzel még nem áll meg az elmélkedésben, szerinte ugyanis van itt egy rakás további kérdés is. Például az, hogy az új európai császári ház a Windsorok fővonala vagy szekundogenitúrája legyen, vagy hogy egyáltalán miként, pontosabban hányadik Károlynak nevezzék a jelenlegi brit uralkodót Európa császáraként. Simms szerint „senki sem kételkedik abban, hogy Károly jó munkát végezne”, miután az új brit király „a kontinentális Európa nagy részén nagy tekintélynek örvend”. (Simmsnek ezek szerint kimaradt a kilencvenes évek és az egész Károly–Diana-sztori, amivel az újdonsült királynak sikerült sokakat magára haragítania, illetve hogy az Ipsos közvélemény-kutatása áprilisban azt mutatta, a britek csaknem fele úgy gondolja, hogy át kellene engednie a trónt a fiának, Vilmos hercegnek, a YouGov közvélemény-kutatása szerint pedig a király csak a 7. legnépszerűbb a családban.) A professzor írásában ezt az egészet egyszerűen elintézi azzal, hogy Károly már csak azért is lesz jó közös uralkodónak, mert „Németországban különösen népszerű”, miután „Fülöp herceg fiaként valójában sokkal németebb, mint néhai édesanyja”.„Egy sikeres európai monarchia segítené az EU-t azokkal a közös rituálékkal, amelyek annyira hiányoznak” – írja Simms, aki szerint bár Károly elfoglalt lesz saját országa feladataival, Európa „kölcsönadhatna” neki „néhány ikonikus dátumot az európai politikai naptárból”. Például „a húsvéti beszédet, az uniós hadsereg eskütételét vagy az európai szenátus megnyitását”, mert „ezek segítenének közelebb hozni egymáshoz az európaiakat”.Hogy Simms víziója reálisabb, vagy Francis Fukuyama amerikai politikatudósé, aki továbbra is ragaszkodik hozzá, hogy a látszólag erős tekintélyuralmi államokat valójában rendszerszintű, alapvető gyengeség jellemzi, a liberális, jogállami demokráciák pedig mindent túlélnek, és továbbra is a legvonzóbb alternatívát jelentik - azt majd a jövő eldönti.(Címlapkép: SEBASTIEN BOZON / AFP)