Ma, augusztus 24-én van a kerek féléves „évfordulója” annak, hogy Oroszország 2022. február 24-én nagy léptékű támadást indított Ukrajna ellen. Egyszerre sorsszerű és némiképp paradox, hogy ez egybeesik Ukrajna nemzeti ünnepével, a függetlenség napjával. Az alábbiakban először igyekszem szakaszokra bontva végigvenni a háború fő eseményeit, majd azt követően kitekinteni a közeljövőre. I. Az orosz villámháborútól a stratégiai patthelyzetigA háború – pontosabban a 2014 óta tartó háború újabb, minden korábbinál nagyobb eszkalációja – első fél éve öt nagyobb fázisra bontható. A szakaszolás természetesen önkényes, egyetlen célja, hogy segítsen az elmúlt hat hónap eseményeit a maguk dinamikája mentén látni. Mivel a különböző frontokon eltérő ütemben zajlottak az események, az egyes fázisok között néhol van időbeli átfedés.Első fázis: az orosz villámháborúA jelenleg rendelkezésre álló információk alapján Oroszország azzal számolt, hogy Ukrajnát néhány nap alatt le tudja győzni. Amennyire rekonstruálni lehet, az volt a terv, hogy a február 24-én hajnalban indult támadás negyedik napjára elfoglalják Kijevet, foglyul ejtik vagy megsemmisítik az ukrán politikai és katonai vezetés legnagyobb részét, a harcok pedig körülbelül egy hét múltán befejeződnek Odesza elfoglalásával, ami teljesen elvágta volna Ukrajnát a Fekete-tengertől.Ám február 27-28. környékére nyilvánvalóvá vált, hogy Ukrajna nem fog összeomlani. Kijev védelme szilárdan kitartott, és az orosz csapatok előrenyomulását mindenhol sikerült vagy megállítani, vagy lelassítani. Az egyetlen kivételt a déli front jelentette, itt az ukrán védelem az első napon összeomlott. Az orosz csapatok délnyugaton elérték Herszont, délkeleten körbezárták Mariupolt, teljesen elvágva Ukrajnát az Azovi-tengertől.Második fázis: csata KijevértHiába vált az első hét végére nyilvánvalóvá, hogy Oroszország villámháborús terve kudarcot vallott, ekkorra az eseményeket a Kreml szempontjából már vitte tovább a politikai tehetetlenségi erő, muszáj volt folytatniuk, amit elkezdtek.Oroszország tehát megpróbálta bekeríteni és szisztematikusan megostromolni Kijevet. Ez volt az összességében 2014 óta zajló orosz–ukrán háború eddigi legvéresebb szakasza. Kulcsfontosságú volt, hogy az orosz csapatok nem tudták elfoglalni északkeleten Csernyihiv városát, emiatt ugyanis nem használhatták az innen Kijevbe vezető vasútvonalat az utánpótlás szállítására. Fontos elem volt, hogy eközben elkezdtek beérkezni az első nyugati fegyverszállítmányok is, modern páncéltörő és légvédelmi fegyverekkel. Ukrajna március 22-én ellentámadást indított, széttörte a Kijevet bekerítéssel fenyegető gyűrűt, és lassacskán visszaszorította a kimerült, súlyos utánpótlási nehézségekkel küzdő orosz csapatokat a főváros alól.Március 29-én Oroszország hivatalosan is bejelentette, hogy befejezi a kijevi hadműveleteket, és ettől kezdve Kelet-Ukrajnára koncentrál. A hivatalos orosz narratíva az volt, hogy Kijev mindig csak mellékhadszíntér volt, és az igazi cél a Donbasz „felszabadítása”. Valójában ennek az ellenkezője volt igaz: Oroszország számára az egész háború legfontosabb célja Kijev megszerzése volt, ettől remélték az ukrán politikai és katonai vezetés kiiktatását, ami automatikusan elvezetett volna a Donbasz és a többi terület megszerzéséhez is.Harmadik fázis: kiegyenlítődnek a harcokMárcius elején az ukrán hadsereg a délnyugati fronton, Mikolajiv külvárosaiban megállította az orosz előrenyomulást, majd március 8-ára sikerült a támadókat teljesen kiszorítania. Az orosz csapatokat visszanyomták délkelet felé, Herszon irányába, a frontvonal a két város között stabilizálódott.Április 14-én az ukrán hadsereg amerikai hírszerzési segítséggel, hajó elleni rakétákat használva elsüllyesztette az orosz fekete-tengeri flotta zászlóshajóját, a Moszkva cirkálót. A Moszkva pusztulását követően nyilvánvalóvá vált, hogy a hajó elleni rakéták fenyegetése miatt Oroszország a továbbiakban nem fog partra szálló művelettel próbálkozni sem Odesza, sem más fekete-tengeri célpont ellen. Az orosz erők Mikolajiv alatti veresége és a partra szálló művelet lehetetlenné válása belátható időre véget vetett Oroszország esélyeinek arra, hogy elérje Odeszát, és elvágja Ukrajnát a Fekete-tengertől. Május 13-ára az ukrán erők északkeleten is sikereket értek el, visszaszorítva az orosz csapatokat Harkiv alól, noha a város külső kerületei továbbra is az orosz tüzérség lőtávolában maradtak.Negyedik fázis: a Donbaszért folytatott csataKijev ostromának feladása után Oroszország a Donbaszra koncentrálta az erőit azzal a céllal, hogy „felszabadítsa” mindazokat a területeket, amelyeket a Kelet-Ukrajnában 2014 óta orosz támogatással létező két szeparatista kváziállam, az ún. Donecki és Luhanszki Népköztársaság (DNR és LNR) magának követelt. Ez a gyakorlatban Ukrajna Doneck és Luhanszk megyéinek egészét jelentette.Oroszország itt már nem villámháborúval próbálkozott, hanem sokkal lassabban, módszeresebben nyomult előre, kihasználva sokszoros, pusztító tüzérségi fölényét. Május 16-án, közel három hónapi véres harc után Oroszország győzelmet aratott Mariupolnál. A város lényegében megsemmisült, Ukrajna pedig teljesen elvesztette a hozzáférést az Azovi-tengerhez. Június 25-én, másfél havi ellenállást követően elesett Szeverodoneck, néhány nappal később, július 3-án Liszicsanszk. Ezzel Luhanszk megye egésze orosz kézbe került, az orosz területi célok egy része tehát teljesült. A luhanszki győzelmet Vlagyimir Putyin július 4-én hirdette ki.Ötödik fázis: stratégiai patthelyzetA frontvonalak július közepe óta lényegében stabilak. A donbaszi orosz offenzíva továbbra is halad előre, de a súlyos veszteségek miatt a korábbi, eleve nem gyors tempónál is lassabban. Ezzel párhuzamosan Ukrajna képessé vált arra, hogy érzékeny csapásokat mérjen az orosz erők lőszerraktáraira, logisztikai hálózatára, vezetési pontjaira, sőt némelyik repülőterére is.Ezekben az ukrán sikerekben kulcsszerepet játszanak a Nyugattól kapott precíziós tüzérségi eszközök, elsősorban is a közel 80 kilométeres lőtávolságú HIMARS rakéta-sorozatvető. Viszont a háború hónapjai alatt az ukrán haderő is súlyos veszteségeket szenvedett emberben és hadianyagban egyaránt, és komoly károk érték az ország védelmi iparát. Emellett a legtapasztaltabb ukrán katonák jelentős része továbbra is le van kötve a Donbaszban.Összességében tehát az a helyzet állt elő, hogy bár Ukrajna mindenhol képes volt vagy megállítani, vagy lelassítani az orosz előrenyomulást, ahhoz még nem vált elég erőssé, hogy jelentős területeket foglalhasson vissza. Ha sor is kerül ilyesmire, először várhatóan Herszon megyében, valószínűleg az sem villámháború lesz, hanem inkább lassú kiszorítás.II. A rendezés esélyeiBár sokan hangsúlyozzák, hogy a konfliktus mielőbbi békés megoldása lenne hazánk és Európa érdeke is, látni kell, hogy a harcok gyors befejeződése nem reális. Klasszikus békeszerződésre, olyan megoldásra, ami politikai rendezést is magába foglal, sajnos közép- és hosszú távon sincs érdemi esély.A Krím zéró összegű játszmaEnnek elsősorban az az oka, hogy az oroszok által 2014-ben megszállt és törvénytelenül annektált Krím-félsziget státusa zéró összegű játszma Oroszország és Ukrajna között. A terület orosz jog szerint az Oroszországi Föderáció részévé vált, míg az ukrán és a nemzetközi jog szerint is változatlanul Ukrajnáé, noha megszállás alatt áll. A Krím „visszaszerzése” a Putyin-korszak egyik legfontosabb belpolitikai és stratégiai eredménye a Kreml számára, nem olyasmi, amiről lemondana, legalábbis addig nem, amíg Oroszország olyan, amilyennek ma ismerjük.Érdemes felidézni, hogy mikor történt utoljára olyan, hogy Oroszország önként legmondott egy általa fegyverrel megszerzett területről. Sokan 1867-et szokták említeni, amikor az Orosz Birodalom eladta Alaszkát az Egyesült Államoknak, de a helyes válasz több mint száz évvel későbbi: 1969-ben a Szovjetunió és Kína több rövid, de véres határkonfliktust is vívott egymással. A vitatott területek végleges státusát csak a szovjet felbomlás után rendezték. Az immár orosz–kínai határ kijelölése, melynek során néhány kisebb sziget Kínához került, 2008-ban fejeződött be.Látható, hogy Moszkva még néhány lakatlan földdarabról is csak több évtizedes szembenállás és a Szovjetunió felbomlása után mondott le, a nálánál sokkal erősebb Kína javára. Ennek alapján sejthető, hogy Oroszország még akkor sem adná vissza a kétmilliós lakosságú, stratégiai fontosságú Krímet a nála sokkal gyengébb Ukrajnának, ha történetesen nem a Krím „visszaszerzése” lenne a késői Putyin-korszak legemblematikusabb külpolitikai eredménye.A Donbasz is megoldhatatlanA helyzet némiképp hasonló a két kelet-ukrajnai szakadár köztársaság esetében. Bár Oroszország ezeket nem csatolta magához – legalábbis egyelőre –, a függetlenségüket már február 21-én egyoldalúan elismerte. A függetlenség elismerése nem olyasmi, amiből súlyos presztízsveszteség nélkül visszakozni lehetne. Annál inkább, mert a függetlenség elismerését kimondó dokumentumban Oroszország védelmi garanciát is biztosít a két kváziállamnak. Emellett a 2022-es eszkaláció egészének legfőbb indoka is a Donbasz védelme volt.Így lényegében kizárható, hogy Moszkva hajlandó volna a Donecki és Luhanszki Népköztársaság területét visszaadni Kijevnek, hiszen ez azt jelentené, hogy minden hiábavaló volt, ami 2022 februárja óta történt, ideértve a halottak és sebesültek tízezreit, a szankciókat, a gazdaság megroppanását. Ha pedig Moszkvának sikerül elfoglalni a Donbasz még ukrán kézen lévő részeit, és egy újabb „népszavazással” ezeket is magához csatolja, akkor a Krímhez hasonló, a rendezés szempontjából politikailag teljesen reménytelen helyzet áll elő.Ukrajna nem fog lemondani a megszállt területekrőlElméletileg természetesen megoldást jelenthetne, ha Ukrajna elismerné a vereségét, és hivatalosan lemondana legalább a Krímről és a donbaszi területekről. Azt azonban éppen a huszadik századi magyar történelemből, konkrétan Trianon traumájából tudjuk, hogy egy vesztes háborút követő területi veszteségek mennyire meg tudják határozni az érintett ország bel- és külpolitikáját akár több évtizedes távlatban is.Van frissebb példa is: Grúzia sem ismerte el Abházia és Dél-Oszétia 2008-ban történt elvesztését, mindössze megtanult együtt élni a kialakult helyzettel. Nem racionális tehát azt várni, hogy Ukrajna belátható időn belül hivatalosan lemondana akár a Krímről, akár a Donbaszról. Ez értelemszerűen kizárja azt, hogy politikai rendezést magába foglaló békét lehessen kötni.A fegyverszünet esélyeiA harcok befejeződését jelentő, ám végleges politikai rendezést nem tartalmazó fegyverszünetre van tehát csak reális esély, ám ez sem a közeli jövőben várható. Ennek fő oka, hogy mostani status quo a harcoló felek egyike számára sem megfelelő. Amikor Oroszország függetlennek ismerte el a Donecki és Luhanszki Népköztársaságot, az a két szakadár állam által követelt területek egészére vonatkozott, márpedig a szeparatisták Ukrajna Doneck és Luhanszk megyéjének egészére igényt tartottak, miközben csak kevesebb, mint a felét ellenőrizték 2022 februárja előtt:Bár az orosz csapatok mostanra Luhanszk megye egészét megszerezték, Doneck megye elfoglalásának a neheze még hátra van. Az orosz csapatok nyár közepe óta csak csigalassúsággal tudnak előrehaladni, és a legjobban megerődített itteni ukrán városok – Konsztantinyivka, Szlovjanszk és elsősorban az ukrán erők főhadiszállását jelentő Kramatorszk – ostromához még hozzá sem kezdtek. Ezekben a városokban az ukránok szó szerint nyolc éve, 2014 őszétől kezdve erődítik az állásaikat, így elfoglalásuk a mariupolihoz hasonló erőfeszítést kívánna – ráadásul háromszor egymás után.Ami az esélyeket illeti, augusztus végén csak annyi állítható biztosan, hogy ha Moszkva egyáltalán képes lesz megszerezni Doneck megye még ukrán kézen lévő részeit, ez biztosan több hónapnyi elkeseredett harcok árán lesz csak lehetséges. Annyira súlyosak ugyanis a veszteségek, hogy ha Oroszország nem tud sok tízezernyi új katonát a frontra vezényelni, egyelőre nem látszik, hogy lenne elég ereje ezekhez az ostromokhoz.Moszkva a mozgósítást belpolitikai okokból igyekszik elkerülni, ehelyett az ország 85 föderatív szubjektumát kötelezte, hogy küldjenek önkéntes alakulatokat. Ahhoz hónapok kellenek, hogy ezek az új egységek nagyobb számban beérkezzenek a frontra. Amíg ez nem történik meg, addig biztosan marad a mostani, igen lassú előrenyomulás.Ám ezzel együtt sem várható, hogy Oroszország belátható időn belül abbahagyná a Donbaszért folytatott harcot, hiszen az egész háború fő indoka a két szakadár terület „megvédése” volt. Másképp fogalmazva, Oroszország számára a jelenleg mindenképp elérendő minimumcél Doneck megye egészének megszerzése. Amíg ez nem teljesül, addig várhatóan nem fog megállni, azaz nem lesz nyitott a fegyverszünetre sem.A status quo Ukrajnának sem elfogadhatóA mostani helyzet befagyasztása Ukrajna számára sem volna elfogadható, egy, a status quo alapján történő politikai rendezés pedig főleg nem. Mindkettő azt jelentené, hogy Kijev elismeri: elveszítette az ellenőrzést az ország területének mintegy húsz százaléka felett. Látni kell, hogy Ukrajna a szó történelmi értelmében honvédő háborút folytat: az orosz támadás – főleg az első időszakban – Ukrajna mint független állam létét veszélyeztette, és az orosz vezetés mostani nyilatkozatai alapján Moszkva álláspontja azóta sem puhult sokat. Ennek fényében nem reális azt várni Ukrajnától, hogy a status quo alapján kiegyezzen az agresszorral.Ráadásul ukrán értékelések szerint egy fegyverszünetet Moszkva arra használna, hogy miután néhány év alatt pótolta a veszteségeit, később folytassa a háborút Ukrajna ellen. Másképp fogalmazva, Kijev attól tart, hogy megismétlődne az, ami 2014 után történt: a háború kezdeti, heves harcait 2015 nyarától felváltotta egy alacsony intenzitású konfliktus, amely majdnem hét évig, 2022 februárjáig tartott. Oroszország ezalatt megerősítette a hadseregét, aztán idén februárban újra, immár teljes hagyományos erejével megtámadta Ukrajnát. Kijevben nem látják, hogy mi akadályozná meg Oroszországot ugyanennek a forgatókönyvnek a megismétlésében, ha most beleegyeznének egy fegyverszünetbe.Emellett Kijev arra számít, hogy az idő egyre inkább neki dolgozik, több okból is. Egyrészt Ukrajna jelenleg több tízezernyi új katonát képez ki, részben belföldön, részben más NATO-országokban. Mostanra az ukránok közel egymillió főt tartanak fegyverben, ide számítva a rendőrséget és az egyéb belügyi erőket is. Ahogyan befejeződik az új katonák kiképzése, ahogyan egyre több nyugati fegyver érkezik, és ahogyan Oroszországot egyre jobban megroppantják a szankciók, az ukrán várakozások szerint a hadi helyzet egyre inkább a javukra billen.Az ukrán lakosság hisz a győzelembenNagyon erős emellett az ukrán vezetésen a belpolitikai nyomás is, hogy folytassák a harcot. Az ukrán elnöki adminisztrációhoz közel álló Rating közvélemény-kutató ügynökség június végi adatai alapján a lakosság 98%-a teljesen vagy eléggé biztos benne, hogy Ukrajna meg tudja nyerni a háborút. A Rating kutatásával kapcsolatban természetesen lehet helye bizonyos szkepticizmusnak, hiszen a háború idején csak korlátozottan megbízható telefonos felmérést végeznek, és csak azokat érik el, akik az ország Kijev által ellenőrzött területein tartózkodnak.De hasonló eredményt hozott a legfontosabb ukrán közvélemény-kutató intézetek közül kettőnek, a Razumkov Központnak és az Ilko Kucseriv Intézetnek a közös, amerikai és német forrásokból lebonyolított, személyes interjúkon alapuló felmérése is, melyet augusztus 5. és 12. között végeztek. Itt 92% volt a győzelemben teljesen vagy eléggé biztosak aránya, és csak 4% gondolta úgy, hogy Ukrajna vereséget fog szenvedni. Érzékelhető tehát, hogy az ukrán lakosság morálja hat hónapnyi háború után is nagyon erős.Lényeges információ az is, hogy mi számít győzelemnek. A lakosság 55%-a szerint az, ha az orosz csapatokat Ukrajna egész területéről kiverik, a Krímet is beleértve. 20,5% ennél is tovább menne, és az orosz hadsereg teljes legyőzését és Oroszország széthullását tartaná kívánatosnak. Azok aránya, akik a Krím kivételével szeretnék az orosz csapatokat kiszorítani Ukrajna területéről, 9%, míg 7,5% számára volna elfogadható a február 23-ai állapot, tehát az, hogy a DNR és az LNR akkori területei nem kerülnek vissza Ukrajna ellenőrzése alá, de minden más igen. Mindössze 3% gondolta úgy, hogy az oroszokkal mindenáron békét kellene kötni, még az összes most megszállt terület elvesztése árán is.Függetlenül attól, hogy mennyire reálisak az ukrán lakosság reményei, ilyen közhangulatban Volodimir Zelenszkij elnök és kormánya egyszerűen nem teheti meg, hogy fegyverszünetet köt, hiszen ez a politikai öngyilkossággal lenne egyenértékű. Kijev sem belpolitikai, sem stratégiai okokból nem engedheti meg magának, hogy nem próbál legalább bizonyos területeket visszafoglalni. Ukrajna tehát folytatni fogja a háborút, hiszen a vezetés keze végeredményeben ugyanúgy meg van kötve, mint az oroszoké – az, hogy a két kötöttség eredetét tekintve és tartalmilag más, a háború folytatódásának ténye szempontjából mellékes.A harcok tehát a következő hónapokban biztosan zajlanak tovább. Amikor beköszöntenek a nagy őszi esőzések, a szilárd burkolatú utakon kívül sártengerré változtatva mindent – oroszul ezt az időszakot raszputyica néven ismerik, amit leginkább úttalanságként lehet fordítani –, szükségszerűen csökkeni fog a harci cselekmények intenzitása, ám a hadműveletek csak lelassulni fognak, abbamaradni nem, mivel egyik fél sem lesz képes addigra elérni legalább a minimumcéljait.Így tehát hacsak nem történik valami váratlan, stratégiai szintű meglepetés, a háború várhatóan még legalább fél évig, jövő tavaszig eltart – de lehetséges, hogy még tovább. Bőven benne van a pakliban, hogy 2023 februárjában is születik majd egy ugyanilyen áttekintés, immár a háború első évéről.Rácz András történész, a Berlinben működő Német Külpolitikai Társaság (DGAP) külsős munkatársa. A cikkben leírtak a saját személyes véleményét tükrözik. A szerző nem azonos a Magyar Nemzet című napilap Rácz András nevű munkatársával. A cikkhez szükséges háttérkutatás a Nemzeti Kutatási, Innovációs és Fejlesztési Hivatal (NKFIH) 129243-as számú, „Hagyomány és rugalmasság Oroszország biztonság- és védelempolitikájában” című kutatási ösztöndíjának támogatásával valósulhatott meg.