Egyszerű gyűjtögető-vadászó népektől jutottunk el az összetett nemzetállamokig – történelemkönyvek szinte kivétel nélkül valahogy így, folyamatos társadalmi fejlődésként írják le az emberiség történetét. De mi van, ha ez tévút? Ha nem létezik egyetlen Nagy Narratíva? Az elmúlt 30 év régészeti és antropológiai eredményeit felhasználva David Graeber és David Wengrow radikálisan újraírt mindent, könyvük az év egyik legizgalmasabb történelmi tárgyú munkája. Az ókori Egyiptomnak három nagy korszaka volt: az Óbirodalom, a Középbirodalom és az Újbirodalom, amelyeket átmeneti időszakok választottak el egymástól. Ezek az átmeneti szakaszok véresek és zűrzavarosak voltak, felfordulást és hanyatlást hoztak. Nagyjából így tudjuk a tankönyvekből, a múzeumi tárlatok kísérő szövegeiből vagy akár a Wikipedia-oldalakról. Pedig sok jel mutat arra, hogy ezek az átmeneti időszakok nem sokban különbözhettek a „nagy” és „dicsőséges” birodalmak korszakától, leszámítva mondjuk, hogy ezekben a periódusokban nem egyetlen uralkodója volt Egyiptomnak. Az erős birodalmak vs. zűrzavaros válságidőszakok felosztás a 19. századi tudósok fejében jött létre, akik a kortárs, modern nemzetállamok ideáit vetítették át az ókori Egyiptom történetére. Azaz: a gondolkodásunkat máig meghatározó művekben aszerint vált az egyik időszak hanyatlóvá, a másik felívelővé, hogy éppen létezett-e erős központi hatalom, ami valamennyire megfeleltethető a modern államnak. A zűrzavarosnak bélyegzett átmeneti időszakok az ókori Egyiptom történetének közel harmadát fedik le, és egyébként jelentős, izgalmas politikai fejleményeket hoztak. Közben a jellemzően virágzónak gondolt birodalmi időszakok egyes periódusaiban, a valóban erős központi hatalom létezése mellett is véres belső harcok zajlottak, erőszakosan üldözte az állam az etnikai kisebbségeket, terjedt a kényszermunka. Ez csak egyike a példák sokaságának, amelyeket a „The Dawn of Everything: A New History of Humanity” (A mindenség hajnala: az emberiség új története) című könyv felvonultat. A két szerző, David Graeber és David Wengrow monumentális kísérletre vállalkozott: tényleg megpróbálta teljesen újraírni az emberiség történetét. De nem valami új óriásnarratívát akartak adni, hanem éppen azt akarják megmutatni, miért félrevezető, ha a történelmet teleologikus módon, valamilyen előre elképzelt céllal próbáljuk leírni. Nincs Nagy Történet A két szerző közül a tavaly váratlanul elhunyt Graeber az ismertebb: az elmúlt évtizedek egyik legjelentősebb és legelismertebb antropológusa volt, számos sikeres könyv szerzője, elkötelezett anarchista, az Occupy New York fontos szereplője. Szerzőtársa, David Wengrow régész, az University College London professzora. A könyv megjelenésekor Wengrow elmesélte, hogy 2011-ben, New Yorkban ismerkedtek össze, majd néhány átbeszélgetett és -vitatkozott este után Graeber emailekben kezdte kommentálni a Londonba visszaköltözött Wengrow munkáját, amire az afrikai és közel-keleti ásatásokon dolgozó régész válaszolt, és az évek során ebből állt össze a könyv magja. Az eredeti terv az volt, hogy a társadalmi egyenlőtlenségek eredetéről írnak könyvet, mivel ez akkor, a kétezertízes évek elején, az Occupy mozgalom csúcsán slágertéma volt. De ahogy elkezdtek dolgozni a szövegen, rá kellett jönniük, hogy tévúton járnak. Nem lehet olyan egységes történeti keretet alkotni ugyanis, ami egészében magyarázatot adna arra, hogy hogyan alakultak ki az egyenlőtlenségek. Egyszerűen azért, mert az emberiség történetének nincs egyetlen világos narratívája, nem létezik a Nagy Történet, amit el lehetne mesélni az elmúlt sok tízezer évről. Graeber és Wengrow munkája nagyon kritikus az utóbbi évek tudományos bestsellerszerzőivel, akik mindig valami Nagy Narratívába illesztve mesélték újra fajunk történetét. Jared Diamond, Yuval Noah Harari vagy Steven Pinker könyveit is bírálják, többek között azért, mert szerintük túlzottan leegyszerűsítik az őstörténetet. A saját sztorijuk igényeinek megfelelően ragandak ki egy-egy példát a történelemből, hogy az egész emberiség sorsát alakító fordulatként mutassák be. „Az egyik legkárosabb következménye a hagyományos világtörténelmi narratíváknak, hogy mindent kiszárítanak, az embereket kartonsztereotípiákká redukálják. Olyan mértékben egyszerűsítik le a kérdéseket (vagy eredendően önzőek és erőszakosak, vagy eredendően kedvesek és együttműködőek vagyunk), hogy az aláássa, esetleg el is lehetetleníti azt, amit az emberi lehetőségekkel kapcsolatban éreznénk” – írják erről.Graeber és Wengrow szerint a modern nyugati történelemtudomány két egymással viaskodó, de ugyanúgy téves megközelítés közé van beragadva. A Rousseau nevéhez kapcsolt hagyomány szerint a mezőgazdaság, illetve a magántulajdon megjelenése előtt létezett egy idilli állapot, amikor az emberek kisebb közösségekben, békében és egyenlő keretek között éltek egymással. A Hobbes-féle felfogás azt vallja, ember embernek farkasa, és a központi hatalom megjelenése kellett ahhoz, hogy kitörjünk ebből a helyzetből. Ezekben a modellekben az a közös, hogy az emberiség történetét alapvetően lineárisnak látják. A természeti állapotot elképzelő narratívában ez így néz ki: létezett egyszer egy eredeti, harmonikus világ, amelyben idővel kialakult a mezőgazdaság, ennek hatására megjelent a felesleg, abból a magántulajdon, nőni kezdett a népesség, az emberek egyre nagyobb csoportokba szerveződtek, szükség lett bürokráciára, jött az írásbeliség, felépültek az első városok, kialakultak a vagyoni hierarchiák, és így tovább, ment előre a „civilizáció” a modern nemzetállamokig. A „primitívtől” az „összetettebb” felé tartó determinisztikus leírás meghatározó volt az elmúlt néhány évszázad nyugati gondolkodásában. De van vele egy igen jelentős gond Graeber és Wengrow szerint:egyáltalán nem támasztják alá bizonyítékok. Nem így éltünkA Dawn of Everything szerzői hatalmas munkát végezve mozgatják meg az elmúlt 30 év régészeti és antropológiai eredményeit, hogy megmutassák: szó sincs „egykori természeti állapotról”, de világos ívű, lineáris történeti fejlődésről sem. Az emberek a kezdetektől fogva a legkülönfélébb közösségi konstrukciókban éltek együtt, gyakran váltogatva is a különféle modelleket. A könyv tele van példákkal, ilyen a híres, 30-34 ezer éves őskőkorszaki temetkezési hely, amely arra utal, hogy már abban a korszakban is voltak, akiknek díszes, kitüntetett temetés járt. Vagy a mai Törökország területén található Göbekli Tepe, az 1990-es években feltárt körtemplom, ami időszámításunk előtt 9000 körül épülhetett, és méretei miatt nagyon sok ember összehangolt, komoly munkájára lehetett szükség ahhoz, hogy létrejöhessen. Vagy a mai Louisiana állam területén fekvő, időszámításunk előtt 1600 körül emelt Poverty Point, ez a zavarba ejtő méretű városszerűség, amelynek környékén nem találni nyomát mezőgazdasági gyakorlatnak, és ahol a méretei alapján akár több ezer, alapvetően gyűjtögető-vadászó ember is összegyűlhetett. De találni példát Európából és Japánból is arra, hogy a mezőgazdaság megjelenése előtt is komoly építményeket emeltek gyűjtögető-vadászó emberek. Maradtak fenn nyomok egymás közelében élő csoportokról, amelyek teljesen más típusú életmódot folytattak. Graeber és Wengrow szerint sokszor akár csak azért, hogy megkülönböztessék magukat a közelben lévő másik csoporttól. Azaz találni történelmi példákat, amikor a technológiai determinista érv nem működik: hiába vált elérhetővé egy régióban mondjuk egy földművelési technika, voltak közösségek, amelyek tudatosan nem kértek belőle. A nyugati történetírásban a „civilizáció bölcsőjeként” emlegetett, termékeny félholdnak nevezett közel-keleti területen például a vadon élő gabonafélék első háziasításától kezdve 3000 évnek (!) kellett eltelnie, mire a haszonnövények háziasítása teljesen végbement. Az őstörténettel foglalkozó történészek között akadnak olyanok, akik néhány rövid évezredként beszélnek egy ilyen léptékű változásról, de Graeber és Wengrow szerint azt kellene megértenünk, hogy ez a háromezer év a saját jogán is izgalmas és fontos szakasz volt. Ekkor a jelenlegi bizonyítékok alapján a gyűjtögető népek leginkább kísérletezgettek a földműveléssel, volt, amibe belevágtak, aztán felhagytak vele, volt, amivel szezonálisan foglalkoztak, de a fő tevékenységük a gyűjtögetés maradt.Épp ezért mondják, hogy azt a modern elméletet, amely szerint a mezőgazdaság megjelenése szükségszerűen azonnali társadalmi változásokat is hozott, a bizonyítékok nem támasztják alá.Ez a mezőgazdaság-központú gondolkodás ugyanakkor az újkorban kapóra jött a gyarmatosítóknak is. Az Európából érkezők arra hivatkozva is sajátíthatták ki az őslakosok földjeit Ausztráliától Amerikáig, hogy azokon nem zajlott európai értelemben vett mezőgazdaság, vagyis nem minősült a terület magántulajdonnak. Pedig attól, hogy egy terület a telepes szemében „elhanyagolt” vadonnak tűnt, őslakos közösségek évezredek óta végezhettek ott kevésbé invazív tevékenységet. Hasonló a helyzet azzal a narratívával is, hogy az első városok megjelenésével meg kellett jelennie az erős központi hatalomnak is. A jelenleg ismert egyik legrégebbi város, a mai Ukrajna területén az 1970-es években felfedezett Taljanki romjain semmi nem utal központi hatalomra vagy vagyoni különbségekre. Graeber és Wengrow hosszan tárgyalja a hatalmas közép-amerikai Teotihuacan példáját is, ahol a fennmaradt nyomok alapján egy autoriter, zsarnoki korszakot követett egy olyan időszak, amikor nem végeztek már emberáldozatokat, a hatalmas szoborépítések is elmaradtak, helyette minden lakosnak igyekeztek hasonlóan magas színvonalú lakhatást biztosítani. Ennek a fejezetnek magyar vonatkozása is van: Graeberék elsősorban az 1956-ban az Egyesült Államokba emigrált Pásztory Eszter munkáira támaszkodnak, az ő kutatásai alapján írnak arról, hogy Teotihuacan tudatosan egalitárius, utópikus városi kísérlet lehetett. A két szerző nem állítja, hogy az összes korai város egalitárius alapelvek mentén szerveződött volna (van olyan, amelyről biztosan tudható, hogy nem ilyen volt). Annyit mondanak, hogy a fennmaradt nyomok alapján kirajzolódik egy minta, amely ellentmond a bevett evolúciós megközelítésnek, és melyből azt látni, hogy az emberiség történetének egy pontján olyan nagy léptékű, szervezett épített közösségek jöttek létre, amelyek nem jártak együtt automatikusan a vagyon vagy a hatalom koncentrálódásával. Mi lenne, ha emberekként gondolnánk el az embereket? Graeber és Wengrow számos alkalommal hangsúlyozza: nem akartak mást, mint hogy összefoglalni az elmúlt bő 30 év tudományos eredményeit. Egyrészt a technológiai fejlődésnek köszönhetően, másrészt pedig annak, hogy világszerte fellendültek a régészeti és antropológiai kutatások, és az elmúlt évtizedek rengeteg új felfedezést hoztak. Ezekről rendszeresen be is számolnak a szaklapok, egyet-kettőt felkapnak a nagyobb tudományos folyóiratok és a sajtó is, majd amikor kiderül, hogy nem lehet beilleszteni őket a bevett narratívákba, akkor a cikkek szerzői rejtélyekről vagy anomáliákról beszélnek. A sokszínűség egyfelől valóban lehetetlenné teszi, hogy Nagy Történetként meséljük el az elmúlt évezredeket, másrészt felszabadítóan hat: Graeber és Wengrow könyvének egyik legerősebb és legújszerűbb vonása, hogy felnőtt, tudatos lényekként gondolja el a több ezer évvel ezelőtt élt embereket. Olyanokként, akik nem passzív elszenvedői voltak a technológiai fejlődésnek és a civilizációs folyamatoknak, hanem egy közösség aktív és cselekvő tagjaiként átgondolt döntéseket hozhattak arról, hogy hogyan akarnak élni. Graeberék egy helyen arról írnak: számukra is meglepő, hogy ez az egyszerű felvetés – hogy a sok ezer éve élt emberek politikailag aktív és gondolkodó lények voltak – mennyire eretneknek hathat a társadalomtudományokban. „A kollektív önteremtés eredményei vagyunk. Mi lenne, ha így közelítenénk meg az emberi történelmet is? Ha a kezdetektől úgy tekintenénk az emberekre, mint képzeletgazdag, intelligens, játékos teremtményekre, akik megérdemlik, hogy így értsük őket?” – írják a Dawn of Everythingben, amelynek legnagyobb érdeme minden bizonnyal az, hogy egy egészen másfajta ember- és történelemképet lehet megismerni belőle, mint amivel a tanulmányaink alatt találkozhattunk. A két szerző lelkesen idézi a cambridge-i régészt, David Clarke-ot, aki az 1970-es években jósolta meg, hogy hamarosan a modern kutatásoknak hála az emberi evolúció régi építményének szinte minden aspektusa, „a modern ember fejlődésének magyarázatai, a háziasítás, a kohászat, a városiasodás és a civilizáció szemantikai csapdáknak és metafizikai délibáboknak” tűnhet majd. Graeber és Wengrow szerint Clarke-nak igaza volt, és eljött ez az idő. A könyv megírásával párhuzamosan a legfontosabb tudományos állításaikat a szerzők peer review-s ellenőrzésen áteső folyóiratban és az egyik legnevesebb intézetben tartott előadáson is bemutatták, elébe menve a kritikák egy részének, de így is arra lehet számítani, hogy a Dawn of Everything komoly vitákat gerjeszt. A felvilágosodás őslakos kritikájaGraeber és Wengrow nagyszerűek abban, hogy „alapigazságnak” vélt történelmi állításokat kezdjenek ki. Könyvük legtöbbet méltatott fejezetében azt állítják, hogy a nyugati felvilágosodás legfőbb szellemi vívmányait, a szabadság, egyenlőség, testvériség eszmeiségét sem lehet megérteni a gyarmatosított őslakos közösségek európai társadalmakkal szembeni kritikája nélkül.Például a francia királyság északi-amerikai gyarmatán, Új-Franciaországban megjelenő gyarmatosítók, a telepesek és a hittérítők aktív közéleti vitákat folytató, fejlett, magas szintű társadalomképpel és értékrendszerrel rendelkező közösségeket találtak, amelyek egyértelmű kritikákat fogalmaztak meg az érkező európaiakkal szemben. Kifogásolták az egyéni szabadságjogok hiányát, a telepesek túlzott individualizmusát, anyagiasságát, az állandó versenyt, a vallási dogmatizmust, a nők alárendeltségét, és megdöbbenve figyelték, hogy a gyarmatosítók között mennyire nem tapasztalhatóak a kölcsönös segítségnyújtás jelei. Pontosan lehet tudni, hogy ezek a kritikák eljutottak Európába, és sokan olvasták őket. A 17. századi jezsuita hittérítők tapasztalatait összegző írások bestsellernek számítottak Franciaországban, a középosztálybeli otthonok gyakori kellékei voltak, biztosra vehető, hogy a korszak jelentős európai gondolkodói közül is sokan ismerték ezeket. Amelyek amúgy egyértelműen fogalmaztak: egy francia jezsuita hittérítő széles körben ismert úti beszámolójában megírta, hogy a vendat őslakosok nap mint nap megvitatják a közös ügyeiket, közösen döntenek, és a legtöbbjük világosabban és tisztábban tud érvelni, mint amit otthon az átlagemberektől megszokhattak. Graeberék szerint ezek a könyvek azért is lehettek annyira sikeresek, mert olyan gondolatokat tartalmaztak, amelyek Párizsban újdonságnak vagy akár botrányosnak számítottak akkoriban. Az európai felvilágosodás több szerzője nyíltan is hivatkozott ezekre az őslakos kritikákra, a szabadságról vagy az európai közbeszédből addig gyakorlatilag teljesen hiányzó demokráciáról is ezek felől kezdhettek el gondolkozni. Ám később a nyugati történészek nem vették figyelembe ezeket a hivatkozásokat, így végül a felvilágosodás története néhány kivételes „Nagy Férfi” gondolati teljesítményeként rögzült. Hogyan ragadtunk be? A rengeteg példa után – a Balin központi hatalom nélkül megépülő öntözőrendszertől az észak-amerikai őslakos közösségek döntéshozó mechanizmusain és a nőket központi szereplőként ábrázoló minószi civilizáción át azokig a dél-amerikai városromokig, ahol a nyomok alapján ezoterikus-pszichedelikus tapasztalatok vagy játékok magyarázhatták meg az elitek kialakulását – Graeber és Wengrow szerint be kellene végre látnunk: eddigi történetük során az emberek rendszeresen ki- és beléptek különféle társadalmi berendezkedésekbe, felállítottak, majd felfüggesztettek hierarchiákat, és igazából sokkal szabadabbak voltak, mint amennyire mi azok vagyunk. Az emberiség történelme során ugyanis a többségnek általában szabadságában állt, hogy ne engedelmeskedjen a parancsnak, hogy odébbálljon valahonnan, és hogy elképzeljen új társadalmi valóságokat, amelyek között kedve szerint válogathat. A Dawn of Everything újra és újra felbukkanó központi kérdése így az, hogy mi hogyan ragadtunk be. Hogyan történt, hogy miközben hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy egyedül a modern ember gondolkozik racionálisan, mégis belekeveredtünk egy helyzetbe, amelyben már nem tudunk elképzelni másmilyen berendezkedést, másfajta szabadságot, másfajta közösségeket, mint amiben élünk, és amellyel egyébként rengetegen nem vagyunk elégedettek. Graeber és Wengrow több mint 600 oldalon át kering a kérdés körül, amelyre aztán nem tud egyértelmű választ adni. Ezt azonban nehéz lenne a két szerző szemére vetni, hiszen a könyvüket pont a nagy narratívákkal szemben írták, és furcsa lett volna, ha a végén ők maguk állnak elő egy másikkal. De a Dawn of Everything így is kiváló munka, mert megtanít arra, hogy lehet másképpen gondolkodni. A felső képen a mai Törökország területén, Urfában talált szobor látható. Becslések alapján időszámításunk előtt 9000 évvel készülhetett, jelenlegi tudásunk szerint ez a legrégebbi fennmaradt egész alakos emberábrázolás a világon. A fotót Halil Fidan (Anadolu Agency via AFP) készítette.