Kifejezetten jó döntésnek bizonyult, hogy az Ora Jazz Fesztivál szervezői 2024-ben bevonták a rendezvény programjába a Nagyváradi Állami Filharmóniát is. Ennek köszönhetően a jazz mellett a kortárs komolyzene is helyet kapott a fesztivál kínálatában, tovább tágítva a váradi közönség zenei horizontját. A csütörtöki nyitókoncert ennek a műfaji nyitottságnak volt a szép példája. A majdnem teljesen megtelt hangversenyteremben Josefine Opsahl művei szólaltak meg, a zeneszerző személyes közreműködésével. Az est első darabja, a Leave a művész Cytropia című albumáról származik, amit a komponista a váradi koncertre hangszerelt át nagyzenekarra. Már ebben megmutatkozott Opsahl egyik fontos alkotói sajátossága, hogy a különböző hangszínekből és egymásra épülő zenei rétegekből teremt atmoszférát. A cselló azonban időnként elveszett a zenekari hangzás sűrűjében, ami később is visszatérő problémája maradt az estének. Majd egy újabb romániai bemutató következett. Az A Mass of Stars Block the View című kompozíció felvezetésekor Opsahl felidézte első, két évvel ezelőtti nagyváradi látogatását, amelynek során – mint mondta – lenyűgözte a város szépsége és az itt megismert emberek nyitottsága. Magának a műnek a születését tudományos kutatások ihlették. A zeneszerző szerint hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy az emberiség már feltérképezte a világegyetemet, és szinte mindent tud róla, holott valójában csak töredékes ismereteink vannak a kozmoszról. Ebből született a csillagok sokaságának metaforája, amely eltakarja előlünk a kilátást. Opsahl párhuzamot vont a világegyetem feltáratlansága és a modern ember információkkal, ingerekkel túlzsúfolt mindennapjai között. „Könnyű elveszni ennek a korszaknak a csillogásában és felszínességében” – fogalmazott, hozzátéve, hogy közben szem elől téveszthetjük az emberi lét lényegét: a testünkkel, az elménkkel, embertársainkkal és a bolygónkkal való harmóniát. A közönséget egyfajta befelé vezető utazásra, „csillagközi kalandra önmagunk mélyére” invitálta. A gondolati felvezetés talán kissé emelkedettnek tűnhetett, de a zene szerencsére nem ragadt bele a filozófiai szólamokba. A kompozíció különleges hangszerelése, az emberi hangok beemelése és a fokozatosan kibontakozó, filmszerű zenei folyamat valódi atmoszférát teremtett. Opsahl zenéje monumentális, helyenként egy nagyívű fantasyfilm világát idézte, ezt a zenét a Gyűrűk Ura zenei univerzumában is könnyen el tudnám képzelni. Hasonlóan kozmikus távlatokat nyitott az első rész záródarabja, az All We Know Is That It Radiates. Opsahl ezúttal a természet megismerhetetlenségéről beszélt. A világegyetem működésétől az óceánok mélyén zajló folyamatokon át a növények növekedéséig rengeteg olyan jelenség vesz körül bennünket, amelynek működését valójában nem értjük. „Mindössze annyit tudunk, hogy sugárzik” – foglalta össze a mű alapgondolatát. A darab zenei szerkezete is ezt a sokféleséget tükrözte. A hangzás kezdetben széttöredezettnek hatott, mintha a zenekar még csak keresné a közös hangot, majd lassan összeálltak a különálló zenei elemek. A vonósok nem egységes tömbként szólaltak meg, hanem önálló karakterekkel, egymásra felelő szólamokkal építették fel a kompozíciót. Opsahl bevallottan arra ösztönözte a zenészeket, hogy teljes személyiségükkel vegyenek részt a muzsikálásban, hiszen „erős egyénekre van szükségünk ahhoz, hogy ez a kozmikus rend működjön”. A fokozatosan kibontakozó zenei rendben Philip Glass minimalista világának hatását is felsejleni véltem. A szünet után a Hands II című csellóverseny következett, amelyben Opsahl a csellószólót játszotta. A mű középpontjába az emberi kéz jelentőségét állította. Egy evolúciós elméletből indult ki, amely szerint az emberi civilizáció fejlődésében döntő szerepet játszott, amikor őseink felegyenesedtek, és felszabadult a kezük. A tapintás, a cselekvés és az agy együttműködése szerinte az emberi fejlődés egyik legfontosabb mozzanata volt. A Hands ezért egyszerre tisztelgés az emberi kéz előtt és emlékeztető arra, hogy a létezésünk testi, tapintható, közösségi tapasztalat is. A mű különösen érdekes színpadi gesztusokkal egészítette ki a zenei mondanivalót. A zenészek kezüket maguk elé tartották, mintegy kiinduló helyzetként, majd ebből a pózból felszabadulva kezdtek játszani. A hangszerelés ezúttal is gazdag és árnyalt volt, a különböző hangszercsoportok változatos megszólaltatása pedig jelentős kifejezőerőt adott a darabnak. Barbara Dragan, a Párizsi Francia Nemzeti Zenekar fiatal asszisztens karmestere biztos kézzel irányította a váradi együttest. A szólamok tisztán, karakteresen szólaltak meg, a zenekar érzékenyen követte a kompozíciók gyakran változó hangulati és dinamikai íveit. Egyetlen komolyabb fenntartásként a szólócselló és a zenekar közötti aránytalanság említhető. Opsahl játéka időnként elveszett a nagyzenekari hangzásban, így a versenymű központi szólamának nem mindig sikerült érvényesülnie. Josefine Opsahl zenéje kétségtelenül nagy léptékben gondolkodik. Kozmikus távlatok, természetközeliség, az emberi lét kérdései és a közösségi kapcsolatok fontossága sűrűsödik ezekben a kompozíciókban. Néha talán túlságosan is sokat akar mondani, mintha minden egyes hangjegynek az emberiség jövőjéért kellene felelősséget vállalnia. De a gondolatok mögött valódi zenei tartalom áll, a filmszerű hangzásvilág pedig önálló, izgalmas alkotói nyelvet képez. A közönség nagyra értékelte a zenei utazást. A koncert végén többször visszatapsolták az előadókat, akik ráadásként megismételték a nyitódarabot, a Leave-et.