Harminc évvel ezelőtt, 1992. szeptember 24-én joggal gondolhatták az ellenzéki Demokratikus Charta szervezői, hogy a csúcsra értek. Egy százezresként elhíresült tüntetésen együtt vonultak az első szabad választás idején még karanténba zárt MSZP, a választást két évvel korábban az MDF-fel szemben elbukó SZDSZ és az akkoriban az SZDSZ kistestvérének tartott, szintén liberális Fidesz hívei. A Fidesztől senki nem szólalt fel, és ez előrevetítette az ellenzéki egység megbomlását, a Fidesz irányváltását, a közelgő szakadást.Mélyponton az MDF, szárnyal az ellenzék1992 szeptembere van tehát. Az MDF vezette kormány az 1990. őszi taxisblokád óta rendkívül népszerűtlen, esélyük sincs az 1994-es győzelemre, hacsak nem következik valami nem várt fordulat. A nem várt fordulatot Csurka István, az MDF alelnöke a saját maga által képviselt irányvonaltól várta, és ennek hangot is adott néhány héttel korábban lapjában, a Magyar Fórumban megjelent írásában. Ez volt a Néhány gondolat a rendszerváltás két esztendeje és az az MDF új programja kapcsán című dolgozat, és a Demokratikus Charta emiatt hívta utcára híveit.Csurka szerint a kormány az 1990-es MDF--SZDSZ-paktum miatt népszerűtlen, ez megköti a kormány kezét. A paktumot az akkor két legnagyobb párt, a kormányt alakító MDF és az ellenzék vezető erejét adó SZDSZ kötötte, célja pedig az ország kormányozhatóságának biztosítása volt; korlátozták a kétharmados törvények körét, német mintára megteremtették az erős miniszterelnöki pozíciót, valamint biztosították annak lehetőségét, hogy az SZDSZ-es Göncz Árpád legyen a köztársaság elnöke. Csurka szerint az MDF túl sok engedményt tett az SZDSZ-nek, a paktumot fel kell mondani.Az MDF alelnöke a dolgozatát megspékelte olyan szavakkal, mint a náci időket idéző élettér, és volt benne vaskos zsidózás is. Szerinte a Kádár alatt meghatározó helyzetbe kerülő zsidóság úgy érezte az MDF, majd az MDF vezette kormány megalakulásával, hogy kiváltságos helyzete veszélybe került.Egy biztos: 1992-ben ez a beszéd jelentős félelmet váltott ki az ország lakóinak egy részéből, nagy igény volt arra, hogy felemeljék ellene a hangjukat. Nézetei az MDF-en belül is megosztóak voltak, a cikk megjelenése után négy hónappal Csurka már nem volt a párt alelnöke, nem sokkal később ki is lépett, és az 1994-es országgyűlési választásnak már a Magyar Igazság és Élet Pártja színeiben futott neki. A vezérszónokokkal volt bajCsurka nézetei ellen tiltakozott tehát a Demokratikus Charta harminc évvel ezelőtt, egy csütörtöki kora estén, ahol tízezrek sétáltak a Március 15-e térről a Parlament elé. A Népszabadság nem ment bele a számháborúba, megszólaltattak viszont magas rangú BRFK-s rendőrtisztet, aki név nélkül azt mondta: utoljára talán csak a pápalátogatás idején látott ekkora tömeget. A tüntetés vízválasztó volt a Charta és a Fidesz viszonyában. Orbán Viktor, a Fidesz frakcióvezetője (akkor még nem volt elnöki rendszer a Fideszben, erről majd később) néhány héttel utána, a Mozgó Világnak adott interjúban azt mondta, hogy “a magyar demokrácia óriási sikere volt, mikor a Csurka-dolgozatra válaszképpen a Charta azt az óriási tömegtüntetést összehozta a parlament előtt. Anélkül ma, azt hiszem, hátrább lennénk.” Orbán szerint “a Charta tüntetés megszervezésében végig részt vettünk, vidékről is sok embert hoztunk fel, mozgósítottuk az aktivistáinkat”, de “akkor vált világossá számunkra, hogy miről van szó, amikor a Charta nem tudott ellenállni annak a nyomásnak, hogy pártok politikusai legyenek a rendezvény vezérszónokai”. És csakugyan: a felszólalók névsora is azt jelezte, a szocialisták megérkeztek az ellenzéki összefogásba. A liberális, a rendszerváltás előtti Demokratikus Ellenzékben is politizáló Konrád György vagy Magyar Bálint mellett felszólalt az a Vitányi Iván is, aki - bár pályája 1956-ban egy időre megbicsaklott - Rákosi Mátyás és Kádár János alatt is tagja volt a kommunista pártnak, és alapító tagja az MSZP-nek. Orbán az interjúban azt mondta: “Innentől kezdve azt mondtuk, hogy nem tudunk részt venni a Chartában.”Kónya Imre írása volt a Charta ihletőjeA Demokratikus Charta úgy él a köztudatban, hogy ez az összefogás ágyazott meg a máig vitatott 1994-es MSZP--SZDSZ-koalíciónak. A Charta ötletét az akkor ötvenes évei végét taposó, a vészkorszakot túlélő, a kommunista rendszerrel már a hetvenes évektől szembenálló demokratikus ellenzéki író, Konrád György vetette fel először. 1991-ben még egy demokratikus kelet-közép-európai demokratikus chartát szeretett volna összehozni az aggasztó, posztszocialista jelenségek, így az etnikai feszültségek miatt, de a régióbeli értelmiségitársai ebben nem voltak partnerek. Azt mondták, a profi politikusokra kell bízni ezeknek a feszültségeknek a megoldását.A magyar Demokratikus Charta zászlóbontására végül Kónya Imre, az MDF frakcióvezetőjének egy 1991 szeptemberében megjelent írása adott okot. Kónya az anyagot a frakciótagoknak szánta belső használatra, csakhogy több lapban is megjelentek az ellenzéki oldalt aggasztó részletek, végül a teljes szöveget a Magyar Hírlap publikálta. Az addig mérsékeltnek tartott Kónya a privatizáció és a média területén sürgetett változásokat. Kifogásolta, hogy a rendszerváltás utáni években a gazdasági életben és a tájékoztatásban erőteljes szerepet játszottak a szocializmusból ismert figurák, valamint szorgalmazta az előző rendszer felelőseinek megbüntetését.Az SZDSZ két vezetője, Kis János és Bauer Tamás ugyanabban a lapszámban válaszolt. Kónya tézisei szerintük tekintélyuralomhoz vezethetnek. “Akik eddig úgy vélekedtek, hogy az MDF-kormánytól nem kell félteni a demokráciát, talán most ráébrednek arra, hogy a demokrácia pozíciói Magyarországon még korántsem szilárdak” - írták. Ebből a gondolatból nőtt ki a Demokratikus Charta. Konrád György több írótársával, így Kornis Mihállyal formába öntötte a felhívás szövegét, amit a Merlin Színház különtermében több fordulón át reszelgettek ellenzéki politikusok és értelmiségiek. Az addig a többi párttól elszigetelt kommunista utódpárt, az MSZP prominensei rögtön lelkesen támogatták a kezdeményezést, hiszen esélyt láttak a karanténból való kitörésre. Orbán csak Surányi miatt írta aláA napilapokban 1991. szeptember 27-én megjelent szöveg aláírói között nyolc országgyűlési képviselőt - a fideszes Fodor Gábort és Molnár Péter (mindketten 1993-ig voltak a párt tagja, erről még lesz szó), a független Király Zoltánt, a szocialista Nyers Rezsőt és Vitányi Ivánt, a kisgazda Oláh Sándort, az SZDSZ-es Pető Ivánt és Vásárhelyi Miklóst - találunk. Rajtuk kívül írók, újságírók, tudósok és más értelmiségiek - sokan a szocializmusban (is) privilegizált helyzetben voltak - írták alá az alkotmányos demokrácia védelme érdekében született szöveget. Százhatvankét értelmiségi neve jelent meg a felhívás szövege alatt, csatlakozni a Demokratikus Charta Budapest, 1., Postafiók: 138 címen lehetett. Az aláírók között volt Ágh Attila politológus, Bereményi Géza író, Cseh Tamás zeneszerző, Farkasházy Tivadar szerkesztő, Jancsó Miklós filmrendező, Kéri László társadalomkutató, Landeszman György főrabbi, Nagy Bandó András humorista, Tamás Ervin újságíró, Tarlós István óbudai SZDSZ-es polgármester vagy Udvaros Dorottya színművész. És köztük volt Surányi György, a Magyar Nemzeti Bank elnöke. Antall József válaszul nem hosszabbította meg a jegybankelnök mandátumát. Az esetről a közszolgálati televízióban nyilatkozó miniszterelnök a lépését azzal indokolta, hogy az 1991. december 1-jével életbe lépő (majdnem három hónap telt el az aláírás óta) jegybanktörvény miatt kell felmenteni és újra kinevezni az MNB elnökét. Surányi az aláírásával szerinte kétségbe vonta, hogy Magyarországon demokrácia van, és a kialakuló bankrendszer megfelel az európai normáknak. “Ha valaki szabadságért kiabál ott, ahol szabadság van, az téveszme áldozatává vált, vagy valótlant állít - mondta. - Ilyen nyilatkozathoz nem adhatja nevét akár a független jegybank elnöke, akár a kormány egyetlen tagja sem.” Antall arra is választ adott, miért nem mentette fel azonnal Surányit. Szerinte erre a pénzügyi politika folyamatosságának fenntartása miatt volt szükség. Surányi utódja Bod Péter Ákos, az MDF országgyűlési képviselője lett.Orbán Viktor és a Fidesz képviselőcsoportja Surányi felmentése miatti tiltakozásul írta alá a Demokratikus Chartát. "Először úgy gondoltam, hogy nem kell aláírnom, mert úgy véltem, nem olyan politikai aktusról van szó, amelynek jelentősége lenne. Úgy véltem, csupán egy értelmiségi akcióról van szó, ehhez nem kell feltétlenül csatlakoznom" - mondta lépéséről egy Kritikának adott, néhány hónappal későbbi interjúban. Surányi menesztése után azonban “az elemi szolidaritás követelménye előírja számunkra, hogy aláírjuk a dokumentumot. Azért tettük ezt, mert ha a demokratikus elveket tartalmazó okmány aláírásáért bárkit hátrány ér, szolidaritást kell vállalnunk vele.” (Surányi és Orbán különben azokban az években különösen közel álltak egymáshoz. A menesztett Surányi lett Orbán egyik legközelebbi gazdasági tanácsadója, igaz, ez az állapot nem tartott sokáig, az 1994-es kampányra - az állami gazdasági szerepvállalásáról alkotott ellentétes nézeteik miatt - eltávolodtak egymástól.)Az MSZP-s együttműködés megosztotta a liberálisokatOrbán aláírása és a tüntetés utáni kiábrándulása között kevesebb, mint egy év telt el. Az MDF népszerűsége mit sem változott, mindenki biztos volt benne - habár ellenzéki körökben erősen tartotta magát az a vélekedés, hogy az MDF el fogja csalni a választást -, hogy a következő választást az ellenzék nyeri, csakhogy nagyon nem volt mindegy, milyen koalíciót tudnak kötni. 1992-93 fordulóján a Fidesz volt messze a legnépszerűbb párt a közvélemény-kutatások szerint több mint 20 százalékponttal, őket követte a közel 10 százalékpont körüli-alatti MSZP, SZDSZ és MDF. (Külön téma, hogyan lett ebből az 1994-es választáson ez a sorrend: MSZP 31,3, SZDSZ 18,6, MDF 12, Fidesz 7,7 százalék.) Nagy kérdés volt, mi lesz az MSZP-vel, amit akkor még messze nem mértek választási győzelemre esélyes pártnak. A SZDSZ-esek nem voltak egységesek abban, hogy a választási győzelem érdekében tudnának-e szövetkezni az utódpárti MSZP-vel; a párt vezetői közül Magyar Bálint és Dornbach Alajos ezt kizárta, Tardos Márton frakcióvezető viszont még egy MSZP-vel kötött koalíciót is elképzelhetőnek tartott.Vöröslöttek a szegfűkOrbán nem akarta legitimálni a szocialistákat - sem a Chartán keresztül, sem másképp. Arról beszélt, hogy az SZDSZ és az MSZP politikusai is ott vannak a Charta vezetésében, a Charta így - mondta egyfajta váteszként 1992 novemberének végén - “az MSZP és az SZDSZ együttműködésének trójai falova, és a Fideszt is állandóan megpróbálják belelökni ebbe az ellenzéki egység nevű politikai koncepcióba”. Hasonló következtetésre jutott egy 1993. márciusi, az MDF-es Kónya Imrével tartott vitafórumon is a Pesti Hírlap tudósítása szerint: “A Chartában tömörült értelmiségiek, a fideszes frakcióvezető szerint, különböző kapcsolatokon keresztül megerősíthetik a választópolgárokban azt az érzést, hogy a Kádár-rendszerben jobb volt, és hogy a következő választáson minden erőnek össze kell fognia a jelenlegi kormánykoalíció ellen.”Az 1993. március 15-i Charta-sétát - a Fidesz ekkor már távol tartotta magát tőle - már mélységesen elítélte. “Vöröslöttek a szegfűk - mondta a Mozgó Világnak adott interjúban. - Arra volt jó az egész, hogy Horn Gyula vezetésével a Szocialista Párt derékhada március 15-én föl tudjon vonulni azokkal együtt, akik a nyolcvanas években velük szemben szoktak volt felvonulni.” Ezen a március 15-i sétán - a szervezők kerülték a tüntetés szót - kínosan vigyáztak rá, hogy politikusok ne szólaljanak fel. Az újságíró Hegyi Gyuláról akkor még nem lehetett tudni, hogy egy év múlva az MSZP színeiben szerez parlamenti mandátumot. A mából nézve a legizgalmasabb Konrád György okfejtése volt. A közép-európai népek közötti megbékélés jegyében azt javasolta, a határon túli magyarok is szerezhessenek kettős állampolgárságot. Az a rettenetes 1993Az antikommunista jobboldalon sikere volt Orbán hozzáállásának, az a kijelentése meg - habár választási szövetséget az SZDSZ-szel kötött - különösen nagy port kavart, hogy a Fideszt a liberális centrumtól valamelyest jobbra képzeli el. Orbánnak is jó volt a Chartával való szakítás arra, hogy karakteres pártként, ne egyfajta SZDSZ-es ifjúsági tagozatként jelenítse meg pártját az 1994-es országgyűlési választások előtt.Ezzel együtt 1993 nem a Fidesz éve volt. A Népszabadság és a Magyar Hírlap 1993. június 25-én robbantotta ki az úgynevezett MDF-Fidesz székházügyet. A pártok az Antall-kormány félidejében az államtól használatra kaptak pártszékházakat, kiegyenlítve kicsit az MSZMP vagyonát öröklő MSZP hihetetlen gazdasági erőfölényét. A négyzetméterekről szóló egyeztetéseken a Fideszt a gazdasági igazgató Simicska Lajos és a később gazdasági bűncselekményekért elítélt Varga Tamás képviselte. A Fidesz és az MDF végül megkapta a Váci utca 38. szám alatti Tiszti Kaszinót, de mielőtt pártszékháznak használhatták volna, több mint másfél milliárd forintért eladták az MKB-nak. Orbánék hivatalos magyarázata az volt, hogy ezzel a pénzzel sikerült megalapozni, hogy a Fidesz soha ne kerüljön gazdasági vagy más érdekcsoport zsebébe. A tagság (és a választók) egy jó része azonban másképp gondolta. Bayer Zsolt, a Fidesz alapítója a választási vereség után, 1994. október 21-én vallotta meg a Népszabadságban, hogy “dr. Simicska Lajos és Tóth Béla miatt hagytam el a pártot. Ugyanis nem szerettem őket. Nagyon nem. Dr. Simicska körül egyre több volt a fegyveres őr, s lassan kezdtünk úgy kinézni, mint valami kokainbáró rezidenciája Kolumbia-alsón. Meg a titok is egyre több lett, s a titkok számának emelkedésével párhuzamosan sűrűsödtek a fontos arcú fószerek, akikkel nem lehetett emberi szavakat váltani nőről, kajáról, piáról.” (A cikk amúgy az idézett részlet dacára arról szól, hogy a szerzőnek elege van abból, ahogy a baloldali sajtó szétcincálja a Fidesz gazdasági hátországát. A cikk így zárul: "Most az a pillanat van, amikor köztük [a megtámadott fideszesek között] a helyem.") Sokan a konzervativizmus felé tett lépésként értékelték az elnöki intézmény bevezetését is. Orbán Viktor egyedüli jelöltként lett elnök, 411 kongresszusi küldöttből 338-an szavaztak mellette. A döntés előtt többen Fodor Gábort is jelölték, de ő lemondott a jelöltségről. Ez volt az a kongresszus, ahol minimális célként a parlamenti frakció létszámának megháromszorozását, maximálisként pedig a választási győzelmet tűzték ki célul. A Fidesz nem fordult semmifajta jobboldali iránybaFodor a választmányi elnöki tisztséget célozta meg az elnökválasztás után fél évvel, 1993 végén. Kortesbeszédében a Fidesz jobbratolódását kritizálta. “Nem helyénvaló (...), ha a jobboldal kifejezést rendszeresen pozitív kontextusban használjuk, míg a baloldalt leginkább csak negatívként” - mondta hallgatóságának, de zömmel süket fülekre talált, 53:23 arányban alulmaradt Szájer Józseffel szemben. Négy nap múlva kilépett a Fideszből és a magyar politikában azóta is szinte páratlan módon a párt listáján szerzett mandátumát is visszaadta. “Szerintem rossz irányba fordult a Fidesz, de nem lenne helyénvaló, ha én most erről ítéletet mondanék. Majd az idő választ ad erre a kérdésre” - válaszolta a Magyar Hírlap kérdésére. Az újságíró felvetésére, miszerint elképzelhető-e valamilyen együttműködés a Fidesz és az MDF között, azt mondta, hogy “sok ilyen jelet tapasztalok az utóbbi időben, amit nem tartok helyénvalónak. Akár a médiumügyekben, akár másban, akár abban, hogy olyan helyzetbe kerülünk, hogy ez komolyan felvethető kifogás”. A korabeli sajtóban vagy akárcsak a színfalak mögött mind gyakrabban lehetett hallani: a választások után a Fidesz összeáll az MDF-fel. Maga Boross Péter, akkor még belügyminiszter nyilatkozta, hogy elképzelhetőnek tart egy ilyen felállást a választás után, Deutsch Tamás mindezt provokációnak nevezte. (Akkor még nem tudhatták, hogy pár hónappal később a két pártnak összesen lesz 59 mandátuma a kormányalakításhoz szükséges 194 helyett. És persze azt sem, hogy 1998-ban a Fidesz vezette koalícióban az MDF is részt vesz.)Orbán emberileg fájlalta, politikailag szerencsétlennek tartotta Fodor lépését. “Főleg azért - nyilatkozta a Magyar Hírlapnak -, mert a magyar politika intellektuálisan nincs túlságosan jó állapotban ahhoz, hogy bármilyen pártból bármilyen tevékenységre alkalmas ember hátat fordítson. Fodor Gábor nyilatkozatát olvasva azt szűröm ki: ő nem egyszerűen a Fideszből távozott, hanem a magyar politikából. Ezt nem könnyű megemészteni.” (Ha úgy vesszük, Orbán nem sokkal később megnyugodhatott, mert Fodor SZDSZ-es színekben szerzett parlamenti mandátumot, és lett a Horn-kormány művelődési és közoktatási minisztere.)Az újságíró közbevetésére elmondta újra, amit azokban a hetekben, hónapokban oly sokszor el kellett ismételnie: “A Fidesz nem fordult semmifajta jobboldali, konzervatív liberális irányba”.Fodort végül másik két országgyűlési képviselő, Molnár Péter és Ungár Klára is követte, valamint kétszáz párttag. Az országgyűlési választást az MSZP nyerte, egyedül is képes lett volna kormányozni, de az SZDSZ elfogadta a szocialisták koalíciós ajánlatát. A Fidesz kis párt maradt sőt, egy mandátumot el is vesztett. Ami 1990-ben siker volt, az 1994-ben már bukásnak számított. A párt irányt váltott, és az MDF megsemmisítő választási veresége után mindent feltett a csalódott és összezavarodott jobboldaliak szavazatainak meghódítására.Konrád után Gyurcsány tolta a szekeretÉs mi lett a Demokratikus Chartával? Konrád György az 1994. december 3-i Népszabadságban azt írta, hogy "átadom a Demokratikus Chartát is a fiatalabbaknak, a barátaim megbízhatóan viszik az ügyeket, megy a szekér akkor is, ha nem tolom." A Charta valójában ekkor már sehogy sem működött, és nem is támadt fel újra. Azaz mégis. A hatalomba egyre görcsösebben kapaszkodó Gyurcsány Ferenc 2008-ban hirdette meg a Magyar Demokratikus Chartát, “a szélsőségek, az indulatok, az intolerancia elleni nemzeti önvédelmet”. Hiába állt mellé az eredeti Chartát is aláíró Fodor Gábor, aki akkor már rég az SZDSZ-ben politizált vagy maga Konrád György is, ez a Charta már egy bukásra ítélt miniszterelnök kétségbeesett és súlytalan hatalomtechnikai lépésének tűnt, a 2010-es választás után már életjelt sem adott magáról.Források a korabeli hírlapok napi hírein túl:Kónya Imre tanulmányának teljes szövege: “Az igazat, és csakis a tiszta igazat!” - Magyar Hírlap, 1991. szeptember 9.Bauer Tamás – Kis János: A magyar demokrácia védelmében - Magyar Hírlap, 1991. szeptember 9.Önirónia nélkül nem lehet politizálni. Beszélgetés Orbán Viktorral - Kritika 1992/2.Patthelyzet van, kultúrkampf lesz. Beszélgetés Horn Gyulával és Orbán Viktorral politikusokról, pártokról és civil mozgalmakról - Népszabadság, 1993. január 30.„A cselekedetek következményeit kell mérlegelni” Orbán Viktorral beszélget Mihancsik Zsófia - Mozgó Világ 1993/10. Bayer Zsolt: Adalékok a nagy Fidesz-leleplezéshez - Népszabadság, 1994. október 21.Konrád György: Álló és fekvő sakkfigurák - Népszabadság, 1994. december 3.Bozóki András: A Demokratikus Charta története - Beszélő, 1996/2.Ószabó Attila – Vajda Éva: Fiúk a bányában. Az Orbán család vállalkozásai - Élet és Irodalom, 1999. augusztus 6.Kóczián Péter: Intés az őrzőhöz - Élet és Irodalom, 2000. január 28.Fekete Doboz-krónika - 1992. szeptember