„Egyre melegebb lett.” Ezzel a tömör mondattal kezdődik az elmúlt évek egyik legfelkavaróbb regénye, Kim Stanley Robinson The Ministry for the Future (A Jövőminisztérium) című könyve. Robinson az amerikai sci-fi irodalom évtizedek óta alkotó, elismert, sokat díjazott szerzője, de talán még egyetlen könyve sem váltott ki akkora érdeklődést, mint a tavaly megjelent Ministry. A regény a belátható jövőben, 2050 körül játszódik, és egy rendkívül erős fejezettel indul: az indiai Uttar Prades állam egyik városára pusztító hőség sújt le, és a heteken át tartó, rendkívül erős hőhullámok elől nincs hova menekülni. Az éjszakák sem hoznak enyhülést, az elviselhetetlen meleg miatt egy ponton összeomlik az áramszolgáltatás, és onnantól már semmi nem véd meg a forróságtól. Pár nap, és tömegével kezdenek meghalni az emberek, a kisvárosban is rengeteg áldozatot szed a hőhullám, Indiában pedig 20 millió áldozata lesz a hőségnek. Robinson a régióban egy segélyszervezetnél dolgozó amerikai férfi, Frank May történetén keresztül írja le a hőség okozta pusztítást, és Frank lesz az egyik főszereplője a regénynek, de igazából ebben a könyvben messze nem az emberi szereplők a fontosak. A Ministry for the Future ugyanis elsősorban arról szól, hogy rendszerszinten hogyan alakulhat majd át a világunk, amikor a klímaváltozás már nem csak kopogtat az ajtónkon, hanem teljes erővel be is rúgja azt. Jobb már nem lesz Nem véletlen, hogy az idei, elég súlyos nyár után (soha nem regisztrált hőhullámok az Egyesült Államokban, pusztító áradások Németországban, hatalmas erdőtüzek a világ számos táján) sokan nyúltak Robinson könyvéhez. A cli-fi, azaz klímafikció műfajába sorolt regény ugyanis az első, tényleg felkavaró fejezet után elsősorban nem ijesztgetni és sokkolni akar, hanem racionálisan végiggondolni, hogy mi következhet abból, ha a klímaváltozás és a sokkal gyakrabban beköszöntő szélsőséges időjárási események tényleg a mindennapjaink részévé válnak.Robinson regényének alapállása nagyjából az, amit az ENSZ alá tartozó IPCC legutóbbi jelentése is kimondott: jobb már biztos nem lesz a helyzet a bolygónkon. A további melegedés elkerülhetetlen, ezzel együtt pedig fel kell készülnünk a tengerszintek emelkedésére, a gyakoribb és erőteljesebb hőhullámokra, villámáradásokra és tüzekre. Mozgásterünk így is van még, és a különféle modellek alapján a fosszilis energiahordózók gyors és teljes kivezetése még mindig érdemi különbséget jelenthet ahhoz képest, ha nem változtatnánk semmin. A kérdés leginkább az, hogy hogyan képzelhető el ez a folyamat globálisan, és milyen társadalmi és gazdasági következményei lennének.Interjúiban Robinson gyakran hangoztatja, hogy egyáltalán nem szereti a fantasy műfaját, minden regényét igyekszik úgy megírni, hogy a létező legszilárdabb tudományos alapon álljanak (felesége, a kémikus Lisa Nowell pedig mindig nagyon szigorú szemmel olvassa a vázlatokat.) Ez a tudományos megalapozottság a Ministry-ben különösen hangsúlyos: a több mint száz, viszonylag rövid fejezet közül csak pár tucatnyit tesznek ki azok, melyekben tényleg a cselekmény halad előre. A többi fejezet a klímaválság kezdete utáni világ leírásáról szól, elképesztő részletgazdagsággal. Érezni, hogy Robinson nagyon alaposan elmerült az elmúlt évtized klímavitáiban: a különféle geomérnöki megoldásoktól a gleccserek olvadásának mechanizmusán át a karbonadóig, a jegybankok szerepétől a globális egyenlőtlenségek és az igazságos klímaátmenet kérdéséig tényleg minden előkerül, ami dominálja ma a klímaváltozásról szóló közbeszédet.És épp ezért lesz a Ministry nehezen felejthető könyv. Azt ugyanis nem gondolnám, hogy regénynek különösebben jó lenne. Van benne ugyan egy csomó elem, ami ehhez a sci-fi-s kalandregény műfajhoz szükséges: túszejtési kísérlet, terrortámadások menekülés az Alpokban, de ezek tényleg csak mellékszálnak vagy tölteléknek tűnnek a nagyobb narratívához képest, ahogy a két főszereplő karaktere is inkább sablonos marad. De hiába a bosszankodás pár kevésbé kidolgozott párbeszéd vagy túlságosan elnagyolt jelenet után, egy pillanatig nem merült fel bennem, hogy félbehagynám a könyvet. Ha nem regénynek fogod fel, akkor működik igazánA Ministry ugyanis elsősorban egy rendkívül nagyívű és alapos végiggondolása annak, hogy mi várhat ránk a klímaválság tényleges beköszönte utáni világban. Robinson sokat beszél arról, hogy mennyire foglalkoztatják az emberi gondolkodás alapvető vakfoltjai. Például hogy mennyire könnyen esünk abba a tévedésbe, hogy az alapján, ahogy most történnek a dolgok, feltételezzük, hogy örökké így fognak történni. Egy másik gyakori kognitív tévedésünk, hogy hiába látjuk már most is a sajtóban meg a közösségi oldalakon a rengeteg pusztítást, amit az egyre inkább elszabaduló klímaváltozás okoz, nem hisszük el, hogy ezek a dolgok velünk is megtörténhetnek. Egészen addig, amíg utol nem érnek minket. Regényében a világ már túljutott ezeken a pontokon: a hőség okozta tömegkatasztrófa után India kormánya úgy dönt, hogy nem hajlandóak tovább várni a nemzetközi összefogásra, és elkezdenek geomérnöki eszközökkel beavatkozni a klíma működésébe. Ez láncreakciót indít el a világban, közben pedig az egyre több országban válságossá váló helyzet a legkülönfélébb politikai és gazdasági reakciókat hívja életre. Ebben a helyzetben jön létre a könyv címét is adó Jövőminisztérium, ami az ENSZ alá tartozó globális szervként a jövő generáció jogaira hivatkozva a párizsi klímacélok betartatására próbálja rávenni az országokat. E szervezet munkája lesz a regény egyik központi témája, és épp ezért fordulhat elő, hogy a Ministry legjobb és legizgalmasabb jelenetei a tárgyalóasztalok körül zajlanak: Robinson részletesen ír például arról, ahogy a 2050-es évek közepén a világ vezető országainak jegybankelnökei vitatkoznak egymással, hogy milyen monetáris politikával lehet átvészelni a klímaváltozást, vagy hogy milyen gazdasági ösztönzőket és blockchain-alapú elszámolási eszközöket lehet bevezetni a nemzetközi pénzügyi rendszerbe, melyek segíthetik a fosszilis energiahordózók végleges kivezetését. Ezekben a fejezetekben sokszor azok a viták köszönnek vissza, melyeket ma még gazdasági lapok véleményrovatában olvasni, csak egy olyan jelenben elképzelve, ahol már nem lehet továbbodázni a döntést. A Ministry lapjain sokféle, egymással is vitában álló gazdasági elképzelés és társadalompolitikai felvetés ér össze, de van egyetlen pont, amiből Robinson regénye szerint nem engedhetünk: abból a felismerésből, hogy a világ fejlett gazdaságai egyszerűen nem növekedhetnek tovább, és hogy nem képzelhető el a klímaváltozás következményeinek tompítása az életünk lelassítása és kevesebb fogyasztás nélkül. Ez persze nem meglepő állítás a szerzőtől, aki már a Ministry megjelenése előtt egy évvel azt javasolta véleménycikkében, hogy a bolygó feléről egyszerűen vonuljon ki az emberiség, és adja át az élővilágnak. Ez az ötlet a regényében is előjön, több fejezet mutatja be részletesen, hogy az „újravadonosított” hatalmas területeket hogy veszik birtokba ismét az állatok. De emellett hosszabb fejezeteket kapnak a különféle társadalmi tömegmozgalmak, melyek a klímaválság hatásait látva világszerte egyre jelentősebbek lesznek, a fosszilis energiából meggazdagodókat célzó ökoterrorizmus vagy a közlekedés nem fosszilis módjai (Robinson hosszan ír a léghajók és a vitorlás hajók visszatéréséről, ami persze a valóságban is létező trend). Az erőszak szerepe Az ökoterrorizmus és általában, a politikai erőszak tematizálása a megjelenése óta a regény legtöbbet vitatott részlete lett. Mert miközben Robinson szemlátomást sokat remél a globális szervezetektől és a klímaegyezményektől vagy a legnagyobb kibocsátók megadóztatásától, regényében nem gondolja, hogy ez lehet a kizárólagos út a karbonmentes jövő felé. Az általa elképzelt közeljövőben hangsúlyos szerep jut az alulról szerveződő gerillamozgalmaknak, melyek a legnagyobb kibocsátók ellen szerveznek merényleteket. A Ministryben is elhangzik, hogy persze, valamennyire visszavetették a globális légiközlekedést a különféle adók meg kvóták, de radikális változást csak az hozott, amikor az indiai tömegkatasztrófa után megszerveződő ökosejt drónokkal kezdett el utasszállítógépekre vadászni. Épp ezért nevezte kritikájában az amerikai irodalmár, Gerry Canavam Robinson regényét igazán veszélyesnek: mert olyan kérdéseket nyit meg a politikai erőszakról, amit értelmes emberek nem szeretnek felvetni. „Miközben ezt írom, Kalifornia lángol, Louisiana elsüllyed, a sarkvidék olvad, az Amazonast pedig épp letarolják. Ha Robinsonak igaza van, nem rákérdezni az erőszak kérdésére egy újabb olyan luxus lehet, amit hamarosan fel kell adnunk” –írja Canavam, és látni már, hogy az erőszakos ellenállás kérdése Robinson regényén túl is elkezdett megjelenni a közbeszédben. Az elmúlt évek egyik legbefolyásosabb baloldali klímaügyi szerzője, Andreas Malm épp az idén adott ki egy könyvet Hogyan robbantsuk fel a vezetéket címmel, amiben a fosszilis ipar érdekeltségei elleni fizikai támadás morális igazolhatóságát kívánta megalapozni. Robinson maga is elismeri interjúiban, hogy az erőszak, mint politikai eszköz kérdése rendkívül érzékeny téma, és tudja azt is, hogy fehér, középosztályú amerikai férfiként az erőszakra való felbujtás komoly felelőtlenség lenne a részéről, hiszen nagy eséllyel mások sérülhetnek meg benne. Ugyanakkor mégis azt gondolja, hogy elérkezhetünk egy olyan ponthoz, ahol erőszakos ellenállás nélkül nem fognak olyan törvények születni, melyek az érdemi klímaátmenethez szükségesek. És bármit is gondoljunk erről a forgatókönyvről, ő arra számít, hogy jó eséllyel el fogunk ide jutni. „Ha a szabotázsra gondolok, ami a tárgyak elpusztítására irányul, inkább mint emberek ellen, az mehet. De emberek elleni erőszak? Nem. Inkább látnám, hogy gyorsan megváltoznak a törvények, a logika és az ész hatására. De nem vagyunk nagyon logikus lények, sem egyénileg, sem társadalmilag” – mondta erről Robinson a Rolling Stone-nak adott interjújában. Robinson egy pillanatra sem állítja, hogy lenne egyetlen biztos kiút a klímaválságból, ahogy azt sem, hogy ő aztán pontosan tudja, mi fog történni. Mint az egyik interjújában meséli, 1988-ban megjelent egy regénye, amiben azzal számolt, hogy a Szovjetunió még hosszú évtizedekig fenn fog maradni. De sci-fi szerzőként nem is gondolja azt, hogy a jövő megjóslása lenne a feladata. Azt akarja végiggondolni, hogy a jelenlegi lehetőségeinkből milyen kimenetek képzelhetőek el, és ő ezek közül igyekezett megírni azt, amit az emberiség szempontjából az egyik legjobbnak érzett.Direkt nem akartam nagyon sok spoilert elsütni, mert minden társadalmi és gazdasági részlete ellenére mégiscsak egy kalandregényről van szó, de azt nehéz nem szóba hozni, hogy a Ministry alapvetően egy optimista könyv. Robinson regénye sok szenvedéssel, komoly emberáldozatokkal, természeti csapásokkal, gazdasági visszaeséssel számol, de mellette azzal is, hogy az emberiség képes lesz a változásokon úrrá lenni. Interjúiban Robinson hangsúlyozza, hogy ez szándékos politikai tett volt a részéről: fel akarta vázolni azt a víziót, melyből kiderül, hogy van, ami még megmenthető. Ahogy a valóság megelőzi a regényt Azzal kapcsolatban, hogy ezt a megmentést hogyan lehet elképzelni, végleg összecsúszik a regény a valósággal: Robinson amellett ugyanis, hogy alapvetően mégiscsak egy sci-fi szerző, az elmúlt években az amerikai sajtó felkapott vendége lett, ahol a Ministryben felvázolt víziókat képviseli, de nem egy fiktív mű tartalmaként hivatkozva rá, hanem arról beszélve, hogy milyen lépésekre lenne szükség a katasztrófa elkerülése érdekében. Az Ezra Kleinnel készült tavalyi, másfél órás beszélgetése talán a legizgalmasabb e szereplései közül, de pár nappal ezelőtt például a Financial Timesban publikált egy hosszú esszét, melyben a regényének fő ötleteit olvasta rá 2021 valóságára. És mint írta, érti ugyan azokat, akik a klímaváltozás jelentette kihívások miatt kétségbe vannak esve, de igenis látni reménykeltő folyamatokat a világban. Olyan változások történtek 2021-ben, melyeket a Ministryben csak évtizedekkel későbbre tippelt meg. A járvány például sokak számára világossá tette, hogy tényleg egyetlen civilizáció tagjaiként élünk mindannyian ezen a bolygón, és hogy mennyire rá vagyunk szorulva a többi emberre. Ugyanígy, ismét bebizonyosodott az is, hogy a tudománynak hatalmas ereje van, és ha odafigyelünk arra, hogy milyen célokra használjuk, rengeteg jó származhat belőle. Esszéjében visszatér ahhoz a Ministryben is hangsúlyos felismeréshez, hogy a pénzügyi rendszer újragondolása nélkül nem létezik kilábalás a klímakatasztrófából. Az alapvető problémát szerinte az okozza, hogy hiába írta alá gyakorlatilag minden ország a párizsi klímaegyezményt, a nemzetállamok vezetői elsősorban még mindig abban érdekeltek, hogy a nemzeti gazdaságok ne sérüljenek. Ez pedig megnehezíti a globális cselekvést, hiszen egyetlen nemzeti vezető sem akarja elkezdeni azokat a drasztikusabb lépéseket a fosszilis energia teljes kivezetése felé, melyek rövidtávon komoly gazdasági visszaesést okozhatnak otthon. Még akkor sem, ha amúgy sejthető, hogy közép- és hosszútávon megtérülő lépésekről van szó. És Robinson szerint az is világos, hogy ezt a fogolydilemmát a piac nem fogja megoldani, ez kiderült az elmúlt 40 év gazdaságtörténetéből is. Ugyanakkor szerinte azt is látni kell, hogy a pénzügyi rendszer hatékony eszköz lehet, ha megfelelő irányítás alá kerül. Cikkében a világ jegybankjaiban zajló innovációkra, illetve a mennyiségi lazítás (quantitative easing) egyre felkapottabb gyakorlatára hivatkozik. Robinson szerint az már 2008, illetve a járvány után is kiderült, hogy a fejlett országok jegybankjai nagy mennyiségben állíthatnak elő új pénzt anélkül, hogy a pénzügyi rendszerben való bizalom meginogott volna. Épp ezért szerinte ideje elgondolkodni az úgynevezett „karbon-mennyiségi lazításon”, azaz egy olyan zöld monetáris politikán, melyben a jegybankok dekarbonizációs és egyéb bioszféra-barát célokra hoznának létre pénzt. Hogy ezek a felvetései mennyire kitörtek a sci-fi műfaji keretei közül, azt jelzi, hogy erről a témáról tavaly külön cikket írt a Bloombergre, és Robinson is említi, hogy a világ pénzügyi rendszereinek kizöldítését célzó Network for Greening the Financial System ma már a világ 89 legnagyobb jegybankját fogja össze. Nemrég jelent meg egy nagyobb munkaanyaguk arról, hogy milyen eszközökkel lehetne megreformálni a globális pénzügyi rendszert. Ez persze önmagában Robinson szerint sem elég: emellett újra kéne vadonosítani nagyobb földterületeket a biodiverzitás megvédése érdekében, újra kell gondolni az élelmiszer-termelés módjait, zöldíteni kell a városokat, le kell cserélnünk a fosszilis energiahordozókra épített infrastruktúráink jelentős részét és így tovább. Hatalmas munkáról van szó, melynek komoly költsége lesz. Ennek finanszírozásához a pénznyomtatáson túl közgazdaságtani fordulatra van szükség, vissza kell térni a keynes-i gazdaságpolitika egy új verziójához, az állam és a magánszektor zöld-alapú együttműködésével, melyben a szabályozás és adóztatás révén hatékonyabban tudják a magántőkét a túlélésünket segítő projektek felé terelni. „Tényleg lehetetlen ez? Könnyebb elképzelni a világ végét, mint a kapitalizmus végét?” – idézi fel cikke végefelé Robinson barátja, Fredric Jameson híressé vált, a regényben is előkerülő kérdését. „Nem. Eljött az ideje, hogy belássuk, mi irányítjuk a gazdaságot a közjó érdekében. Ez a felismerés mindig fontos, de különösen fontos most, amikor egy tömeges kihalási eseményt akarunk elkerülni. A láthatatlan kéz soha nem egyenlíti ki a számlát, ezért magunknak kell kormányoznunk” – zárja a Financial Timesban megjelent cikkét Robinson. Címlapkép: John Edelson/AFP