Klaniczay Gábor történész, a CEU Középkortudományi Tanszékének professzora nemrég a középkori pestisjárványok társadalmi, vallási és tömeglélektani hatásáról tartott előadást a Magyar Pszichoanalitikus Egyesület zártkörű konferenciáján. Ugyanerről kérdeztük.Nagyon megrázó a Dekameron kerettörténete, ahol Boccaccio leírja, hogyan esik szét a firenzei társadalom a pusztító pestisjárvány hatására, és ki hogyan védekezik. Az apokalipitikus jelenetek, amiket a bevezetőben leír, mennyire voltak általánosak?Boccaccióé az egyik legizgalmasabb beszámoló, mert a pestis Európába érkezése után az egyik legsúlyosabb járvány épp Firenzében tört ki, 1348-ban. 1348 és 53 között Európa lakosságának nagyjából a fele, egyes számítások szerint 60, mások szerint 30 százaléka lett a pestis áldozata, de ezt nem lehet pontosan tudni. Firenze azonban egy nagy központ, egy virágzó kereskedőváros volt a 14. században. Virágzott az ipar, a bankélet és a művészet. És ez a város teljesen szétzilálódott a pestistől, egészen biztos, hogy a lakosságának több mint a fele elpusztult.Boccaccio leírta hogy volt, aki bezárkózott, más vidékre vonult, és volt, aki őrült kicsapongásba kezdett. Viszont mindenki vidámsággal, tréfálkozással próbálta kompenzálni a felfoghatatlan borzalmakat.Az egyik reakció, amit Boccaccio leír, az nekünk ma, amikor a coviddal és a lezárásokkal igyekszünk együtt élni, szintén ismerős lehet. Voltak emberek, akik hasonló módon próbáltak egyrészt ellensúlyozni, másrészt pedig eltölteni az idejüket akkor, amikor nem volt tanácsos ott lenni a hétköznapi életben. A Dekameron módosabb főszereplő társasága kivonult egy vidéki kúriába, és vidám, pikáns történetek mesélésével múlatták az időt, azon gondolkodva, hogy milyen forgandó az élet, hiszen bármelyik pillanatban bárki meghalhat, a legrangosabb emberektől a legszegényebbekig.Mit tudtak az emberek a pestisről?Semmit, de próbálták megérteni. Első pillanatban mindenki az Özönvízhez hasonlítható isteni büntetésről beszélt. Az orvosok eleinte a szörnyű bűzre, a fertőzött levegőre, a “miazmára” gyanakodtak, és hát el lehet képzelni, hogy egy zsúfolt középkori városban, ahol a higiénia amúgy sem volt túl jó, milyen állapotokat teremtett a pestis. Hullák voltak a házakban, az utcákon. Próbálták őket eltemetni, de idővel csak tömegsírokba tudták. A pestistől megfertőzöttek javait elégették.Sejtettek bármit arról, hogy hogyan terjed a betegség?Arra, hogy fertőzés útján terjed, hamar rájöttek, Boccacciónak is van erről egy története. Két disznó turkált egy pestisben meghalt ember rongyaiban, és aztán hamar meg is döglöttek. Szóval az emberek gondolták, hogy fertőző a pestis, de a kórokozókról semmit nem tudtak, elsősorban akkor is a levegőre gyanakodtak.Hogyan védekeztek ellene?Voltak, akik illatszereket használtak ellenszerként: ha utcára mentek, illatos kendőkkel fedték el a szájukat, egy kicsit ez volt az ő maszkjuk. És hát voltak olyanok, akik teljesen elzárkóztak. Azt gondolták, hogy ha már úgyis vége az életnek, akkor legalább otthon, elszigetelve jókat esznek, és felélik a raktáron lévő finomságokat, mielőtt meghalnak. Voltak, akik kihasználták, hogy ott volt a szabad préda azokban a házakban, ahol már mindenki meghalt, és teljes őrjöngéssel töltötték az időt, ha már egyszer úgyis mindennek vége.Mit tudhatott egy firenzei a 14. század közepén arról, hogy mondjuk Jusztinianosz idején vagy még korábban milyen járványok voltak?Nem sokat. A történelmi emlékezet nem nagyon működött akkoriban, illetve úgy működött, hogy néhány történetíró a kolostorokban, a fejedelmi udvarokban vagy a városi krónikákban leírta, hogy mi történt, és ezt aztán néhány írástudó ember elolvasta.Boccaccio olvashatott ilyesmit? Vagy akár az athéni járványról író Thuküdidészt?Boccaccio és a kor Firenzéje sok mindent olvasott, és elvben olvashattak antik műveket is. Az athéni pestis, amiről Thuküdidész írt, amúgy nem pestis volt, hanem valami más járvány, a pestis szót általános értelemben használták. A konkrét pestisbetegség, amelynek baktériumait egyes rágcsálók (a középkorban elsősorban patkányok) szőrzetében megbújó pestisbolha terjeszti, Közép-Ázsiából származik, és az első igazi felbukkanása Jusztinianosz idején, tehát a 6. században történt. Prokopiosz írt róla, de az ő művei kevéssé voltak ismertek a középkori Itáliában. A 6. századi járvány majdnem olyan súlyos volt, mint a 14. századi, csak éppen arról sokkal kevesebbet tudunk, mert a kora-középkorból nagyon kevés írásos emlék maradt fent.Volt azért egy-két történetíró, például Tours-i Gergely, aki leírta a pestis galliai pusztításait, vagy Paulus Diaconus, aki a lombardok történetéről írt. Ezeket lehet, hogy ismerték Firenzében, a Nagy Pestis korában. De mégis, Boccaccio és a kortársai is azt írják, hogy ilyen borzalom még sosem volt. Vagyis a történeti forrásokkal, ha ismerték is őket, nem nagyon kezdtek semmit. A Fekete Halálra, mint mondtam, az volt az emberek reakciója, hogy Isten büntetése, olyan szörnyűség, aminek a magyarázatát az emberek nem is érthetik, nem is tudhatják.A pestis még évszázadokig vissza-visszatért. Ez hogyan változtatott a tudatosságon?Az első, 1348-as járványt számos másik követte, és ezekről nagyon részletes adatok vannak, mert a városi krónikák és a járvánnyal kapcsolatos városi rendeletek, védekező technikák ezt pontosan rögzítették. Egy francia történész, Jean-Noël Biraben szerint a pestis a késő-középkor idején 189 év alatt 16 nagyobb és nyolc másodlagos hullámban tért vissza. Ennek nyomán már sokszor utánanéztek, hogy mi történt a korábbi alkalmakkor.Mennyire gyorsan változott a védekezés?Csak több évszázados léptékben. Még az 1665-66-os londoni pestisjárványban is a lakosság csaknem fele elpusztult, amiről Daniel Defoe írt hasonlóan megrázóan, mint Boccaccio. De voltak olyan újkori, pestissel foglalkozó traktátusok, amikben a pestis elleni védekezés formáit írták le különböző orvosok. Rengeteg ilyen javaslat volt, és lassan kialakultak a védekezés technikái. Például a karantén. Rájöttek ugye, hogy ez a fertőző betegség egyik helyről a másikra terjed. Firenzében még csak messziről próbálták a betegeket elkerülni, vagy rájuk parancsoltak, hogy maradjanak otthon, ne menjenek ki. A második itáliai hullámnál, 1363-ban Milánó volt a legjobban sújtott város. Ott ha valaki pestises lett, befalazták a saját házába, a családjával együtt. Nem jöhettek ki, lényegében halálra lettek ítélve.De voltak, akik nem fertőződtek meg.Igen, ezen is törték a fejüket az orvosok. Volt aki meggyógyult, volt aki nem. Miért és hogyan? Teljesen tehetetlenül próbáltak valamit tenni. Az első karantént a dalmáciai Raguza (Dubrovnik) városában vezették be, vagyis hát ennek a dokumentációja maradt fent, mint az első szisztematikus vesztegzár, amit egy városi tanács elhatározott. Egy kikötővárosban lehetett tudni, hogy csak kívülről érkezhet a betegség, és jól tudták ellenőrizni, hogy ki jut be a városba. Volt egy sziget, ahol az érkező hajók legénysége korábban is megszállt, mielőtt a városba jött. Meg ott volt Caftat is, egy félszigeten, a várostól délre. Az 1377-es határozat kimondta, hogy mindenkinek, mielőtt a városba lép, ott kell töltenie 30 napot, bárhonnan is jött. Ha valaki a városból odalátogatott, azt szintén ott fogták.A védekezés másik eszköze a lazaretnek nevezett pestiskórházak alapítása volt. A név a Szent Lázár Lovegrendtől ered, ők először a leprásokkal foglalkoztak. Tudták, hogy a lepra fertőző, és a leprásokat el kell zárni: kereplővel kellett járniuk, és a városok peremére száműzték őket. Ez az eljárás vezetett oda, hogy a 14. századra el is tűnt a lepra, vagy legalábbis alábbhagyott. Amikor jött a pestis, a leprásokat gondozó lazaretekből lettek a pestiskórházak. Elmondható, hogy ezek is olyanok voltak, hogy ha valaki bekerült, sok remény nem volt, hogy onnan élve kerül ki. Több száz év telt el, amíg ez elkezdett finomodni, és a lazaretben külön helye lett az igazán betegeknek, a fertőzés-gyanúsaknak és a gyógyulóban lévőknek. A differenciálódás alakította ki a modernebb védekezési eljárásokat, de ez nagyon lassú folyamat volt, és a pestis egészen a 18 századig újra és újra támadott.Ha a pestist a középkorban Isten büntetésének tartották, az elmúltát pedig Isten bocsánata jelének, hogyan dolgozta fel a társadalom, hogy a járvány újra és újra visszatért?Nehezen. Jób története van ott válaszként, hogy az ember nem egy büntetést kap, hanem sokat, de ennek ellenére sem szabad elveszítenie a hitét és a bizalmát, még akkor se, ha a legszörnyűbb dolgok történnek vele. A pestisre adott reakció egyik formája az volt, hogy az emberek bűnbánatot próbáltak gyakorolni. A leglátványosabb a flagellánsok, az önostorozók mozgalma volt. A középkorban a válságos időkben gyakran várták a világvégét, és számításokat végeztek, hogy hány generáció lehet még hátra. A flagellánsok mozgalma Perugiából indult el az 1260-as években. Vallásos énekeket énekeltek, korbácsolták magukat, és kiabáltak, hogy mindenki gyakoroljon bűnbánatot, mert mindjárt itt a világvége, vezekeljünk a bűneinkért, hogy ne a pokolba jussunk.Amikor jött a pestis, az aztán igazi világvége-hangulatot teremtett. Kialakultak ilyen flagelláns menetek, főleg Németországban. Volt egy rítusuk: hatalmas kört alkottak, az emberek levették a felsőruhájukat, cipőjüket, csak sarokig érő vászon fehérneműt hagytak magukon, keresztbe tárt karokkal a földre vetették magukat, aztán egymás fölött átléptek, és közben véresre korbácsolták magukat meg egymást.Normálisnak minősült akkor ez, vagy inkább szélsőségnek tekintették?Inkább úgy tekintettek rájuk, mint a szektákra. De sok ilyen mozgalom volt akkor, az egyház által befogadott kolduló rendek, a ferencesek, domonkosok is ilyen vallási mozgalmakként indultak. A flagellánsok csak abban különböztek, hogy a pestis kapcsán felkavaró, véres látványosságot kínáltak. Az egyház is szervezett körmeneteket, hogy a “pestis-szentek”, például Szent Sebestyén és Szent Rókus védelmét kérje. A templomokba kerültek olyan kegyképek, ahol Szűz Mária a köpenyével védi a várost, az emberiséget a pestis támadásától. A koraújkorban Szentháromság-szobrokat emeltek a főtereken a pestis elleni védekezésre - Budán vagy Bécsben (a Grabenen) ma is ott állnak ezek az emlékművek.Gondolom a városi hatóságok nem mondhatták, hogy ne tartsanak körmenetet, hiszen akkor még ők sem tudták, hogy miként fertőz a pestis.Valóban: a városi hatóságok azt gondolták, hogy ez az, ami a várost valamilyen természetfeletti segítség révén majd megvédi. A városoknak voltak patrónus-szentjei, akiknek a kultuszát a város lakossága nagyon is támogatta. Egy másik védekezési forma az lett, hogy ruharendeleteket hoztak, mert azt hitték, hogy a díszes ruhák, a luxus, a szerencsejátékok, a kocsmázás okozza Isten haragját. Ezek a luxuskorlátozó rendeletek a pestis után, a 14. század második felében kezdtek elterjedni a német városokban. Ami egyúttal azt is mutatja, hogy a városok vezetői a helyzetet arra is használták, hogy a védekezést az emberek feletti rendelkezés egészen új formáira terjesszék ki.Ha Istenre nem lehetett haragudni, kin lehetett levezetni a feszültséget?A bajok egyik fő magyarázata hagyományosan a Sátán, az emberiség ellensége volt. És a Sátánnak voltak ügynökei. Az egyházi ideológiának megfelelően például az üldözendő eretnekek. A dél-francia eretnekek, az albigensek ellen egy egész keresztes háborút is vezettek, de voltak más eretnekmozgalmak is, mint a valdensek és az Apostoli testvérek. Ezeknek a felszámolása egy külön bíróság, a 13. században alapított inkvizíció feladata volt. Az inkvizíció azt terjesztette, hogy az eretnekek éjszakánként titkos összejöveteleket tartanak, az ördöggel szövetkeznek, gyerekeket ölnek, orgiákat tartanak, és miközben aszkézist prédikálnak, titokban minden morális szabályt megszegnek.Egy másik nagy ellenség a zsidóság volt, akiket az ószövetségi vallásmagyarázatuk miatt részben szintén eretneknek tekintettek. Próbálták őket megtéríteni, aztán néha befogadták, majd kiűzték őket, és a vérvád már a 12. századtól kezdve újra meg újra pogromokhoz vezetett.Amikor a járvány a 14. században végigsöpört Európán, rögtön ezeket az üldözött csoportokat vették elő, hogy ők terjesztik a bajt. A koldusokat, akiknek néha alamizsnát adtak, de általában próbálták őket kirekeszteni. A leprásokat, hogy mérgezik a kutakat. El is fogtak egy-két szerencsétlent, akik a kínvallatás hatására bevallották, hogy igen, a zsidók bízták meg őket. Akiket meg a granadai emir bérelt fel, hogy kiirtsák a keresztényeket.Pont mint a mai konteók.Igen, komplett összeesküvés-elméletek voltak, és nagyon népszerűek. Mivel pletykák formájában már korábban elterjedtek, amikor az igazi nagy baj megtörtént, gyorsan lángra kapott a gyűlölet. Ezt lehet látni a nagy pestis idején, és erről ad jó leírást Carlo Ginzburg Éjszakai történet - A boszorkányszombat megfejtése című könyve, ahol kifejti, hogy a válságos késő-középkorban sorra keresték egyik bűnbakot a másik után, és ezeknek az eredője lett a 14. században az ördög szövetségesének tartott boszorkány bűnbak-képzete és a pusztító kora újkori boszorkányüldözés. Egy hírhedt ügy lett, amikor a 14. század elején megvádolták a Templomos lovagrendet, hogy az ördöggel szövetkeznek és titokban homoszexuális orgiákat tartanak, és ezt Szép Fülöp francia király arra használta, hogy elkobozza a vagyonukat. Megtámadták a leprásokat is, majd amikor megérkezett a pestis, a délfrancia Toulonban betörtek a gettóba és mindenkit lemészároltak, mert elterjedt a hír, hogy a zsidók hozták a bajt.Mennyire volt ez ragadós?Ha megtörtént egy ilyen eset, a híre elkezdett terjedni. Különböző dél-francia városvezetők leveleztek erről, hogy ez tényleg igaz-e, és amikor a pestis hozzájuk is eljutott, akkor ott is elfogtak koldusokat, akik bevallották, hogyan kaptak mérget bizonyos zsidóktól. Grenoble-ban és más dél-franciaországi városokban is letartóztattak és megkínoztak zsidókat, akik között volt, aki “bevallotta”, hogy igen, mérgeket kaptak Toledóból vagy Jeruzsálemből, és leveleket, pontos utasítással, hogy hova szórják a mérget. A hír egyre terjedt. Volt, ahol a flagellánsok által feltüzelt tömeg támadt rá a gettókra, de nem mindig, mert például mire a flagellánsok Strasbourgba érkeztek, a helyiek már végeztek a zsidókkal. Az egyik legszörnyűbb pogrom pont a strasbourgi volt. A gyanú, hogy a zsidók különböző porokkal a pestist terjesztik, egész Németországban szörnyen elterjedt. Az ezzel foglalkozó történészek szerint a nagy pestisjárvány idején a németországi zsidóság kipusztításának a mértéke a holokauszthoz fogható volt.Az egyház mennyire tudta a befolyása kiterjesztésére használni a pestist?Az egyháznak eleve nagy volt a befolyása, és a pestis idején ez még jobban kiterjedt. Meg kell említeni, hogy VI. Kelemen pápa 1349-ben külön enciklikában ítélte el az összeesküvés-elméleteket és a pogromokat. Azt lehet mondani, hogy az egyház és a világi hatalom volt a késő-középkorban az a két szervezet, amelyikhez fordultak az emberek, hogy védelmet kapjanak. Az egyház azt kínálta, hogy imádkozik az emberekért, megpróbálja a túlvilági hatalmakat a Mária-kultusszal, körmenetekkel, a luxus elleni prédikációkkal kiengesztelni, és gondoskodik arról, hogy a halottak megkapják a nekik járó szertartásokat. Ez utóbbi volt a legnehezebb: folyamatosan temetni kellett az embereket, utolsó kenetet feladni, miközben sorra haltak meg a papok is.Boccacciót is mintha az borította volna ki a legjobban, hogy tömeges temetéseket kellett tartani, az emberek nem tudták megadni a végtisztességet a hozzátartozóiknak (hogy miként viszonyulunk ma a halálhoz, arról érdemes elolvasni ezt az interjút Hegedűs Katalin tanatológussal).Pontosan, mert a középkorban a halált igyekeztek kicsit megszelidíteni. A szép halált idealizálták, az Ars Bene Moriendi-t, hogy az ember otthon, a szerettei környezetében, mindenkitől elbúcsúzva, a túlvilági üdvösséget biztosítandó a bűneit megbánva, esetleg egy vallási szervezetbe belépve hagyja el az életet. Ez persze nem mindenkinek jutott osztályrészül, de mégis volt egy ilyen ideál, és a halottakkal nagyon közeli viszonyt tartottak fent. Imádkoztak értük, a túlvilági üdvözülésükért, és ezt az egyház is népszerűsítette: jöjjenek az adományok, és majd mi, a szakértők imádkozunk, hogy akik méltók rá, kevesebbet szenvedjenek a Purgatóriumban, és mielőbb a Paradicsomba kerüljenek.Ezt a közvetlen viszonyt a pestis teljesen szétzilálta. Nem volt lehetőség eltemetni a szeretteket, és ahogy Boccaccio leírja, ez volt a legszörnyűbb pusztítás: a családok teljesen szétrobbantak, az emberek otthagyták a halottaikat a házban, és menekültek, mert féltek, hogy ők is megfertőződnek és meghalnak. Az elemi gondoskodás a halottakról, ami szokás, kötelesség volt, ellehetetlenült. Le is írja, hogy ha egy pap halottas menetet vezetett, mindenki gyorsan feldobálta a saját halottját a szekérre, hogy legalább pap vigye ki.Az emberek hozzáidomultak az új helyzethez, vagy lázadoztak, ahogy ma is sokan?A pestises temetéssel kapcsolatos problémák egészen az újkorig fennmaradtak, és ez visszavezet a hatalomgyakorlás kérdéséhez. A városi hatalom a pestis terjedésével kapcsolatos tapasztalatok és az orvosok hatására az újkorban megpróbált szigorú intézkedésekkel reagálni a fertőzésveszélyre. Karanténnal, ellenőrző pontokkal, az emberek mozgásának korlátozásával, a tömeges rendezvények, körmenetek, halotti torok betiltásával. Az emberek viszont fellázadtak ez ellen: ez volt az egyik tipikus konfliktus.Volt egy csomó ember, akik a mai oltásellenesekhez hasonlóan azt mondták, hogy ez az egész hazugság, épp az okozza a bajt, hogy karantén van, hogy az embereket a legkisebb jelre a lazaretbe viszik, a javaikat elégetik. És hogy ez akkora traumát okoz, hogy az emberek ettől gyengülnek el. Voltak orvosi elméletek, hogy épp a félelem, meg a mindenféle túlzások teszik az embert igazán védtelenné a pestissel szemben. Ez a vélekedés olykor oda vezetett, hogy helyenként megtámadták, sőt, volt, hogy meglincselték a pestis-orvosokat.A szigorú előírások között szerepelt, hogy a szexuális élettől is tartózkodni kell. Kicsit hasonló életmódot próbáltak az emberekre erőltetni, mint az aszkéta remetéké. És erre mondták az emberek, hogy inkább megoldják majd ők a védekezést, ahogy jónak látják. Szóval akkor is voltak komoly viták arról, hogy meddig terjedhet a beavatkozás az emberek életébe.Gondolom nem a karanténszkeptikusok győztek.A nagy francia filozófus, Michel Foucault könyve, a Felügyelet és büntetés, ami a börtön születéséről szól, végigtekinti, hogyan alakult ki a modern korban a társadalmakat megfegyelmező új hatalmi rend. Ebben a sorban részletesen elemzi a karantént. Mert karantén idején nem csak a nyilvános rendezvények vannak betiltva, de az emberek különböző tevékenységét, a munkát, a kereskedelmet, a szórakozást, a városon belüli és azon kívüli mozgást is mind szigorúan korlátozzák, és a szabályok betartásán egy fegyelmező testület őrködik.Azt lehet mondani, hogy az ember életét minden szempontból kontrolláló mechanizmust fejlesztettek ki, és a védekezés során egy újfajta hatalom épült fel, ami a járvány elmúltával is megmaradt. Miközben a szigorra nyilvánvalóan szükség volt, hiszen azokban városokban, ahol be tudták vezetni a hatékony karantént, sokkal kevésbé pusztított a pestis, mint ahol nem törődtek ezzel.Mennyire volt tartós, hogy a közjó érdekében a hatalom szigorúbb szabályokat vezethet be?Ez csak történetfilozófiai madártávlatból értelmezhető, mert amikor a járvány elmúlt, általában minden visszazökkent a régi kerékvágásba. De az évszázadok folyamán kialakult egy új fegyelmi rendszer, és a modern korban már nincs szükség nyilvános kivégzésekre és hasonló elrettentésre, mert az emberek már meg vannak fegyelmezve. A pestisre adott reakciók egyik érdekessége, hogy ekkor alakították ki annak technikáját, hogy egy embertömeget hogyan lehet a mozgásában, tevékenységeiben korlátozni - ebből fejlődött ki a modern diktatúrák egyik kedvelt intézkedése, a szükségállapot.A nagy pestisjárvány idején olyan tömeges trauma érte az embereket, ami a modern korban csak a háborúkhoz és a véres történelmi fordulókhoz hasonlítható. Lehet tudni, hogy miként birkóztak meg ezzel?Az első reakció persze a rettegés (a depresszió - mondanánk ma), a menekülés, a túlvilági segítség keresése volt. Épp ezzel próbált szembeszállni, alternatívát mutatni Boccaccio: a rettegés helyett forduljanak az életöröm felé az emberek. Az orvosok is ezt ajánlották, ne féljenek, inkább töltsék kellemesen az idejüket, próbáljanak elvonulni, jól érezni magukat. A Dekameron maga a kompenzáció. Hasonló elveket mutat egy másik, hosszabb távú, kulturális megbirkózási technika. Millard Meiss, egy amerikai művészettörténész részletesen elemezte, hogy a szörnyű trauma, a Fekete Halál után hogyan lett úrrá a világon az életöröm, a természet újrafelfedezése, és a “Halál diadala”-, a “Haláltánc”-ábrázolások után hogyan virágzott fel a firenzei festészet Giottóval és a reneszánsz életigenléssel. Vagy ott van a firenzei Matteo Villani példája, aki, amikor vége volt a járványnak, azzal folytatta a pestisben meghalt testvére, Giovanni által megkezdett krónikát, hogy itt most akkor új élet kezdődik.Mondhatjuk tehát, hogy a Nagy Pestis szörnyű traumájának voltak jótékony hatásai is?Ilyen messzire nem mennék. Igaz, hogy egy ilyen tömegpusztító tragédia - mint egy pestis vagy egy háború - után az élet megy tovább, és az életben maradottak új formában szervezik újra a világukat, de az nem pótolja a hatalmas veszteségeket. És a tragédia, a trauma emléke évszázadokon át ott kísért.Borítókép: Az 1348-as pestisjárvány Firenzében. Balra lent Petrarcha diskurál. Luigi Sabatelli Dekameron-illusztrációja, rézkarc. ©Bianchetti/Leemage Leemage via AFP.