1972-ben korábban nem látott falfirkák jelentek meg a chilei főváros, Santiago utcáin. A falakra azt írták fel:Jakarta idejön.Jakarta Indonézia fővárosa. 15 ezer kilométerre van Santiagótól, szinte minden szempontból más világ. Mégis, amikor megjelentek ezek a feliratok, a címzettek pontosan értették, mit jelentenek. A Jakarta-utalás a helyi baloldalnak szólt, az üzenet pedig az volt: le fogják őket mészárolni.Indonéziában 1965-ben becslések szerint egymillió embert gyilkoltak meg körülbelül hat hónap alatt a kommunistaellenes fellépés jegyében. A tömeggyilkosság egy katonai hatalomátvételt követően indult el, az áldozatok elsöprő többsége semmilyen bűnt nem követett el. A XX. század második felének egyik legnagyobb, mégis alig ismert tömegmészárlását hajtották itt végre. Az Egyesült Államok aktív támogatása mellett.Chilében 1970-ben nyerte meg az elnökválasztást a szocialista Salvador Allende, aki ellen az első pillanattól helyi és nemzetközi szervezkedés is zajlott. Amikor megjelentek a Jakarta-feliratok, amiket minden bizonnyal fasiszta szervezetek fújtak fel a falakra, helyi balos lapok aggódó cikkeket írtak a fenyegetésekről. Sok baloldali képeslapokat is kapott Jakarta-szövegekkel, a hadseregben és politikai körökben is elkezdtek az indonéz fővárosra utalgatni. Jakartának szimbolikus jelentősége volt a harmadik világ országaiban, a santiagóiak mégsem tudták elképzelni, hogy náluk is elkezdődne a gyilkolás. Aztán itt is jött a puccs, Augusto Pinochet tábornok átvette a hatalmat, és beindult a tömeges kivégzés és kínzás. Ismét amerikai támogatás mellett.Közös történetek a világ körülVincent Bevins amerikai újságíró könyve, a The Jakarta Method (A Jakarta-módszer, alcím: Washington antikommunista keresztes hadjárata, és a tömeggyilkosságok, amelyek formálták a világunkat) 2020-ban jelent meg. Bevins dolgozott a Financial Timesnál, volt a Los Angeles Times brazíliai, majd a Washington Postt délkelet-ázsiái tudósítója, és feltűnt neki, hogy a világ különféle részein egészen hasonló mintázatú történetekbe fut bele, és hasonló történelmi traumák alakítják a folyamatokat a mai napig. A könyvhöz elkészített több mint száz interjút (köztük sokat spanyolul, portugálul és indonézül), megfordult tizenkét országban, és felhasznált korábban titkosított dokumentumokat, hogy megírja, hogyan hajtottak végre a hidegháború éveiben tömeggyilkosságokat baloldali erőkkel szemben amerikai támogatás mellett országok egész sorában. Ezek nem háborúk, zavargások vagy fegyveres konfliktusok voltak, hanem emberek szisztematikus legyilkolása.Ezek a gyilkosságok pedig nem „értelmetlen öldöklések” voltak, írja Bevins a könyv bevezetőjében, hanem alapvető hatásuk volt a hidegháború végkimenetelére, az amerikai hegemónia kialakulására, így pedig arra a világra, amiben ma is élünk. A világ legnagyobb országai közül kettő (Indonézia, Brazília), és több másik ország úgy tagozódott be Amerika mellé, és lettek a kapitalista rendszerbe integrált katonai diktatúrák, hogy ehhez az Egyesült Államoknak egyetlen katonát sem kellett elvesztenie. Démonok a jakartai éjszakábanHogy miért indult el a jakartai tömegmészárlás? Feminista-kommunista nők démoni gyilkosságai miatt. 1965. szeptember 30-án a Gerwani nevű nőszervezet tagjai az éj leple alatt elraboltak hat magas rangú indonéz katonai vezetőt. A férfiakat a rejtekhelyükre vitték, ahol egy sátáni szertartás keretében, meztelenül táncolva halálra kínozták őket. Megsemmisítésük azzal vált teljessé, hogy levágták a nemi szervüket is.Miután a hadsereg napokon belül átvette a hatalmat az országban, ez a történet évtizedekre az állami ideológiai hivatalos része lett. Háromórás, brutális állami film készült róla, emlékét mai napig szobor őrzi az indonéz fővárosban, az eseményről a korabeli amerikai sajtó is beszámolt.Egyébként pedig nem történt meg.Szeptember 30-án éjjel valóban megöltek hat katonai vezetőt, de szó sincs arról, hogy feminista nők kínozták volna halálra őket. Akik pedig elterjesztették ezt a történetet, pontosan tudták, hogy ez nem igaz. De éppen egy ilyen sztorira volt szükségük, hogy örökre megváltoztassák Indonézia hatalmi viszonyait, az Egyesült Államok pedig olyan győzelmet arasson a térségben, ami sokkal fontosabb volt a vietnami háborúnál. Hogy miért, ahhoz meg kell érteni, mit jelentett a harmadik világ a második világháború utáni évtizedekben. Bármilyen jövő lehetségesnek látszottA Jakarta Method középpontjában a harmadik világ áll, ennek a kifejezésnek pedig az ötvenes években még nem volt semmi lesajnáló éle. Egyszerűen így nevezték azokat az országokat, akik nem tartoztak se a Nyugathoz (első világ), se a szovjet blokkhoz (második világ), hanem ezen kívül álltak - ami egyébként az emberiség többségét jelentette. A harmadik világban százmilliók voltak, akik ezekben az évtizedekben szabadultak fel évszázadok gyarmati elnyomása alól. A nyugati gyarmatbirodalmak felbomlása után új országok születtek, forradalmi láz égett Indonéziától Kongóig, miközben ezek az új országok természetesen óriási nehézségekkel küzdöttek, sokszor a legalapvetőbb feltételek hiányoztak a működésükhöz. Mégis, elsősorban izgalmas időszak volt, a könyv több szereplője úgy emlékszik vissza, mint amikor még bármilyen jövő lehetségesnek látszott. Ezekben az országokban eleinte szimpátiával fordultak az Egyesült Államok felé, mert úgy gondoltak rá, mint egykori gyarmatra, ami maga is átélte a függetlenné válás katarzisát. Azt remélték, támogatást kapnak az új világban - miközben még általános volt a félelem, hogy az egykori európai gyarmattartók bármikor visszafordíthatják a folyamatokat. A világnak ezen részein az anti-kolonializmus és anti-imperializmus voltak a meghatározó irányzatok - a nemzet gondolata nem az etnikum vagy a határok körül fogalmazódott meg, hanem kifejezetten a gyarmattartók elleni harc adta az identitást, írja Bevins. Ezek a gondolatok pedig évszázadok mereven hierarchikus viszonyai után szervesen kapcsolódtak össze szocialista eszmékkel, az egyenlőség igényével, földosztási és egyéb reformtervekkel. A harmadik világ országai nemzetközi konferenciákon fogalmazták meg új identitásukat és kötöttek szövetségeket. A középen állás végeA hidegháború legelső éveiben még lehetséges volt a semleges pozíció a nyugati és a szovjet blokk között, ez az állapot viszont az ötvenes évek első felére véget ért. A nagyhatalmak közötti háború terepe a harmadik világ lett, ahonnan nézve egyáltalán nem volt ez olyan hideg. Az Egyesült Államokban meghatározó gondolattá vált a szinte vallásos antikommunizmus, minden szocialista törekvésben a szovjet hatalomátvétel előszelét látták. Így akár a szociális reformtörekvéseket hirdető politikusokra és pártokra is elemi erővel csaptak le.Ennek a két erőnek a találkozása tragikus következményekkel járt a harmadik világban. Éppen akkor, amikor tömegek akarták átrendezni a korábbi hierarchikus viszonyokat, a világ új vezető hatalmának érdekei azt kívánták, hogy ilyesmiről szó se lehessen.Az első eset, amikor az újonnan létrejött CIA sikerrel vett részt egy ország vezetőjének megdöntésében, az 1953-as iráni puccs volt. Az ország népszerű miniszterelnöke, Mohamed Moszadeg nem volt se szovjetbarát, se nyugatellenes - viszont államosította a korábban brit kézben lévő olajtársaságot, amit a britek tartottak elfogadhatatlannak, Amerikát pedig egyre jobban zavarta az országban működő kommunista párt, és az a veszély, hogy Irán a szovjet blokk részévé válhat. Az iráni puccs történetét korábban részletes cikkben mutattuk be - a CIA az áltüntetőktől az álhíreken keresztül az emberrablásokig eszközök egész tárházát vetette be, a vége Moszadeg miniszterelnök bukása és Mohammaad Reza sah 25 éves diktatúrája lett. Az akció hatásait máig érzi a Közel-Kelet, ezen keresztül pedig a világ, abban a pillanatban viszont a CIA számára egyértelműen az volt a tanulság: a módszer működik, máshol is alkalmazni kell. Így következett 1954-ben a földreformokat bevezető guatemalai puccs Jacobo Arbenz elnök megdöntésére, részben a United Fruit Company nevű amerikai vállalat érdekei, részben az Egyesült Államok geopolitikai szempontjai mentén. Az amerikai mainstream sajtó ebben az időszakban még egy az egyben közvetítette a kormányzati álláspontot a sztorikról. Az amerikai közvélemény évtizedekig nem is tudott a CIA szerepéről Iránban. (A szervezet 2013-ban ismerte el, hogy benne voltak Moszedeg megbuktatásában.) A harmadik világban viszont nagyon is odafigyeltek ezekre az eseményekre, és egyre többekben növekedett az aggodalom és az Amerikával szembeni bizalmatlanság.Megbízható helyi szövetségesekAhogy Bevins írja, a hatvanas évektől a beavatkozások új korszaka következett. Az első két puccs ugyan rövid távon sikeres volt, de túl sok ember számára volt nyilvánvaló, hogy külső beavatkozás eredménye. És jöttek sikertelenebb próbálkozások is, elsősorban az 1961-es kubai kudarc a Disznó-öbölben. A következő időszakban látszólag finomabb módszerekre váltottak - de éppen ezek jártak nagyságrendekkel több halálos áldozattal.A következő beavatkozások ugyanis már sokkal inkább arról szóltak, hogy helyi, létező törésvonalakra játszottak rá az egyes országokban, és hosszú távon csábították magukhoz a leginkább megbízhatónak tűnő antikommunista és jobboldali erőket. Akiknek jellemzően a hadseregekhez volt közük.Brazíliában eddigre már komoly hagyományai voltak az antikommunizmusnak. Az ország 1822-ben függetlenné vált, és volt egy helyi elit, ami továbbra is ragaszkodott a szélsőségesen egyenlőtlen hierarchikus viszonyokhoz. Több évszázadnyi félelem halmozódott fel az alsóbb osztályok lázadásával szemben, emiatt a helyi jobboldal kellően utált bármiféle reformtörekvést. 1964-ben Joao Goulart baloldali elnök hatalmának egy katonai puccs vetett véget, szintén aktív amerikai támogatás mellett. A következő 25 évben nem voltak választások, csak egy stabilan nyugatbarát katonai diktatúra. Indonéziában viszont dolgozni kellett azon, hogy az emberek megutálják a baloldalt.A holland gyarmati sorból 1945-ben felszabaduló, 17 ezer szigetből álló ország első vezetője, Sukarno elnök a marxizmus, a nacionalizmus és az iszlám ötvözetével próbálkozott. A legfontosabbnak viszont az anti-kolonializmust tartotta, a harmadik világ mozgalmának is meghatározó figurája volt. Az 1955-ös bandungi konferencián (a „színes bőrű emberek első nemzetközi konferenciája”) az anti-kolonializmus alaptételeit mondta el.Indonézia meghatározó politikai erői közül ő állt középen a nála jobbosabb hadsereg és a hozzá képest balra lévő kommunista párt, a PKI között. A PKI volt a harmadik legnagyobb kommunista párt a világon a szovjet és a kínai után. Hárommillió tagja volt, de különféle kapcsolódó szervezeteket is ideszámítva (nőszervezetek, szakszervezetek és a többi) 20 millió ember is kötődhetett hozzájuk - ez az ország ötödét jelentette. Még korabeli amerikai jelentések szerint is ők voltak a legjobban szervezett és legkevésbé korrupt párt Indonéziában, akik egyre jobb eredményeket értek el a választásokon.A CIA már az ötvenes években is próbálkozott Indonézia megregulázásával, akkor még bárdolatlanabb eszközökkel. Az ország keleti szigetein helyi lázadások törtek ki az új központi hatalommal szemben, erre pedig nemcsak fegyverek szállításával igyekeztek rájátszani, de konkrétan bombázással is. 1958-ban elfogták a CIA egy pilótáját, Allen Pope-ot, aki Ambon szigetét bombázta. Azt, hogy a lázadók amerikai fegyvereket is használtak, a nagykövet még megpróbálta kimagyarázni azzal, hogy a szabadpiacon vásároltak azokat - ezt viszont már nem.Sukarno innentől valóban egyre inkább elfordult az Egyesült Államoktól, és a keleti blokkban keresett szövetségeseket, nem sokkal később pedig a britekkel is összetűzésbe keveredett, akik ekkoriban húzták meg a szomszédos Malajzia teljesen mesterséges határait. Közben a helyi fegyveres konfliktusokra hivatkozva 1959-ben egy irányított demokrácia nevű rendszert vezetett be, vagyis lényegében nem voltak választások, csak tanácsi összeüléseken hozott közös döntések. Az illiberális fordulatnak éppen a kommunista párt örült a legkevésbé, mert ők egyre népszerűbbek voltak.A helyzet sokban hasonlított az ‘53-as iránihoz. Mindkét országban volt egy globálisan is fontos, ikonikus vezető, aki saját erejét is túlbecsülve, nyíltan szembeszállt a legnagyobb hatalmakkal. Mindkét országban volt erős kommunista párt, ami aggasztotta az Egyesült Államokat. És mindkét országban gazdasági káosz volt a drámai fordulatok előtt.Sukarno bukásaAz Egyesült Államoknak úgy kellett megszabadulnia Sukarnótól, hogy a hatalom ne a kommunisták kezébe kerüljön. A hatvanas években diplomáciai iratok szerint már úgy értékelték, a legjobb forgatókönyv az lenne, ha a PKI sikertelen puccskísérletet hajtana végre, erre hivatkozva pedig fel lehetne lépni ellenük. Ezekben az években Jakartában egyre idegesebb lett a közhangulat, és zavaros hírek terjedtek arról, hogy a hadsereg meg fogja dönteni Sukarno elnököt. Ennek egy része tudatos akció volt az itt is nagyon aktív CIA részéről arra, hogy a PKI-t cselekvésre bírják a saját puccskísérletükre. Ebben a hangulatban jött el 1965. szeptember 30. A hadsereg néhány középvezetője gyűlt össze titkos találkozóra egy jakartai légi bázison. Ők voltak a Szeptember 30. Mozgalom. A terv az volt, hogy letartóztatják azt a hét jobboldali katonai vezetőt, akik szerintük Sukarno elnök megpuccsolását tervezték. Közülük hatot valóban elfogtak éjjel, csak egyikük, épp a legmagasabb rangú Nasution tábornok tudott elmenekülni. Másnap reggel a mozgalom tagjai bejelentették, hogy sikerrel akadályoztak meg egy puccsot Indonézia elnöke ellen.A letartóztatott tábornokok közben meghaltak, máig nem tudjuk, hogy miért - ők voltak az áldozatok a démoni nőkről szóló történetben. A holttesteket egy kútban találták meg. A következő nap felfordult az ország élete. Egy korábban alig ismert katonai vezető, Suharto tábornok lépett elő, aki letartóztatta a Szeptember 30. Mozgalom tagjait, és lényegében átvette a hatalmat az országban. Sukarno elnök innentől nem volt az ország valódi vezetője, bár formálisan csak fél évvel később mondott le.Hogy mi történt valójában, azt máig nem lehet tudni, mert az erről szóló helyi dokumentumok és CIA-akták nagy része továbbra is titkosítva van. Miről szólt igazából a Szeptember 30. Mozgalom, és miért haltak meg a tábornokok? Vincent Bevins a téma szakértőinek munkái alapján több lehetséges forgatókönyvet vázolt fel. Lehet, hogy a PKI vezetői tényleg kapcsolatba léptek valamilyen módon barátinak gondolt katonákkal, és közösen vettek részt az akcióban, ami viszont félrecsúszott, és a tábornokok halálával végződött. Lehet, hogy a mozgalom tényleg az volt, aminek mondta magát, és egyszerűen a hadsereg másik részének puccsától tartó katonák akciója volt. És az is lehet, hogy Suharto tábornok és köre az elejétől pontosan tisztában volt az akcióval, akár részt is vehetett látszólag a megszervezésében, hogy aztán a saját javára fordítsa az egészet. Az indonéz hadsereg erősen jobboldali vezetői közül egyedül Suharto volt az, akit nem akartak letartóztatni aznap este. És máig nem pontosan tisztázott okokból másnap ő lett az, aki átvette az ország irányítását. Amilyen sebességgel intézte a dolgokat másnap, az nem arra utalt, hogy csak reagál az eseményekre, miközben az ország nagy része zavartan kapkodja a fejét. A következő harminc évben ő volt Indonézia ura. Az események idején pedig már hosszú ideje szoros szövetségesként tartotta számon az Egyesült Államok.Mészárlás egy mítosz alapjánAz viszont biztos, hogy a katonákat nem kínozták meg meztelenül táncoló kommunista nők. Nem tudjuk, ki által, de öt emberrel pisztolylövés végzett, egyiküket pedig dulakodás közben szúrhatták le. A hatalomra lépő Suharto pontosan tudta ezt, mert megvizsgálták a holttesteket. Még az sem világos, hogy a kommunista pártnak tényleg volt-e köze az akcióhoz, nemhogy a Gerwani nevű nőszervezetnek, akikre rákenték az egészet. Ekkorra viszont már semmit sem számított, hogy valójában mi történt. Itt volt a pillanat az indonéz hatalmi viszonyok teljes átrendezésére, és a kommunistákkal szembeni végső leszámolásra. Ehhez kellett a mítosz elterjesztése, ami a legzsigeribb félelmekre játszott rá. A férfiak státuszának elvétele, az ördögi nők, a kínzás - mintha egy horrorfilmből jött volna az ötlet. A gyilkosságok erre hivatkozva kezdődtek el.Az Egyesült Államok hamar elfogadta az ország új vezetését, pedig formálisan még Sukarno volt az elnök. Amerikai rádiók is terjesztették a propagandát a démoni gyilkosságokról, az indonéz hadsereg pedig amerikai fegyvereket is kapott - nem mintha fegyvertelen civilek ellen nagy szükség lett volna ezekre, írja Bevins. A CIA bangkoki irodája részletes, több ezer nevet tartalmazó listákat adott az indonéz hadseregnek a PKI tagjairól. Pontosan tudták, mi fog történni azokkal, akik a listán szerepelnek, de a párt eltakarítása közös cél volt.A következő hat hónapban különböző becslések szerint akár egymillió embert is megölhettek Indonéziában. Az ekkor történtekről szól az Act of Killing című 2012-es dokumentumfilm. Rendezője, Joshua Oppenheimer Észak-Szumátrán forgatott olyanokkal, akik rengeteg embert megöltek puszta kézzel a hatvanas években. A munka egy részét gengszterek és paramilitáns szervezetek végezték. Ők pedig teljes természetességgel mesélnek arról, milyen volt puszta kézzel agyonverni, drótokkal megfojtani embereket. Még el is játsszák a gyilkosságokat, amikor a rendező arra kéri őket: mutassák meg egy filmben, hogy ment ez.Nem volt okuk rá, hogy erről ne beszéljenek nyíltan. Azóta is ugyanaz a hadsereg az ország meghatározó ereje, a kommunistákkal szembeni fellépés pedig a máig érvényes történelemszemlélet szerint hősies cselekedet volt. Az egyik főszereplő, Anwar Congo, aki ezer embert is megölhetett akkoriban, a film végére a kamerák előtt döbben rá, mit is művelt valójában. A film az emberi oldalt elképesztő erővel mutatta meg, a történelmi kontextus viszont hiányzott belőle.Ahogy Bevins írja, a következő hat hónapban meggyilkolt emberek elsöprő többsége, - leszámítva a Szeptember 30. Mozgalomban konkrétan részt vevőket - semmit sem követett el. Törvényesen működő pártok és szervezetek tagjai voltak, akik nem is gondoltak arra, hogy bármi rosszat csináltak volna, ezért eleinte gyanútlanul mentek be a rendőrőrsökre, amikor behívták, majd megölték őket. Ekkor szinte bárki lehetett „kommunista” az országban a szakszervezeti tagoktól a városi értelmiségieken át a kínaiakig. A gyilkolás olyan mértékű volt, hogy a holttestek folyókat torlaszoltak el. A nőket pedig a sötét mítoszon felbuzdulva különösen brutális nemi erőszaknak vetették alá - abban a hitben, hogy démoni boszorkányokkal számolnak le. A PKI-t végleg megtörték ezzel. A meggyilkoltakon kívül pedig további egymillió ember kerülhetett büntetőtáborokba.Beindult az üzletMég tartott az emberek legyilkolása, amikor a befektetések megindultak Indonéziába. A katonai diktatúra innentől stabil, kiszámítható üzleti környezetet jelentett, és valóban beindult a csendes gazdasági fejlődés. A Freeport nevű amerikai cég üzemeltetni kezdte a világ legnagyobb aranybányáját Új-Guinea szigetén.Aki járt már Bali szigetén turistaként, biztosan hallott Seminyakról. Seminyak évtizedek óta Bali Siófokja, az ausztrál turisták egyik kedvenc helye. A Jakarta Methodból kiderül, hogy pontosan ezen a homokos strandon végezték ki tömegesen az embereket 1966 elején. Bali szigetén volt az egyik legbrutálisabb mészárlás, a sziget lakosságának 5 százalékát, vagyis nyolcvanezer embert ölhettek meg. Többet szóba sem kerültek a földreformok. Egy évvel később megnyitott ezen a parton az első szálloda. Amerikai szempontból a projekt teljes siker volt. Indonézia, a világ negyedik legnagyobb országa, ami stratégiailag sokkal fontosabb volt a térségben, mint Vietnam, innentől megbízható szövetséges volt. Az elsődleges felelősség a gyilkosságokért az indonéz hadseregé, írja Bevins, Amerika viszont minden egyes halálért osztozik a felelősségben. Howard Federspiel, aki az amerikai külügyminisztérium egyik Indonézia-szakértője volt az események idején, így fogalmazott egy 1990-es Washington Post-cikkben, amit a könyv is idéz: „Amíg a kommunisták voltak azok, akiket lemészároltak, senkit sem érdekelt.”A harmadik világ országaiban viszont sokkal jobban figyeltek arra, ami Indonéziában történt. Több ország antikommunista erői zöld jelzésnek értékelték: ha le akarnak számolni helyi ellenségeikkel, számíthatnak az amerikai támogatásra. Amikor Brazíliában bekeményített a katonai diktatúra, a könyv szerint Jakarta-hadműveletet kezdtek emlegetni, és ahogy a bevezetőben is volt erről szó, Chilében is ez a motívum vezette fel a diktatúrát. Bevins pedig összesen 11 olyan országban talált utalásokat Jakartára, ahol aztán antikommunista tömeggyilkosságok történtek. (A szimbólum annyiban pontatlan, hogy nem elsősorban a főváros volt a gyilkolások helyszíne, sokkal inkább az ország többi része.) A többi eset már nem járt milliónyi halálos áldozattal, de így is rengeteg emberről van szó - a könyv végén lévő táblázat összegzése szerint Dél-Amerikában 60-80 ezer, Guatemalában 200 ezer, El Salvadorban 75 ezer áldozata volt hasonló leszámolásoknak. A vesztesek szemszögébőlA Szovjetunió bukása után, az Egyesült Államok hegemóniájának idején a közkeletű nyugati értelmezés szerint ez nemcsak katonai és gazdasági győzelem volt, hanem a liberális világrend eszméinek győzelme is. Ahogy mindig, a történelmet ekkor is a győztesek írták, és ez a történetírás olyan sikeres volt, hogy azóta is ebben a keretben gondolkozunk.A Jakarta Method a felkavaróan brutális történetek mellett leginkább azért zavarba ejtő könyv, mert ezt az alapvető fontosságú sztorit kérdőjelezi meg. Egyszerűen azzal, hogy elmeséli a vesztesek szemszögéből. Tény, hogy ezek a dolgok megtörténtek. Hogy mi következik ebből, azt Bevins sem tudja egyértelműen megmondani, podcastokban arról szokott beszélni, hogy azóta is gondolkodik rajta. Szerinte sokan azért nem akarnak tudomást venni ezekről az eseményekről és a hatásaikról, mert túl erősen ásná alá azt, amit a világról gondolnak.Az Egyesült Államok és a liberális kapitalista világrend győzelme persze egyáltalán nem csak a tömeggyilkosságoknak köszönhető, ezt nem állítja a könyv sem. Azt viszont igen, hogy a győzelemben fontos része van annak, hogy akik valami mást szerettek volna, azokat tömegesen irtották ki. Ez a „valami más” sok esetben olyasmit jelentett, amit nyugat-európai baloldali pártok képviselhettek nyíltan anélkül, hogy megölték volna őket - pedig sokkal közelebb volt hozzájuk a szovjet fenyegetés. Amit az európaiaknak lehetett, az több százmillió embernek nem volt lehetséges, így ezekben az országokban nem is erősíthette a demokráciát bal- és jobboldal egészséges vitája, csak egyféle gondolat volt engedélyezett évtizedekig, amit részben elfedett a csendes gazdasági növekedés. Bevins úgy érezte, a keleti blokk diktatúráinak rémtettei kellően jól ismertek, alaposan dokumentáltak, és megkapták már a helyüket a történelemben. Az viszont szerinte nem eléggé köztudott, hogy a kapitalista világrend sokkal nagyobb mértékben épül vérre, mint ahogy magáról szereti elmesélni.Borítókép: Sukarno és Suharto 1966-ban. Kép: AFP