Képzeljünk el egy 2 óra és 47 perc hosszú videóklipet, amiben néha 4:3 a képarány, néha 16:9, néha fekete-fehér, néha színes a kép, amit néha halszemoptikában látunk, néha homályosan, és bár videóklipnek tűnik, tudjuk, hogy ez egy film, de mégsincs értelmezhető történetvezetés, ahogy értelmezhető párbeszédek sem, csak nagy odafigyeléssel megkomponált, rettenetesen hosszú képsorok, miközben percenként akarnak minket pofán csapni valami ijesztő, undorító vagy szomorú látvánnyal. Nagyon röviden összefoglalva így sikerült a Blonde, Andrew Dominik filmje Marilyn Monroe-ról, pontosabban leginkább Monroe vaginájáról, amibe a rendezőnek – szó szerint – olyan mélyen sikerült belemásznia, hogy emiatt gyakorlatilag mást se látunk a színésznőből. Monroe viszonylag sok borzalmat élt át – erőszakot, mentális betegségeket, drogfüggőséget, szexuális zaklatást, megaláztatásokat, súlyos gyerekkori traumákat –, de neki legalább nem kellett végignéznie a Blonde-ot, ami pontosan ugyanúgy és ugyanannyira használta ki őt, mint rengeteg ember életének 36 éve alatt.A velencei filmfesztiválon több mint tíz percig állva tapsolt a közönség a film bemutatója után, ennek ellenére a Blonde a RottenTomatoeson mindössze 50 százalékot, a Metacritic szerint 51 százalékot kapott. A velencei tapsvihart továbbra sem tudom értelmezni – hacsak nem azért tapsoltak, mert végre véget ért a film –, mert a Blonde gyakorlatilag nézhetetlen. Talán csak azoknak nem, akik szeretik a művészfilmnek álcázott, pszichothrillerbe ültetett traumatizáló szoftpornót, sok könnyel, erőszakkal és szexszel.A Monroe-t alakító Ana de Armas mellét indokolatlanul sokszor láttam a közel háromórás film alatt, legalább annyira indokolatlanul sokszor, mint Lena Dunham mellét a Girls című sorozatban. A probléma csak az, hogy míg a Girls hat évadból és 62 részből álló sorozat, amiben eloszlik Dunham mellének teljes mértékben indokolatlan előkerülése, addig a Blonde továbbra is csak egy film, amiben csodaszámba megy, ha Monroe-t ruhában mutatják.Persze rá lehet fogni, hogy a rendező ezzel is azt akarta szemléltetni, hogyan használták ki Monroe-t és a testét, de érthetetlen, hogy ezt miért csak úgy tudta bemutatni, hogy ugyanúgy kihasználta Monroe – akarom mondani, Ana de Armas – testét. Bár soha nem ástam bele magam mélyen Monroe életébe, a felületesnél kissé jobb ismereteim alapján azért tudom és elhiszem, hogy szörnyű élete volt, és túl sok szörnyű ember vette körül, akik sokszor szörnyen bántak vele. De a Blonde ezt olyan szinten tolja túl, hogy egy idő után már azt várjuk, hogy a sarki zöldséges is csak ordítani fog vele, miközben megalázza, megveri vagy megerőszakolja. A film szerint gyakorlatilag mindenki aljas módon bánt Monroe-val, azok is, akik állítólag szerették. Olyan töménységben ömlik a vászonról, hogy ennek a nőnek az élete minden másodperce elviselhetetlen volt, hogy attól a film minden másodperce is elviselhetetlen lesz. Fizikailag kibírhatatlan közel három órán át nézni valamit, ami erőszakkal próbál meghökkenteni, hogy igenis érezd magad rosszul. Az se sokat segít, hogy egy kezemen meg tudom számolni a Blonde tényszerű történéseit: a film nagy része gyakorlatilag fikció, pontosabban valami nagyon homályos valóságalappal rendelkező rémálom. (Joyce Carol Oates 2000-ben megjelent regénye alapján készült.) Teljes mértékben kitaláció például, hogy Monroe rendszeresen édeshármasozott Charlie Chaplin fiával és Edward G. Robinson fiával, ahogy arra sincs sok bizonyíték, hogy milyen kapcsolata volt John F. Kennedyvel. A film egyik legpokolibb jelenetében a szinte eszméletlen Monroe-t egy szállodai szobába vonszolják, ahol bár nincs kimondva, de mind tudjuk, hogy az amerikai elnök, JFK várja. A férfi az ágyban fekve telefonál, az ajtóban egy testőr ül, és miközben az elnök továbbra is telefonon beszél, megfogja az ágy szélén ülő Monroe fejét, és erőszakkal rátolja a farkára. A szopást gyakorlatilag teljes mértékben végignézhetjük, közben meg végighallgathatjuk Monroe gondolatait arról, hogy végülis ez is csak egy szerep, amit el kell játszania.A valóság az, hogy Monroe és Kennedy körülbelül négyszer találkoztak – ezek közül az egyik alkalom az elnök születésnapi bulija volt, ahol Monroe énekelt –, és csak egyetlen alkalommal történhetett köztük bármi is, amikor egy barátja szerint a színésznő azt állította, hogy egy hálószobában aludt az elnökkel Bing Crosby birtokán. Itt el is érkeztünk a film következő és egyben csúcspontját képező pokoli fikciójáig, miszerint Monroe-nak több abortusza is volt. (A film szerint az egyik pont azután, hogy együtt volt JFK-vel.) Utóbbit soha senki nem fogja tudni már bizonyítani vagy cáfolni, de ami biztos, hogy Andrew Dominik már szinte groteszk élvezettel mutat be egy abortuszt, amit konkrétan Monroe vaginájából nézhetünk végig. Ott figyel a kamera Monroe méhszájában, mi pedig látjuk, ahogy az orvos benyúl és szétfeszíti azt egy „kacsával”. Mondanám, hogy ennél nem volt durvább jelenet, de azt még nem is említettem, hogy a filmben van egy beszélő magzat is, ami után már tényleg nem tudtam eldönteni, hogy ez most valami teljesen kretén és bizarr lázálommal kevert pszichopornó, vagy egy béna abortuszellenes reklám. Ami biztos, hogy a rendező úgy mutatta be, hogy Monroe mekkora áldozat volt, hogy ugyanazt csinálta vele, mint mindenki más: kihasználta.Aki valamiért úgy érzi, hogy mindezek ellenére mégis elvenne az életéből 167 percet, az a Netflixen nézheti meg, hogy Andrew Dominik hogyan erőszakolta meg Marilyn Monroe-t.