Papíron minden adott, hogy a mozgássérültek úgy tanulhassanak egyetemen, mint bárki más, de a valóságban ez nagyon nem érvényesül. A törvény ugyan garantálja az akadálymentesítést, ám a legtöbb helyen még mindig azzal szembesülnek a kerekesszékesek, hogy nem tudnak eljutni a tantermekbe, könyvtárakba, ebédlőkbe, klubokba, rendezvényhelyszínekre. Mégsem tudni arról, hogy milyen ütemben, hogyan akarna javítani ezen az állam.Az egyetemek többé-kevésbé próbálkoznak, külön szervezeti egységeket hoztak létre a fogyatékossággal élő hallgatók segítésére, de általában túl kevesen foglalkoznak ezzel, és sok mindent a legjobb szándékkal sem tudnak pótolni. „Reggel a lépcsőjárón felvitték, majd délután lehozták, elefántcsonttoronyban volt napi 4-6 órát, még szerencse, hogy el tudott menni mosdóba egyedül”- idéznek egy interjúalanyt a Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek Országos Szövetségének (MEOSZ) új kutatásában. Ebben olyan egyetemi dolgozókkal beszélgettek, akik évek óta ezzel a területtel foglalkoznak.Súlyosbítja a helyzetet, hogy a legtöbb egyetemi épület műemléknek számít, ahol a törvény csak részleges akadálymentesítést tesz lehetővé. A kutatásban megszólaló szakértők nagyrészt úgy látják, a századfordulós épületeket is lehetne akadálymentesíteni, de túl kevés pénzt szánnak erre. Persze vannak olyan épületrészek is, amiket többször felmértek, és arra jutottak, hogy ilyen szempontból menthetetlenek.Jobb híján próbálják olyan helyre szervezni az órákat, amit az érintettek könnyebben meg tudnak közelíteni. Gyakori az is, hogy maga a terem akadálymentes, de képtelenség időben átérni egyik helyről a másikra. Ilyenkor segítenek megtervezni az útvonalat, vagy mobil rámpát használnak, ha kell. Van, amikor képtelenség eljutni a gyakorlat helyszínére, vagy nagyon macerás és sokba kerül.Még nehezebb dolguk van azoknak a mozgássérült diákoknak, akik nem a saját településükön járnak egyetemre. Előfordul, hogy sok ezer hallgatóra legfeljebb néhány akadálymentes kollégiumi férőhely jut. Sokszor a tömegközlekedés sem akadálymentes, így a hallgatók eleve bajosan jutnak el egyáltalán a kampuszokra. Van, amikor az egyetem taxicsekkel vagy szervezéssel próbál segíteni.Távol tartja őket a felsőoktatástólA mozgássérült diákoknak személyi segítőre is szükségük lenne, akár az órai jegyzetelésben, akár a tantermek közti közlekedésben. Sokszor az öltözködéssel, mosdóhasználattal sem boldogulnak egyedül, és ha vannak is hallgatók, akik szívesen segítenek - akár az egyetem megbízásából -, nem biztos, hogy erre is nyitottak. Van, ahol külsős támogató szolgálatot vonnak be, de általánosabb, hogy a diáknak magának kell segítséget hívnia. Ez többnyire azt jelenti, hogy egy családtagja segít neki napközben az egyetemen, de előfordul, hogy az anyuka beköltözik nagykorú gyerekével a kollégiumba. Ezt nyilván nem egyszerű megoldani, ilyenkor a rokon is kiesik a munkából, amit a legtöbben nem engedhetnek meg maguknak.Az egyetemeken úgy látják, ezt a problémát nem nekik, hanem az államnak kellene orvosolnia széleskörű szociális szolgáltatással. A szakértők szerint a segítség hiánya miatt sokan inkább nem is jelentkeznek egyetemre.Bár évről évre egyre több fogyatékossággal élő diák tanul a felsőoktatásban, arányuk továbbra is 1 százalék alatt van az összes hallgatóhoz képest, ami uniós összevetésben is alacsony. A 2020/21-es tanévben 3259 fogyatékossággal élő diák tanult a felsőoktatásban, közülük 291-en voltak mozgáskorlátozottak. Ehhez képest a társadalomban becslések szerint 5-8 százalékot tehető a fogyatékossággal élő emberek aránya. Ráadásul ezek a hallgatók sokkal könnyebben morzsolódnak le: ha be is jutnak, a sok nehézség miatt előbb-utóbb kiesnek.A tanulmány egyik szerzője, Markos Balázs szintén kerekesszékes. Néhány éve az ELTE jogi karán élte át a mozgássérült hallgatók nehézségeit. Az egyetemi segítő legfeljebb heti egy-két alkalommal ért rá, ezért folyamatosan az édesanyjára volt utalva. Ő persze nagy segítséget jelentett számára, de a többi diákkal ellentétben kevésbé tudott függetlenedni a családjától. Ahogy 2018-ban elmondta, részben a sok-sok akadály miatt döntött úgy, hogy inkább Hollandiában tanul tovább. Groningeni lakását az önkormányzat segített felszerelni a számára szükséges eszközökkel, az egyetemen a régi és új épületek is teljesen akadálymentesek. Nem minden tanár értiAz egyetemen persze nemcsak a tanulás, hanem a közösségi élet is fontos. Jó hír, hogy a kutatásban megszólaló szakértők szerint a hallgatók egyre inkább elfogadók a mozgássérültekkel, fogyatékossággal élő diákokkal. Van, ahol már nem is látják igazán szükségét az érzékenyítő tréningeknek, esélyegyenlőségi napoknak. Persze az lenne a legjobb, ha minél több ilyen helyzetű diák jutna be az egyetemekre, így a többiek is közvetlenül tőlük szerezhetnének benyomást a témáról.Az oktatókkal viszont nem mindig egyszerű.„Na, hát itt vannak a legnagyobb hiátusaink. Vagy túlzottan támogató, és túlpátyolgatja – vagy nem akar tudomást venni róla, azt mondja, hogy tanulni kell és kész. Egyik se jó”- idéznek egy szakértőt. Általában a kedvezmények és felmentések körül alakulnak ki viták. „Vannak szkeptikus oktatók, akik nem értik a többletlehetőséget és a filozófiáját sem, nem értik, hogy itt a hátrányokat bontjuk le, és nem plusz lehetőséget adunk(...)”Van, hogy hosszan kell egyeztetni a tanárral, és muszáj bevonni az esélyegyenlőségi irodát is. Vannak, akik nem túl rugalmasak, egy földrajzszakos diáktól például elvárták, hogy ha teljesíteni akarja a tantárgyat, tanulja meg használni a GPS-t. Ez viszont megoldhatatlan volt számára, hiszen nem úgy mozog a keze, mint egy átlag diáknak. Előfordul, hogy ilyenkor egészen a dékáni hivatalig kell menni.