Az Eufória után keresett operatőr lett Amerikában. Al Pacino: profi. Beyoncé: a királynő. Az identitáspolitika: nyomasztó. Az SZFE szétverése: megbocsáthatatlan. A klasszik blockbuster: érdektelen. Interjú Rév Marcellel. Másodjára jelöltek Emmy-díjra kiemelkedő operatőri munkád után, ezúttal az Eufória második évadának egyik (The Theater And Its Double) epizódjaért. Neked személyesen mit jelent ez? Inkább presztízsdolog az Emmy – azért nem egy Oscar-díj, de a streaming piacon fontos. Nehéz belőni a jelentőségét, mert a streaming elterjedésével a televíziózás műfaja átalakulóban van; már nem ugyanaz, mint volt akár pár éve, magasabb a szakmai színvonal bizonyos szempontból. Viszont Emmyre jelölik Jimmy Fallont ugyanúgy, ahogy mondjuk a Station Eleven forgatókönyvíróját is; nagyon különböző dolgok méretnek meg ugyanott, és ez nem feltétlenül jó, mert összemos dolgokat. Ettől persze jólesik egy ilyen jelölés. Zavart is volna talán, ha nem jelölnek. Befolyásolja egy ilyen díj a mozgásteredet és a lehetőségeidet az amerikai filmpiacon? Ahhoz, hogy én milyen munkákat kapok, ennek semmi köze nincs. Az Eufória első epizódjait a szaksajtó sokáig nem tudta hova tenni, aztán akkora közönségsiker lett, hogy magával húzta a kritikákat is. Operatőrként mennyire követel meg tőled más munkamódszereket a piaci logika szerint működő amerikai filmipar? Amerikában mindennél fontosabb a közönség. Itt nincs olyan, hogy egy cannes-i hátba veregetés után jövőre is megkapod az állami támogatást. Vissza kell hozni a pénzt, különben nem éri meg annak, aki befektette. Operatőrként én valamelyest szélárnyékban mozgok: ha forgatok egy kevésbé sikeres filmet, nem feltétlenül ránt magával az utóélete; egy rendező sokkal kitettebb helyzetben van – a végén őt terheli az anyagi felelősség. A munkamódszereimen viszont nem kellett alakítanom azért, mert már az amerikai filmiparban dolgozom, és az igényeim sem változtak. A legfontosabb, hogy kulturálisan releváns dolgot tudjak csinálni. Az, hogy ezeket a kulturálisan releváns dolgokat az amerikai filmpiacra gyártsd, létező ambíciód volt már fiatal operatőrként is?Fel se merült bennem, a főiskolán és utána sem. Amerika nemcsak fizikailag van messze, de kulturálisan is; egyszerűen nem léteznek olyan csatornák vagy kulturális kódok, amik összekötnék ezeket a világokat. Egy francia vagy svéd filmszakembernek például sokkal több kapcsolódása és érintkezése van az amerikai filmnyelvvel, mint annak, aki Közép-Európából érkezik. A magyar operatőröknek mégis létezik egyfajta nimbuszuk még Hollywoodban is. Elsősorban Zsigmond Vilmosnak és Kovács Lászlónak köszönhetõen ez igaz, de többségük a fõiskola után kint kezdte a szakmát. Zsigmond Vilmos nem csinált játékfilmet Magyarországon, mielőtt emigrált. 50 éven keresztül forgatott Amerikában, de nem volt szerves része a magyar filmes kultúrának. Messziről csodáltuk. Kovács László is kint kezdett el filmeket készíteni. Koltai Lajos csinált néhány amerikai filmet, kiváló operatőr, de neki is inkább a magyar alkotásai a jelentősek. Pados Gyula az, aki magyar filmesként indult, jelenleg az Egyesült Államokban él, és az élvonalban dolgozik.2014-ben a Fehér Isten vitte el a híredet Amerikába, Mundruczó Kornéléval együtt. Hogy született meg ez a kapcsolat? A Fehér Istennek viszonylag jól sikerült a forgalmazása Amerikában, és elkezdtek bennünket keresni kintről. Mi mindenképp akartunk még egy filmet csinálni, mielőtt továbblépünk – ez lett A Jupiter holdja. Akkor három évbe telt egy filmet elkészíteni Magyarországon, úgyhogy ki kellett várni a végét. Nem tudtam és nem is akartam mást elvállalni, csak azután. Sam Levinson egyszer csak felhívott, hogy forgass vele? A Fehér Isten után keresett meg, hogy dumáljunk. Elküldte az Assassination Nation filmtervének készülő forgatókönyvét. Mutattam neki fotókat és referenciákat, amik eszembe jutottak a sztoriról, és gyorsan kiderült, hogy fogunk tudni együtt dolgozni. 15 percet skype-oltunk, aztán felkért, hogy legyek az operatőre. Barry Levinson-szuperprodukciók – köztük a Jó reggelt, Vietnám!, az Esőember vagy a Pokoli lecke – rendezője, jól beágyazott figura Hollywoodban. Fia, Sam Levinson viszont mintha szándékosan távolodna a stúdiófilmek világától – az Assassination Nation és az Eufória sokkal szerzőibb hangvételű mozi a legtöbb streaming sorozathoz képest is. A televízió és a sorozatgyártás írói műfaj; és itt a főbb kérdésekben jellemzően a forgatókönyvírók döntenek. Viszont ahhoz, hogy nyolc évadon keresztül bírd nézni ugyanazt, kellenek ugyan forgatókönyvi bravúrok, de stiláris szempontból egy ilyen sorozat leginkább mégis sematikus minták ismétlődésére épül. Ez sokszor egy merev, gépszerűen működő rendszer – az írók megírják, a stáb legyártja. Ami érdekes a filmezésből, itt könnyen kiveszik belőle. Sam ezzel szembemegy, igyekszik filmszerűen alkotni, kevésbé irodalmian; amire azért van lehetősége, mert rendező, író és a producer egyben.Hogyan tudta ezt kimozogni magának? Az első Eufória kísérlet volt az HBO részéről is; visszatekintve leginkább egy elszabadult hajóra hasonlított. Sam a káosz nagymestere, aki bűvész módjára képes elfedni, mit csinál valójában. Úgy forgattunk, mintha filmet csinálnánk, nem sorozatot, önálló egységként tekintettünk az epizódokra, gyártástechnikai értelemben filmes módszereket használtunk; nem voltunk hajlandóak blokkonként forgatni egymástól távoli jeleneteket. Nem igazán értették az elején, mit miért csinálunk; és mivel nem vettünk fel hosszabb dialógusokat, esélyük sem volt átlátni az egész szerkezetet. De valahogy megérezték, hogy érdemes engedni a kísérletezést. Mennyire jellemző ez a kísérletező attitűd az amerikai streaming-szolgáltatókra? Az HBO tartalmai valamelyest jobban kurráltak, de mondjuk a Netflix tényleg hatalmas mennyiségű kontentet gyárt, és belefér, ha nem minden üt akkorát, mert egy másik telitalálat visszahozza a befektetett pénzt. Az, hogy mekkora szabadságod van a kamera mögött, nagyon személyfüggő. Denis Villeneuve nyilván másfajta szabadságot élvez bármilyen körülmények között, mint egy újonc. Neki nehezebb megmondani, hogyan dolgozzon. Mennyire készített fel erre a karrierre az SZFE? Improvizálni, a változtatás és a megújulás képességének elsajátítására feltétlenül. Öt éven keresztül tanulhattam azt, ami végül mesterségem lett, és ez keveseknek adatik meg Európában is. A legtöbb egyetemi filmképzés kétéves alapképzéssel indul, utána kezdődik a szakosodás, mi viszont elsőtől kezdve heti három napon át tologathattuk a lámpákat a műteremben. Ez ad egy technikai magabiztosságot. Ráadásul csodálatos tanáraim voltak Máthé Tibor és Enyedi Ildikó személyében. Később az is előnyt jelentett, hogy az a néhány film, amit odahaza leforgattam, méretben ás kiállásban is jelentősebb volt, mint amiken velem egykorú amerikai operatőrök edződnek. A koromhoz képest a gyakorlati tudásom viszonylag magabiztos volt, amikor elkezdtem az Egyesült Államokban dolgozni.És mi volt a hátrány? A kulturális különbség, de az hetek alatt ledolgozható Amerikában. A filmiparon belül feltétlenül. Nem nézik, honnan jössz, ha a közösség részeként működsz, amerikaiként tekintenek rád. Senkit nem érdekel, hogy épp helyes angol szórendet használtál-e. Leforgattál négy részt az Eufória első évadából, aztán hazajöttél, hogy megcsináld Enyedi Ildikóval a Feleségem története című nagyjátékfilmet. Mennyire volt rizikós lépés abból a szempontból, hogy kapsz-e újabb amerikai munkát? Milyen gyorsan felejt a rendszer?Ebbe akkor és ott bele sem gondoltam. Amikor Ildikó hívott, nem volt kérdés, hogy igent mondok. Egykori osztályfőnököddel közösen állni díszletek között szokatlan helyzet lehetett. Ez már legalább hat évvel azután történt, hogy lediplomáztam, és a szakmai és baráti viszony a suli után is megmaradt. Ildikó egyike azoknak, akiknek máig kikérem a véleményét a készülő munkáimról, és ezzel nem vagyok egyedül az osztályunkból. Közösen dolgozni nem volt megszokott helyzet, de ő sem úgy kezelte, hogy az egykori kisdiákja beült a kamerája mögé.Díjak és nézettség tekintetében a Feleségem története messze nem azt hozta, amit akár a Testről és lélekről sikere után várni lehetett. Hogy éltétek meg a film bukását? Nem nevezném bukásnak, de nyilván jobb fogadtatásra számítottunk. Ez ilyenkor mindig fájdalmas, főleg ha szereted a filmet, és én ezt nagyon szerettem. Ez nehéz, és nem csak szakmailag, emberileg is. Azóta is folyamatosan edződöm ezen a téren.Volt hasonló kudarcod? Hajjaj. Az Assassination Nation (AN) kritikai fogadtatása rendben volt, a Sundance-en jól ment, de a közönség előtt akkorát tanyált, hogy nagyjából az év legnagyobb zakója volt az amerikai mozikban. Nem volt rendesen behirdetve, nem szerepeltek benne sztárok, és az összes moziban egyszerre indították el – minden amatőr hibát sikerült vele elkövetni. Ha nem kezdjük el az Eufóriát, mire az AN megjelenik, talán soha nem dolgozunk többet Sammel. Ez volt a mázlink. Mi alapján válogathatsz a munkák között? Filmek esetében egyetlen szempont van: legyen érdekes a projekt; a rendező, a könyv és a fõszereplő legyen olyan, akiben hinni lehet. Más nem számít. Soha egyetlen játékfilmet nem forgattam, beleértve az itthoniakat, amiben nem hittem 100 százalékig. Csináltam néha reklámokat, amikről tudtam, hogy szarok; ezt két napig elviselem, de valakinek hónapokon át az arcába hazudni, hogy állati jó dolog készül, miközben nem – erre én alkalmatlan vagyok. Miért kerülöd a nagy hollywoodi stúdiófilmeket? Mi lenne a szakmai kockázata annak, ha elvállalsz egy hagyományos blockbustert? Nem feltétlenül kerülöm, de amik eddig megtaláltak, nem keltették fel az érdeklődésem. Az amerikaiak imádják a dobozokat. Megcsináltuk az Eufóriát, megszerette a közönség és a kritika, és azóta mindenki kamaszokról és kábítószerről akar velünk forgatni. Nem szeretném, ha 40 éves koromra tinédzserfilm-operatőrként tartanának számon. Ez a dobozveszély a stúdiófilmeknél is fennáll. Ha megcsinálsz egy Independence Day 4-et vagy akárhányat, utána nehezebben gondolnak rád egy-egy független filmtervnél. Mert biztos drága vagy, és nem is vagy elég érzékeny. Ezek a Marvel-szerű filmek engem nem is különösebben izgatnak; fókuszcsoportos kutatások alapján, szigorú sztenderdek szerint, minimális szerzői szabadság mellett készülnek. Minden nagy szuperhős franchise levakarhatatlan pecsét? Vannak jók. Egy Batmant azért megcsinálnék. Azzal együtt tudnék élni, és az azért ki tudna nyitni még pár kaput. De itt egyelőre nem tartok.Mennyiben alakítja a döntéseidet, hogy ügynökök menedzselik a felkéréseidet. Mi az ő szerepük? A jó ügynök nem erőltet olyasmit, amihez nincs kedved, csak segít átlátni, milyen perspektívái vannak vagy lehetnek egy-egy lehetőségnek. Van kivel megbeszélni a különböző szempontokat. Az enyémek inkább lebeszélni szoktak projektekről, mint rábeszélni. Sok forgatókönyvet olvasok, de közel sem mindet. Ismerik a szempontjaimat, tudják, mi az, ami szóba jön, mi kevésbé. Tavaly óta volt több nagyszabású videóklipes felkérésed, forgattál Dua Lipa egyik új számához (We're Good) és Beyoncével (Be Alive) is. Ezeken a pályákon mekkora a mozgástér?A filmhez képest ez nagyon más világ, de imádom. Beyoncé a popkultúrán belül is külön kategória. Amíg el nem vállalod a felkérést, a titoktartási szerződést sem küldik el, de hát neki úgyse mondhatsz nemet, amikor ő keres, az olyan, mintha a királynő hívatna. Nem gondolkodsz, mész. Azzal a projekttel inkább az volt a baj, hogy két másik halaszthatatlan munka miatt nem tudtam elvállalni az egészet, csak az elejét és a végét. Létező jelenség, hogy az előadóművész kifejezetten ragaszkodik az operatőr személyéhez? Nem jellemző, vagy inkább azt mondanám, hogy esete válogatja. Beyoncé projektjeire úgy alakult, hogy rendszeresen hívnak, és ha tudok, megyek. Forgattál Al Pacinóval is a Paternóban. Mennyire követel extra koncentrációt, ha világsztárokkal dolgozol?Ezek szakmai kapcsolatok, amiket az előadó határoz meg. Valaki igényli az intenzív kommunikációt a szettben, más nem, de ez végső soron egy munkahely, ahol idővel kialakul valamilyen profi kémia. A jó hozzáállás az, ha az ember azzal foglalkozik, amihez ért, és amit csinálnia kell, az önmagában elegendő koncentrációt igényel. Én egyébként sem vagyok könnyen barátkozós típus, és a munka segít átlendülni ezeken az olykor feszengő helyzeteken. Az amerikai stúdióprodukciókban kipróbált profi szakemberek dolgoznak. Senki nem basztatja a szettben Al Pacinót autogramért. Azért csak nyeltél egyet, amikor elsőre beült a szettbe. Hatalmas műorra volt, amit órákon keresztül készítettek elő a sminkesek, és a fodrászoknak is mindig hosszan kellett foglalkozniuk vele. Elsőre kellett csinálnom pár képet, és be voltam szarva nyilván, mentem Al Pacinót fotózni a közös filmünkhöz a New York-i házába. Elég filmszerű jelenet volt: ült a sminktükörnél, háttal nekem, beléptem, egy lendülettel megfordult, a szemembe nézett, én pedig dadogtam valamit, hogy mennyire örülök. Együttműködő, pontos, profi csávó. Hollywood sok kritikát kap egyoldalú progresszív világképe miatt. Mennyire érzékelhetőek az identitáspolitikai elvárások a filmipar mindennapjaiban? Eléggé, főleg mióta a progresszív oldal is ideológiailag egyre tagoltabb és megosztottabb. Tojáshéjakon kell lépkedned. Mi szeretjük feszegetni ezeket a határokat Sammel, és rámutatni az identitáspolitikai szlogenek ürességére. Kat jó példa erre az Eufóriában, de mondhatnám Cal eltitkolt szexuális életét is. Igyekszünk ezeket a karaktereket árnyaltan ábrázolni; bűneik vagy rossz tulajdonságaik mellett a motivációikat, a problémáikat is bemutatni. Az egyre polarizáltabb politikai oldalak szeretik a sematizálást, és ha egy történet nem illeszkedik a narratívába, egyből ellenséget látnak benne. Rue függőségénél is rendszeresen felmerül a kritika részérõl egy elvárás az ítélkezésre. Szeretnék, ha eldöntenénk, hogy áldozat vagy bűnös. Nekünk viszont eszünk ágában nincs ítélkezni. Általában is, ahogy a szexualitás az Eufóriában használva van – tinédzsereket játszó karaktereket explicit szexuális helyzetekben mutatunk, és nem feltétlenül idealizálva –, az a progresszív baloldal számára teljesen vállalhatatlan. Ezek le is csapódnak a produkción? Akár a gyártás egyes fázisai során?Abszolút. Hogy egy férfi rendező megmutat egy női testet egy amerikai tömegkulturális közegben, az ma baloldalról kurva necces dolog. Korábban csak a konzervatívok voltak prűdök, most sikerült a túloldalon is megideologizálni a prüdériát. A gyártásban is jelen van az identitáspolitika, de azt kifejezetten támogatom, az ésszerűség határain belül. Az HBO is megfogalmaz ajánlásokat, hogy egy stábon belül mekkora az egyes nemek vagy kisebbségek ideális aránya. Én mindig elsősorban hozzáértés szerint választok embereket, de ha van három jó jelölt, gyakran az alapján döntök, kinek jön jobban a munka, ki jut nehezebben egy ilyen lehetőséghez.Miken dolgozol most? Tavasszal fejeztem be egy pilotot az Apple-nek, Changeling a címe, és Lakeith Stanfield a főszereplője. Most egy sorozatot forgatok a Weeknd és Lily-Rose Depp fõszereplésével, ezt Sam Levinsonnal csináljuk, és The Idol a címe. Ősszel kezdek egy játékfilmet Torontóban, aminek Fingernails a címe, és Riz Ahmed és Jessie Buckley a főszereplői. Ezeket mind jövőre mutatják be, ha minden igaz. 2023 végéig tele vagyok. Mennyire férhetne bele egy-egy magyarországi felkérés? Beleférhetne, ha lennének jó magyar munkák, de úgy látom, egyre kevésbé vannak. Akikkel szívesen dolgoznék, nem nagyon kapnak lehetőséget, illetve nagyon pici gerillafilmeket csinálnak. Mivel érdekes és önazonos dolgokban szeretnék részt venni, nem akarok azokban az állami megrendelésű gigaprojekteken dolgozni, amik most itthon készülnek. Hívtak a Petőfi-filmbe? Erről nem akarok beszélni. De láthatóan ez a felülről összerakott történelmi film az új irány. Azt szívesen elmondom, miért nem mennék el ezekbe a filmekbe dolgozni egyébként sem.És miért nem mennél el? Amiért te se mennél el dolgozni mondjuk az Indexhez. Ezt most úgy mondom, hogy nem a magyar piacról élek, és megtehetem, hogy válogatok, de tisztában vagyok vele, hogy sajnos nincs mindenki ilyen szerencsés helyzetben.Hogyan élted meg a hollywoodi produkciós gépszíj közben mindazt, ami a főiskoláddal történt? Szarul. Lassan minden ismerősömnek van a mai Magyarországon egy olyan sztorija, amit már nem tud megbocsátani. Nekem ez volt az. Vezetek egy listát a telefonomban, hogy mi minden értékes dolog volt, amit tehetséges emberek hoztak létre, de a politika tönkretette – csak hogy ne felejtsem el. Elég hosszú a lista, pedig csak az SZFE-vel kezdtem el írni. Én rengeteget kaptam attól az iskolától, és nem bírtam felfogni, erre miért van szükség. El tudom fogadni, ha valakinek más fontos, és létrehoz alternatív műhelyeket. De hogy miért kell értékes dolgokat szándékosan tönkretenni, azt nem fogadja be az agyam. Mennyire tudsz részt venni a FreeSZFE munkájában?Nem nagyon. Pár hete tartottam egy kétnapos kurzust, de egyszerűen nincs többre időm. Két hetet tudok itthon tölteni egész évben. Ami nagyjából az összes szabadságom. Gyakorlatilag kiköltöztetek az Egyesült Államokba?Eddig ez nem volt kimondva, hogy kiköltözünk, inkább az volt a családi hozzáállás, hogy ha van egy új projekt, akkor felkerekedünk. Persze mindig volt egy új projekt. A lányom most ősszel viszont már ott kezdi az iskolát, a fiam is ott jár majd oviba, így ennek a fajta ideiglenességnek vége, most úgy tűnik, Los Angelesben lakunk. Szoktam azon gondolkodni, hogy ha lennének idehaza számomra érdekes felkérések, vajon hogyan döntenénk. De mivel nincsenek, ez a szempont egyszerűen fel sem merül. Így ez igazából nem is egy valódi döntés, inkább csak megtörténik velünk. Az viszont foglalkoztat, milyen kapcsolódásom marad Magyarországhoz és a magyar kultúrához. Meg hogy mit jelent 2022-ben emigrációban élni, úgy nevelni a gyerekeidet, hogy a részed ez az identitás is, miközben ők már amerikai iskolába járnak. Ez külön kihívás lehet egy olyan kultúrában, ahol valójában senkinek sem számít, hogy te épp honnan jöttél. Számomra viszont fontos. Sokat adott nekem a magyar kultúra és Magyarország, Budapest, és nem szeretném elveszíteni a kötelékeimet. Nem mondom, hogy szorongással tölt el ez a dolog, de lesz vele feladat.