Van az a mém a rajzolt lóval, ami tök egyszerűen, mégis látványosan mutatja be, hogy egy sokévados sorozat hogyan lesz egyre rosszabb a vége felé. Valami egészen hasonló történt a The White Lotus (Fehér Lótusz) című HBO-n futó sorozattal is, csak itt egyetlen évad és mindössze hat rész alatt sikerült egy egészen elképesztő mélyrepülést összehozni, méghozzá az utolsó rész legutolsó tíz percében. De még mielőtt mindenki kedvét elvenném nemcsak a sorozattól, de attól is, hogy ezt bárki végigolvassa: az utolsó tíz perc kezdetéig ez egy egészen kiváló sorozat, csodás társadalmi szatíra, tele borzalmas alakokkal, akik közül alig lehet valakivel együtt érezni. Szinte fájt, hogy csak hetente érkeztek az új részek, és nem lehetett darálni. Jó a zene, szép a táj, mindenhol pálmafák, homokos tengerpart, az egész közepén pedig ott áll Hawaii egyik szigetén egy sokcsillagos szálloda, ahova szörnyen gazdag (de legalábbis felső középosztálybeli), sokszor arrogáns és zömében fehér vendégek érkeznek, akiket kevésbé gazdag, zömében nem fehér alkalmazottak szolgálnak ki. És ha az így is nyilvánvaló feszültség nem lenne elég, már az első percekben belengetik, hogy a végére valaki meghal. De bármennyire betolták az arcunkba már a legelején a koporsót, az utolsó részig egyáltalán nem azon agyal a néző, hogy vajon ki és hogyan hal majd meg. A sorozatot író és rendező Mike White inkább arra fekteti a hangsúlyt, hogy apró részletekig menően megmutassa nekünk a jólét létező összes szörnyűségét, hogy milyen szintű tragédiák lesznek abból, ha valaki nem a legdrágább szobát kapja egy hotelben. És miközben egy naplementeszínű filteren keresztül nézhetjük a gazdagok nyomorát a pálmafák alatt, láthatjuk az őket mélységesen megvető, de mégis mosolyogva kiszolgáló személyzet szenvedéseit is, aminek néha egy szimpla sírás, néha egy egészen váratlanul megindult szülés, néha pedig egy drogos és egyben dühös orgia, esetleg egy kis bőröndbe szarás lesz a vége. A több tízezer dolláros ékszereik és a duzzadt heréik miatt aggódó vendégek aztán a vacsoraasztal mellett néha úgy csinálnak, mintha más miatt is tudnának aggódni. Vagy ha nem is aggódnak, megnyugtatják a saját lelkiismeretüket azzal, hogy egyáltalán hallottak már a Black Lives Matter mozgalomról, vagy hogy tudnak valamennyit a gyarmatosítás hatásairól. Amikor a velük együtt érkező, bizonyos szempontból kakukktojásnak számító, egyáltalán nem mellékesen fekete lány az egyik vacsora közben aztán kifakad, hogy nem bírja tovább evés közben azt nézni, hogy a helyi őslakosok fűszoknyában táncolnak a fehéreknek azon a földön, amit elloptak tőlük, a főiskolai barátnőjének fehér családja olyan mondatokkal dobálózik, mint „miért kell bizonyítanom az antirasszista jóhiszeműségemet?”, vagy „az az érzésem, hogy ezek az aktivisták nem is akarják lebontani a gazdasági kizsákmányolás rendszerét”. Majd a Steve Zahn által alakított családapából ez szakad ki:„Az imperializmus nyilván rossz volt. Nem jó, ha az embereket megölik, ellopják a földjüket, aztán táncolniuk kell. Ezt mindenki tudja. De ilyen az ember. Isten hozott a történelemben! Isten hozott Amerikában! Miért, mit csináljunk? Komolyan! Senki sem mond le az előjogairól. Összeegyeztethetetlen az emberi természettel. Próbálunk nyerni az élet nevű játékban. Hogyan tegyük jóvá? Osszuk szét az összes pénzünket? Vagy érezzük magunkat folyton szarul a múlt bűnei miatt? Hordjunk szőrcsuhát és ne menjünk el nyaralni?”Szépen rezonál erre az is, hogy bármennyire is fontos(nak tűnik) a sorozatban két helyi, vagyis őslakos szerepe, később úgy tűnnek el, mintha soha nem is léteztek volna, a nézőnek is alig jut eszébe, hogy mégis mi történt velük. Sokkal fontosabb, hogy a nászútját töltő fiatal férj végre megkapja-e azt a lakosztályt, amit az anyja kifizetett, vagy hogy a Jennifer Coolidge által lehetetlenül zseniálisan alakított, érzelmileg totálisan instabil és sanszosan valamilyen függőséggel küzdő, gazdag és egyedülálló nő képes lesz-e rá, hogy végre beszórja az elmondása szerint bántalmazó és zsarnok anyja hamvait a tengerbe egy ezüstdobozból.Olyan embereket tesz rendkívül ellenszenvessé a sorozat, akik egy pármondatos bemutatkozás alapján bőven szimpatikusak lehetnének. A Mossbacher családban az anya például cégvezetőként tartja el a családot, lánya, Olivia pedig válogatott filozófusok könyveit olvassa a medence szélén, aztán kiderül, hogy közben valójában másokat szapul, kritizál és gyűlöl, miközben mindezt a végtelen felvilágosultságának próbálja álcázni. Ezek a borzalmas alakok pedig végig egy gyönyörű, lakosztályonként más és más tematikájúra tapétázott környezetben kreálnak az apró gondjaikból ordító problémákat, miközben jelentéktelennek gondolják vagy észre sem veszik mindenki más, inkább valósnak tűnő problémáját. Az első évad szereplői minden tragikus és váratlan szituáció ellenére úgy távoznak a hotelből, ahogyan érkeztek, egyedül talán csak Olivia öccse produkál egy meglepő jellemfejlődést, a többiek továbbra is kitartóan görgetik maguk előtt az egyre nagyobb szargalacsint. Az első jelenet egy reptéren kezdődik és ott is végződik, visszatérünk oda, ahonnan indultunk, közben pedig láthatjuk, hogy ez a folyamatos körkörösség megmarad a szigeten is, ahol a személyzet ismét integetve köszönti a tengerparton az újonnan érkező és feltehetően az előzőekhez hasonlóan borzalmas vendégeket.A második évad – igen, lesz második – már egy másik helyszínen, de egy szintén White Lotus-birtokon szenvedő vendégekről szól majd, vagyis teljesen új szereplőket lehet majd ismét gyűlölni. A bemutatóig pedig lehet reménykedni, hogy az újabb évad végét már nem szúrják el egy bántóan kiszámítható jelenettel.(Nagy kép: Murray Bartlett (Armond) és Natasha Rothwell (Belinda) - Fotó: The White Lotus/Instagram)