Hogy itt a klímaválság, azt ma elég kevesebben vitatják, és idén nyáron a világ számos országában látni lehetett, hogy mit jelentenek a valóságban azok a kutatói előrejelzések, melyek egyre gyakoribb szélsőséges időjárási eseményeket jósoltak a következő évekre. Augusztusban publikált jelentésében az ENSZ alá tartozó Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (IPCC) is arra jutott, hogy a további felmelegedés elkerülhetetlen, ugyanakkor azonnali és nagy léptékű változtatásokkal még mindig lehetne enyhíteni a következményeken.Hogy hogyan kéne elképzelni ezeket a változtatásokat, és kinek kéne ezeket végrehajtani, arról végeláthatatlan mennyiségű elemzés, tanulmány és cikk született az elmúlt években. A vitába idén megjelent könyvével szállt be az egyik legbefolyásosabb amerikai klímakutató, Michael E. Mann is, aki arra figyelmeztetett minket, hogy mindig legyünk nagyon gyanakvóak, amikor valaki az egyéni, személyes felelősségünkre helyezi a hangsúlyt a klímaváltozás elleni küzdelemben. Az új klímaháborúMann már könyve címében is egy új klímaháborúról beszél, melyben ugyan még mindig a bolygó áll vesztésre, de aminek végkimenetele még egyáltalán nem dőlt el. A klímaháború Mann szerint nem most kezdődött, csak míg a megelőző évtizedekben elsősorban a klímaváltozást tagadó politikusok és energetikai vállalatok jelentették a fő ellenfelet, addig mostanra nagyot változott a helyzet: a klímaváltozás tényét ugyanis egyre inkább csak marginális figurák próbálják tagadni, akikre egyre kevesebb ember figyel oda. A tagadók helyére új szereplők léptek: az elterelők, az egyéni felelősséget hangsúlyozók, a megosztók illetve a fatalisták, akik szerint már minden mindegy. Mann szerint épp ezért az új klímaháború frontja már nem a tényekről, hanem a cselekvésről szól. És ugyan a taktikák újak, de a mögöttes erők sokszor ugyanazok, mint a nyílt klímatagadás időszakában: Mann hosszan ír arról, hogy a különféle olaj- és szénipari óriásvállalatok hogyan tévesztették meg évtizedeken át tudatosan a közvéleményt a fosszilis energiahordózók szerepéről. Könyve első fele elsősorban egy megtévesztéstörténet, számos amerikai példán keresztül mutatja meg, hogy az olaj- és szénipari óriások hogyan vetették be az emberek átverésére azokat a trükköket, melyeket a dohányipar, az üdítőitalos cégek vagy a rovarirtó szerek gyártói már korábban kikísérleteztek. E trükkökbe szinte minden belefért: tudósok lefizetése, lejárató kampányok megrendelése, tudatos hazudozás, a kétely növelése. Mann itt érezhetően személyes indulatoktól vezérelve is ír: a kilencvenes évek végén egyik szerzője volt annak a tanulmánynak, melyben egy hokiütőre hasonlító ábra segítségével mutatták be, hogy az ipari forradalom kezdetétől hogyan kezdett el meredeken emelkedni a bolygó hőmérséklete. Ez az ábrázolás akkor nagy karriert futott be, sokat foglalkoztak vele a sajtóban, segített tematizálni a klímaváltozás tényét, ugyanakkor Mannt támadások és lejáratási kísérletek célpontjává is tette. Mann azóta az amerikai klímatudomány egyik legelismertebb képviselője lett, számtalan publikációval és médiaszerepléssel, klímaügyi tanácsadója volt a Clinton-kampánynak, és rettentő aktívan van jelen a Twitteren is. Könyvének épp azok a legfeleslegesebb részei, amikor hosszan idéz a különféle twitteres trollokkal vívott szópárbajaiból. Az Új Klímaháború ezzel együtt sem egy haszontalan könyv. Többek között azért, mert Mann részletesen és könnyen érthetően érvel amellett, hogy miért óriási hiba engedni, hogy a klímavédelemről szóló közbeszéd az egyéni cselekedetek hangsúlyozására fókuszáljon. Nem arról van szó, hogy az egyéni döntések semmit sem számítanának, hiszen egészségesebbek lehetünk tőlük, javulhat az életünk, és példát mutatva mások körében is terjeszthetjük ezeket a gondolatokat, ami szintén nem felesleges. Ugyanakkor az egyéni felelősség túlzott hangsúlyozása akár még akadálya is lehet a rendszerszintű változások elérésének, hiszen a fókuszt a mindennapi tevékenységeink szintjére helyezi, és nem a politikai szintre. Ráadásul az egyéni felelősség kiemelése remek eszköz arra is, hogy éket verjen a klímaváltozás miatt amúgy aggódók táborán belül: Mann szerint olyankor, amikor a klímaváltozás ellen fellépni akarók egymást piszkálják azzal, hogy ki mennyire tudatosan éli az életét, hogyan közlekedik vagy mit eszik, akkor a fosszilis óriásvállalatok győznek. Az egymás életmódjáról szóló vitákat persze nem könnyű kiküszöbölni, hiszen ezek a életvitelbeli kérdések az identitásunk fontos alapját jelentik, ráadásul a közösségi média még rá is segít arra, hogy ezek a viták könnyebben felpörögjenek. De Mann szerint fontos belátnunk, hogy ezek tévutat jelentenek, és maximum a klímamozgalmon belüli feszültségek szítására alkalmasak. „Szemben a közkeletű elképzeléssel, a fosszilis ipari vállalatok nagyon szívesen beszélnek a környezetről. Csak azt akarják, hogy a párbeszéd az egyéni felelősségről szóljon, ne a rendszerszintű változásokról vagy a vállalatok bűnösségéről” – írja könyvében Mann, aki megemlíti azt is, hogy nem volt véletlen, ahogy BP olajóriás nagyon lelkesen karolta fel a személyes karbonlábnyom-koncepció ötletét a kétezres évek elején. A karbonlábnyom csalása A személyes felelősség áttolására az egyik leglátványosabb példa a „személyes karbonlábnyom” ötlete: a Mashable újságírója, Mark Kaufman nemrég nagyon részletes cikkben mutatta be, hogy az egész koncepció valójában egy olajóriás PR-mutatványa volt. Magát a karbonlábnyom fogalmát a British Petroleum kampánya terjesztette el a köztudatban, még 2004-ben: ekkor vezette be az olajvállalat a lábnyom-számlálóját, amivel mindenki kiszámolhatta, hogy mindennapi tevékenysége mennyiben járul hozzá a bolygó melegedéséhez. A cél az volt, hogy megtudhasd, napi cselekedeteid a munkába járástól az otthoni főzésig mennyi széndioxidért felelősek, és így mennyivel járulsz hozzá a klímaváltozáshoz. A számlálás után személyes vállalásokra biztatott a BP oldala, azt ígérve, hogy ezzel közösen tehetünk a bolygóért. Észrevétlenül, de a koncepció azóta világhódító útjára indult, és alig több mint 15 évvel később lépten-nyomon a karbonlábnyom fogalmába botlunk: világcégek, önkormányzatok, nagy nemzetközi szervezetek és apró, lokális civil szervezetek használják előszeretettel az ötletet, hogy így serkentsék zöldebb életre az embereket. És persze, érdemes ismét hangsúlyozni, hogy a tudatosabb, zöldebb életvitellel semmi probléma nincs: nekünk is, a közvetlen környezetünknek is és a bolygónak is jobb, ha mindennapjaink során kevesebb fosszilis energiát égetünk el. De hogy a klímaváltozást nem fogjuk ezzel megállítani, az is biztosnak tűnik. Hogy a személyes karbonlábnyom fogalma mindvégig egy csalás volt, az Kaufman szerint a járvány idején vált végleg bizonyossá: a lezárások alatt a fejlett országok nagyvárosaiban élő emberek milliói kényszerültek otthon maradni, ez pedig alaposan visszanyeste sokak személyes lábnyomát. Ennek ellenére a klímaváltozás szempontjából legfontosabb adat, a szén-dioxid légköri koncentrációja újabb rekordokat döntött, és növekedésének mértéke is csak kicsit lassult (erről idén márciusban a Másfélfok írt hosszabban magyarul). Nem véletlen, hogy a Mashable cikkében nyilatkozó klímakutatók „hatékony propagandának” és „retorikai csapdának” nevezik a karbonlábnyom fogalmát, ami sok emberrel hitette el, hogy elég csak a mindennapi tevékenységei során egy kicsit tudatosabban döntenie, és máris öles léptekkel haladunk a klímaválság elkerülése felé. Ám miközben a BP kampányaiban a klímaváltozás elleni fellépés fontosságára intette az embereket, a cég a többi, zöld üzeneteket megfogalmazó olajipari vállalathoz hasonlóan nem csökkentette érdemben a kitermelését, és nem állt le az új területeket vásárlásával sem, ahol olajmezőket kíván feltárni. A BP kétezres évek elején futó kampányának egyik megalkotója, John Kenney 2006-ban szinte majdnem bocsánatot kért a New York Timesban megjelent cikkében, és azt magyarázta, hogy mennyire naiv volt, amikor bedőlt az olajóriás vezetőinek, hogy tényleg túl akarnak lépni az olajkorszakon. A karbonlábnyom koncepciójával szemben már korábban is megjelentek kritikák: pár évvel azután, hogy a BP bevezette a fogalmat, az MIT kutatói kiszámolták, hogy egy fosszilis energiahordózók égetése révén működő amerikai városban élő hajléktalan is közvetve olyan mennyiségű széndioxid-kibocsátásért felelős, amit alapértéknek véve sem lehetne fenntartható pályán tartani a kibocsátásunkat. Azaz az egyéni, fogyasztói döntések nem sokat érnek, amíg a gazdaság és a társadalom egésze a fosszilis iparra épül. De ezek a hangok nem bizonyultak elég hangosnak, a személyes karbonlábnyom, és ezzel a személyes felelősség hangsúlyozása hosszú évekre rendkívül meghatározó narratívává vált. Közös fellépés kellAz egyéni zöld cselekvésekkel pedig az a baj, hogy hiába kap rá akár sok ember, önmagukban nem lesznek elegendőek a klímaválság elkerüléséhez. Erről írt a napokban a Guardian-on megjelent cikkében a nagyszerű amerikai esszéíró, Rebecca Solnit, aki hangsúlyozta, hogy a személyes erények kérdése, azaz hogy a saját életében ki mit tesz a klímaváltozásért, egyszerűen nem is része a problémának: „Nem elég, ha egy szemtanú azt kiabálja, hogy »én személy szerint nem ölöm meg ezt az embert!«, miközben épp a szeme láttára késelnek valakit halálra. A cél a számunka, akik rendelkezünk erőforrásként idővel, jogokkal és hanggal, hogy része legyünk a megoldásnak, küzdjünk a rendszerszintű változásért. Hogy megállítsuk a gyilkosságot” – írja a San Franciscóban élő Solnit, aki saját példáján keresztül mesél arról, hogy a helyi közös fellépés hogyan vezetett ahhoz, hogy ma már 100 százalékban megújuló áram érhető el a környékén élőknek, vagy hogy milyen szervezett, közösen végzett küzdelem kellett ahhoz, hogy évtizedek alatt az egész várost behálózó bicikliút épüljön a városban. „A klímakáosz azt követeli tőlünk, hogy felismerjük, hogyan kapcsolódik minden össze. Magadra állampolgárként tekinteni azt jelenti, hogy úgy látod magad, mint aki társadalmi és politikai rendszerekhez kapcsolódik. És állampolgárokként a fosszilis ipar vállalatainak karbonlábnyomával kell foglalkozzunk, a húsiparéval, az energetikai vállalatokéval, a tömegközlekedési vállalatokéval, a műanyaggyártókéval és így tovább” – írja Solnit, akinek megoldási javaslata sok mindenben összecseng Mann könyvének konklúziójával. Mann is amellett érvel, hogy persze, van értelme az egyéni döntéseknek és cselekvésnek, de nem ezekben rejlik a klímaválság megoldása, hanem a társadalmi mozgalmakban és olyan politikusok megválasztásában, akik kiemelt kérdésként tekintenek a klímavédelemre, és ennek rendelik alá politikájukat. Ha pedig egyéni lépésekről van szó, akkor szerinte nem feltétlenül arra érdemes odafigyelni, hogy évente egyszer repülőre ülünk-e vagy sem, hanem hogy képezzük magunkat: olvassunk sokat a klímaváltozásról, kövessünk megbízható tudományos lapokat és szerzőket, beszélgessünk a témáról családtagjainkkal és barátainkkal, és mindig legyünk nagyon gyanakvóak, amikor a fosszilis ipar szereplői egy újfajta megoldási ötlettel állnak elő a klímaválság kezelésére. A rendszerszintű változások szükségességét hangsúlyozó Mann könyvében amúgy egyáltalán nem radikális dolgokban gondolkodik. Végig következetesen a kapitalizmus keretein belül mozog, a jelenlegi kereteken belül látja reálisnak az érdemi változásokat. Egyrészt nagyon elkötelezett a karbonadó mellett, és szerinte csak az adó részleteinek kidolgozásán múlik, hogy ne a szegényebb fogyasztók fizessék majd meg az árát. Emellett nehezíteni és korlátozni kell az új fúrásokat és feltárásokat, és jelentős támogatásokkal kell ösztönözni a megújuló energiaforrások terjedését, ami szerinte még új munkahelyek létrejöttét is eredményezheti. Ezek hasonló ösztönzők és állami támogatások, melyekből a fosszilis szektor is évtizedeken át részesült, úgyhogy nem szabad hinni azoknak, akik a megújulók támogatása ellen piaci okokra hivatkozva érvelnek, teszi hozzá. Ugyanígy érdemes odafigyelni, amikor a megújuló energiaforrásokkal kapcsolatos aggodalmakról hallunk. Nem arról van szó, hogy ne létezhetne számos probléma és megoldatlan kérdés az új típusú energiaforrásokkal kapcsolatban, de érdemes megnézni, ki és milyen pozícióból hozza szóba ezeket. Híres példa a szélturbinák terjedése miatt veszélybe került madarakért érzett aggodalom: az amerikai sajtóba ezt a problémát az a Robert Bryce hozta be, aki a fosszilis iparban nagyon jelentős érdekeltségekkel rendelkező Koch-birodalom egyik intézeténél dolgozott. És mint Mann írja, nehéz elhinni, hogy Bryce-ot tényleg a madarak egészségéért érzett önzetlen aggodalom vezetné, miközben korábban mondjuk a nyíltszíni fejtés környezeti veszélyei miatt nem panaszkodott. Ráadásul az amerikai madártani társaság is arra jutott, hogy a klímaváltozás sokkal nagyobb veszélyt jelent a madarakra, mint a szélturbinák. Mann könyve messze nem a legizgalmasabb vagy érdekesebb könyv, amit idén olvastam a klímaváltozásról: túlságosan Amerika-fókuszú, kevés szó esik a globális folyamatokról, tele van nem túl érdekes személyes történettel, optimizmusa meg ugyan sokszor magával ragadónak tűnhet, de azért nem mindig éreztem azt, hogy meggyőző érvekkel lenne alátámasztva. Az Új Klímaháború mégis említésre méltó könyv, és ez születési helyzetéből fakad. Mannál nehéz befutottabb klimatológust elképzelni, aki jobban benne lenne a mainstream nyugati nyilvánosságban: számtalan publikációval és tanulmánnyal a háta mögött az amerikai sajtó állandó szereplője, kis túlzással nehéz olyan nagyobb klímacikket találni, melyhez ne kérdeznék meg szakértőként. És az, hogy valaki ebből a pozícióból egy ennyire harcias szellemű könyvvel jelentkezett, melyben a világ legnagyobb cégeivel szemben megszerveződő és azokat ellehetetlenítő társadalmi mozgalom megszervezését sürgetni, jelzi, hogy pár év leforgása alatt mennyire radikálisan alakult át a klímaváltozásról szóló közbeszéd. Ez pedig mindenképp egy figyelemre méltó fejlemény. „Nincs kiút a klímaváltozás katasztrófájából társadalmi szintű dekarbonizáció nélkül” – írja könyve végefelé Mann, majd kevéssel később arról beszél, hogy nehéz küzdelem vár ránk, ugyanis nagyon komoly erők mozdulnak meg a fosszilis alapú status quo védelmében: „Mindenhol az állampolgárok aktív részvételére lesz szükségünk, hogy közösen mehessünk előre. Hiszek benne, hogy ez lehetséges, tényleg az. Megnyerhetjük ezt a csatát a bolygónkért.”