1942. január 20-án a Berlinhez közel eső üdülőhelyen összegyűltek a legfontosabb náci vezetők, és megállapodtak a „zsidókérdés végleges megoldásáról”, ami de facto az összes európai zsidó kiirtását jelentette. Az Am Grossen Wannsee 56–58. címen található kétemeletes, nagypolgári villa ma múzeum, a helybeliek szívesen útba igazítanak, ha a történelmi emlékhelyet keressük. A Wannsee-konferencia jegyzőkönyve a holokauszt fontos dokumentuma, egyik példánya már az 1946-os nürnbergi perben is szerepelt, amikor a népirtás fő szervezője, Adolf Eichmann még Nyugat-Németországban bujkált álnéven, ahonnan csak 1950 távozott Argentínába. Ehhez képest a Bács-Kiskun megyei Petőfiszállás külterületén található Szentkút, ahol Endre László, a belügyminisztérium „zsidóügyi államtitkára” és Adolf Eichmann SS Obersturmbannführer, német és magyar katonai és rendészeti vezetők társaságában 1944. április 22-én megállapodtak a magyarországi zsidók deportálásáról Auschwitzba, többé-kevésbé ismeretlen. Az Endre család egykor kastélyként emlegetett, de vályogból épült kúriája, ahol a megbeszéléseket tartották, évtizedek óta romhalmaz. A helybeliek nemcsak azt nem tudják, miről nevezetes az épület, de Endre Lászlóról, a „magyar Eichmannról” sem tudnak semmit. Azt, hogy Szentkút nevezetességéről nem hallottak, nem meglepő, hiszen az Endre-kúriáról és az ott folytatott tárgyalásokról először csak Kádár Gábor és Vági Zoltán történészek 2013-ban megjelent könyvéből értesült a magyar közvélemény. (A végső döntés – Berlin, Budapest, Birkenau 1944). Viszont Endre Lászlót az amerikaiak már 1945 nyarán elfogták Németországban, és a magyar „Quisling-kormány” tagjaival együtt kiadták a magyar hatóságoknak. Hazaszállítása után Endrét a bűntársaival, Jaross Andor belügyminiszterrel és Baky László államtitkárral népbíróság elé állították, nyilvános perben halálra ítélték, a per szerkesztett anyaga pedig 1994-ben könyv alakban is megjelent.Az, tehát, hogy Szentkút neve nem ment át a köztudatba, nem meglepő. De az, hogy Endre Lászlóról, akit közvetlen felelősség terhel több mint félmillió magyar állampolgárságú zsidó meggyilkolásáért, nemhogy az egyszerű emberek, de még maguknak nyaralót kereső értelmiségiek, így a 444 újságírója, az 1988-ban Kecskeméten született Sarkadi Zsolt sem hallott 2021 nyaráig, sokat elárul a hazai holokausztoktatás hatékonyságáról. Sarkadi dicséretére legyen mondva, hogy a romos Endre-kúrián tett látogatástól inspirálva, a rendelkezésére álló történeti szakirodalom alapján két részletes, gazdagon illusztrált cikket írt Endre Lászlóról (első rész, második rész). Írása azonban több kérdést is felvet, és található benne néhány alapjában véve jó szándékú spekulációra visszavezethető hiba is, melyekre kitérek majd.Már a november 20-án megjelent első cikk címén érdemes eltöprengeni. Maga Endre fogalmazott úgy 1946 januárjában a bíróság előtt, hogy „ebben az országban mindenki bűnrészes vagy áldozat volt”, Újhelyi Szilárd népügyész erre reagált úgy, hogy Endre „az egész országot maga mellé ültette a vádlottak padjára”, vagyis a biztosítótársaságok nyelvén fogalmazva „porlasztotta a felelősséget”. Azt, hogy 1944 tavaszán, a második világháború utolsó szakaszában a korabeli honfitársaink miként reagáltak a német megszállásra, és támogatták-e a kormányzat zsidóellenes intézkedéseit, a gettósítást és a deportálást, vagy sem, valóban kulcskérdés. A bevonuló németek, akik Magyarország megszállásával az utolsó sikeres „villámháborújukat” hajtották végre, azokat az általuk is jól ismert radikális antiszemita politikusokat juttatták hatalomra, akik készek voltak közreműködni velük a „zsidókérdés végső megoldásában”. Ez ténylegesen Európa utolsó, viszonylag épen maradt, nagy létszámú zsidóságának kiirtását jelentette. Endre bűneit semmivel sem csökkenti, hogy számíthatott a magyar közvélemény jelentős részének támogatására, ami ugyanakkor megmagyarázza, miért sikerült a hatóságoknak alig három hónap leforgása alatt, példátlan gyorsasággal több mint 430 ezer embert halálba küldeni. 1944 márciusában a magyar közvélemény viszonyát a „zsidókérdéshez” több, egymással összefüggő, aktuális és történelmileg kialakult tényező határozta meg. Különbséget kell tenni a megosztott, eltérő felfogású, a középosztályhoz tartozó csoportok és a nézeteiket képviselő politikusok, továbbá az „egyszerű népnek”, mindenekelőtt a parasztságnak és a munkásoknak a zsidókhoz fűződő viszonya között. Előbbiek többé-kevésbé tisztában voltak a világpolitikai helyzettel, a háború alakulásával, sokuknak komoly érdekeik fűződtek a „zsidó konkurencia” kiküszöböléséhez. Ugyanakkor a vidéki tömegek előítéleteit alapvetően hagyományos hiedelmeik és a zsidókkal fenntartott kapcsolataikból származó mindennapi tapasztalataik határozták meg. A zsidók iránti népi ellenszenv, az irracionális gyűlölet első kitörése az 1882 áprilisában kitört tiszaeszlári vérvád volt, amit két évig tartó, a fővárosra is átterjedő antiszemita zavargások követtek. Ezek hullámán a tömegindulatok kiaknázására és további felkorbácsolására alakult meg 1883-ban az Országos Antiszemita Párt, melynek politikai küzdelmeiről Endre László apja, az ősi nemesi családból származó Zsigmond is „első kézből” értesült. Kiskunfélegyházi főszolgabíróként vendégül látta a pályája végén járó Istóczy Győzőt, és a jelek szerint osztotta a nézeteit. Ezek hatására maga is radikális antiszemita lett, fiával, Lászlóval együtt belépett a 1919-es Tanácsköztársaság után megszerveződő Rongyos Gárdába. Az, amit Sarkadi Zsolt állít a cikke megjelenése után készült podcastban, vagyis hogy dr. Endre Zsigmond „nem volt filoszemitának nevezhető”, igencsak enyhe megfogalmazás.Vitéz Endre László életéről, a német megszállás előtti időszakról nem tudunk eleget. Bár Vági Zoltán hosszabb tanulmányt írt a pályafutásáról, ebben csak röviden tér ki a húszas, majd a harmincas években kiépített kapcsolataira a radikális német antiszemitákkal. Tudjuk, hogy többször járt a náci Németországban, Münchenben személyesen találkozott Hitlerrel is, mielőtt az hatalomra jutott. Biztatást mindenképpen és talán pénzügyi támogatást is kapott antiszemita propagandakiadványaihoz az SS-szel kapcsolatban álló német pénzügyi köröktől a harmincas évek második és a negyvenes évek első felében, bár ennek írásbeli nyoma nem maradt. Tény, hogy már a helyi zsidókat vegzáló gödöllői főszolgabíróként elsőrendű náci kapcsolatokkal rendelkezett, a másik befolyásos radikálissal, Orsós Ferenc professzorral, a MONE (Magyar Orvosok Nemzeti Egyesülete) tényleges vezetőjével együtt. Ő is tudta, mi történik a zsidókkal a németek által megszállt Lengyelországban, és Orsóshoz hasonlóan közeli kapcsolatokat tartott fenn az 1939 május végén megválasztott országgyűlésben hangadó „szalonnyilasokkal”, személyesen Imrédy Bélával is, anélkül, hogy belépett volna a Magyar Megújulás Pártjába. Formálisan nem is kötelezhette el magát, hiszen 1938 őszén kinevezték a legnagyobb hazai megye, Pest-Pilis-Solt-Kiskun alispánjának, és ekkor a köztisztviselői törvényt követve ki kellett lépnie Szálasi Ferenc pártjából. Alispánként mindent elkövetett a zsidótörvények minél könyörtelenebb végrehajtásáért, és az erre a célra létrehozott önkormányzati szövetség elnökeként az ország polgármestereit további, még radikálisabban antiszemita intézkedésekre ösztönözte.Endre belügyi államtitkárként folytatott tevékenységét 1944 március 19-e, a német megszállás után részletesen ismerjük. Ekkor a korabeli magyar társadalom általános erkölcsi válságba került, a „morális bénultság” állapotába jutott. A radikális antiszemitizmus, melynek képviselői ez elvesztett világháborúért, a Károlyi-kormány kudarcaiért, majd a Tanácsköztársaságért és Trianonért a zsidókat tették felelőssé 1919 őszétől kezdve, a szó szoros értelmében elborította az országot. És bár a mérsékelt antiszemita Bethlen-kormánynak egy évtizedre nagy nehézségek árán sikerült visszaszorítani a radikálisokat, Hitler hatalomra jutása után, 1938-ban az első „zsidótörvény” elfogadásával átszakadt a gát. Imrédy pártjával, a nyilasokkal és 1942-től már a magyar zsidók deportálását sürgető Endrével, Orsóssal és társaikkal szemben az egyetlen korlátozó erőt Keresztes-Fischer Ferenc belügyminisztériuma képviselte, a háttérben Horthyval és Bethlen István volt miniszterelnökkel. A BM mint felettes szerv sorra semmisítette meg az önkormányzatok Endre által kezdeményezett intézkedéseit, például a zsidók kitiltását a közfürdőkből, a piacokról, parkokból stb. Azt viszont nem tudta megakadályozni, hogy nagy példányszámú lapokban a zsidóellenes uszítás tovább folytatódjon, és ezt az ellenzéki sajtó nem volt képes ellensúlyozni. 1944. március 19. után a Magyarországon teljhatalmat kapott Gestapónak első dolga volt a belügyminisztérium „mérsékelt antiszemita” vezetőinek eltávolítása. Keresztes-Fischert az ellenzéki pártok vezetőivel, a legitimistákkal, szociáldemokratákkal, liberálisokkal együtt Mauthausenbe deportálták. Horthy a klessheimi találkozón Hitlertől kapott ígéret fejében, mely szerint ha Magyarország közreműködik a „zsidókérdés megoldásában”, visszakaphatja a függetlenségét, a „zsidóügyeket” Sztójay Döme kormányára hagyta. Ebben Endre Jaross Andor belügyminiszterrel és Baky Lászlóval, a másik államtitkárral együtt teljhatalmat kapott. Jellemző módon a gettósítás Kárpátalján már április 22., a szentkúti találkozó napja előtt elkezdődött, és csak azon volt vita Eichmann-nal, hogy a deportálásokat Budapesten vagy vidéken kezdjék-e. A profi bürokrata Endre közigazgatási ámokfutását, a holokausztot közvetlenül előkészítő rendeleteit, a gettósítást részletesen tárgyalják a történészek, Lévai Jenő, Randolph L. Braham, Karsai László, Kádár Gábor, Vági Zoltán és még sokan mások. Ezekre nem térek ki, viszont érdemes felhívni a figyelmet arra a fontos körülményre, ami Sarkadi Zsolt cikkében is szerepel, bár téves megvilágításban. Arról van szó, hogy a szovjet csapatok 1944 márciusában elérték a Keleti-Kárpátokat, és a nyugati szövetségesek több csatornán keresztül is nyilvánvalóvá tették, hogy Magyarország a Szovjetunió érdekszférájába tartozik, csapataik nem vonulnak be a térségbe. A „balkáni partraszállás” illúziója szertefoszlott, szembe kellett nézni azzal, hogy itt Sztálin diktál, a Duna mentén kommunista uralom lesz. Az 1944. márciusi sajtó, különösképpen a szélsőjobboldali lapok, tele vannak a katyni mészárlásról, a balti köztársaságok elitjének 1940 őszi elhurcolásáról szóló hírekkel, továbbá azzal, hogy Finnország visszautasította a Kreml feltétlen megadást követelő ultimátumát.Ilyen viszonyok között konkrétan felmerült a „Sztálin vagy Hitler” dilemma. A kommunistáktól nem is indokolatlanul rettegő magyar középosztály számára még mindig a nácik voltak elfogadhatóbbak, azon az áron is, ha támogatásukért fel kell áldozni a zsidókat. Kérdés persze, hogy miből gondolta a „nemzeti-keresztény társadalom”, hogy a náci Németországnak 1944 tavaszán még esélye lehet a szövetségesekkel szemben. Ha német győzelemben nem is, de „döntetlenben”, kiegyezéses békében még reménykedtek, különös tekintettel arra, hogy a Kárpátok vonalában komoly erődrendszer, az Árpád-vonal épült a Vörös Hadsereg feltartóztatására. Látogatható részében magam is jártam, valóban lenyűgöző létesitmény „a magyar Maginot-vonal”. A szovjetek nem is tudták áttörni, csak Románia felől megkerülni, 1944 szeptemberében. Vagyis lehet, hogy Sztálin csapatai a zsidók deportálása idején, 1944. április végén földrajzilag közel álltak Ungvárhoz, de Kárpátalja székhelyét csak 1944 novemberében tudták elfoglalni.De térjünk még vissza a magyar közvélemény erkölcsi bénultságára, a zsidóellenes, a deportálást előkészítő intézkedések támogatására, illetve passzív elfogadására. Nem elég, hogy a nácik magyar bűntársaikkal együttműködve betiltották az ellenzéki sajtót, letartóztatták a radikális antiszemitákkal szemben fellépő politikai vezetőket, intenzív zsidóellenes propagandakampányba is kezdtek, mely sajnos visszhangra talált a korabeli társadalomban. Ezért „a magyarok egyszerre voltak Endre áldozatai és felbujtói is”, ahogy ezt Ujhelyi Szilárd népügyész a zeneakadémián 1946 januárjában megállapította. Így „az egész ország, az egész nép valamiféle formában részesévé vált ennek a pernek, vagy mint tettestárs, vagy mint bűnrészes, vagy pedig mint áldozat”.A Sztójay-kormány hozta létre a „Zsidókérdéskutató Magyar Intézetet” (ZSMI). Ennek vezetője, Bosnyák Zoltán Harc címmel hírhedten uszító lapot adott ki, melynek első száma 1944. május 20-án jelent meg, amikor a vidéki zsidókat már napi két szerelvénnyel deportálták Auschwitzba. Eberhard von Thadden Budapesten tartózkodó náci funkcionárius jelen volt a ZSMI megnyitásán, és beszámolót küldött róla Berlinbe Horst Wagnernek, aki hozzá hasonlóan aktív szerepet játszott a holokauszt végrehajtásában. Paksa Rudolf a Múltunk című folyóirat 2018. januári számában idézi a német tisztviselő levelét, melyben beszámol arról, hogyan fogadta a fővárosi közönség a ZSMI hetilapjának megjelenését, melynek címlapján Solymosi Eszter „lesakterolását” ábrázoló, 1882-ben készült rajz volt látható. „Az intézet egy eredetileg zsidó klubban lett elhelyezve a város központjában. Úgy látszik, eleinte főként a »zsidóakció« propagandisztikus alátámasztásában lesz feladata. E célból Harc címen ad ki egy Stürmer-szerű újságot. Az első szám a múlt héten 50 000 példányban jelent meg, és egy órán belül elfogyott. A lapot Budapesten szabályosan kitépték az eladók kezéből. Különösen azt figyeltük meg, hogy a lap az árják körében is fogyott.” Ilyen viszonyok között az a gondolat, amit Sarkadi Zsolt kifejt a cikkében, vagyis hogy Horthy Miklós, aki felfüggesztette a zsidók előkészített deportálását Budapesten, ugyanezt megtehette volna Ungváron is, történelmietlen hipotézis. 1944. július elején, a nyugati szövetségesek normandiai partraszállása után egészen más lehetőségei voltak a kormányzónak, hogy akaratát érvényre juttassa, mint április végén. A budapesti zsidókért felemelte a szavát a római pápa, a svéd király és az Egyesült Államok elnöke is, és Horthy számára világos volt, hogy ha nem akadályozza meg a fővárosi zsidók deportálását, felkerül a magyar háborús bűnösök listájára, amely akkor már hetven nevet tartalmazott.Endre László jól ismert gaztetteinek ismertetésén túl Sarkadi cikke tartalmaz egy figyelemre méltó adalékot, melyet eddig nem ismertem. Endre László, már azután, hogy a népbíróság halálra ítélte, 1946 januárjában levelet csempészett ki a börtönből, melyben ezt írta: „S ha nekünk, kik évtizedek óta állják a harcot a zsidóság kártevései ellen, talán lehettek volna is pillanatnyi kétségeink vagy lelkiismeret-furdalásaink e küzdelem jogosságát és igazságosságát illetőleg, úgy azok a módszerek, amelyekkel a zsidóság él az utolsó év óta, a győzelem mámorában, teljesen megnyugtatnak minket afelől, hogy e harc a mi részünkről nemcsak igazságos, hanem elkerülhetetlen, szükséges élet-halál harc volt. E harc a lét és nemlét kérdése, mert ha rajtuk múlna, a nem zsidók már csak mint alárendelt szerepet játszó rabszolgahad lennének szükségesek az atomenergiának minimális munkáskezet igénylő új világában.”A levél egyrészt azt tükrözi, hogy Endre a kivégzéséig rabja maradt tömeggyilkos rögeszméjének. Másrészt viszont azt is, hogy zárkájában érzékelte a magyar társadalomban 1945–46-ban eluralkodó, pogrom formájában is kitörő zsidóellenességet, a középosztály és az értelmiség jelentős csoportjait is átható antikommunista zsidógyűlöletet. Ez közvetlen folytatása volt az 1944-esnek, és már a holokauszt Magyarországra visszatérő túlélői ellen irányult. Erről szól Vérvád, hisztéria, népítélet – „Zsidókérdés” 1944-ben és 1945-ben Magyarországon című, 2020-ban megjelent könyvem, melyben rekonstruáltam azt az újra felerősödő közhangulatot, amely 1944-ben, Endre László államtitkári működése alatt uralkodott a magyar társadalomban. Végül érdemes kitérni a Horthy–Szálasi-párhuzamra, melyet Karsai László előszeretettel vázol fel. A történész rendre arra a következtetésre jut, hogy Horthy, aki hónapokon át szabad kezet adott Endre Lászlónak, nagyobb háborús bűnös volt, több zsidó gyilkosának tekinthető, mint a nyilas „nemzetvezető”. Csakhogy 1944. október közepére nemcsak a hadihelyzet változott meg alapvetően 1944 márciusához képest, de a magyar közvélemény hozzáállása is módosult. Elsősorban a fővárosi értelmiség, a középosztály látta be, hogy Hitler végérvényesen elveszítette a háborút, a „zsidókérdés” pedig nem más, mint ürügy a népirtásra. Míg az egyszerű emberek, így a munkások is, ellenségesek, illetve közönyösek maradtak a fővárosi zsidók sorsát illetően, polgárok, értelmiségiek jelentős csoportjai, köztük arisztokraták, keresztény papok is csatlakoztak a zsidómentő akciókhoz, melyek motorja Raoul Wallenberg és a svájci diplomata, Karl Lutz volt. Míg vidéken szinte egyetlen zsidó sem kerülte el a deportálást, Budapesten mintegy hatvan-hetvenezer bujkált a gettón kívül, és érte meg a felszabadulást, köztük a szüleim is. Ez a létszám közel azonos azzal, ahányan a „csillagos házak” kiürítése után az erzsébetvárosi „nagygettóban” élték túl a holokausztot.Karsai elfogult Horthy-gyűlölete már 1990 és 1994 között megnyilvánult, amikor beszállt a kormányzó kenderesi újratemetése körüli hisztéria szításába, arra hivatkozva, hogy az MDF-kormány elődnek, követendő példának tekinti a huszadik századi radikális antiszemitákat. Erről szó sem volt, bár a mosolygó Hitlerről és Horthyról 1938-ban Kielben készült, 1990 után gyakran közölt fénykép, ami Sarkadi Zsolt cikkének is illusztrációja, ezt sugallja. Bízom benne, hogy a tömeggyilkos Endre Lászlóról szóló kétrészes cikk közlésével az 444-nek nem az volt célja, hogy az országgyűlési választások előtt a magyar közvéleményt befolyásolja a borzalmak felidézésével.(A szerző, író, publicista, történész)