Amióta Vlagyimir Putyin bejelentette az orosz mozgósítást, és atomfegyverek bevetésével fenyegette meg a nyugati országokat, a közelgő atomháború rémképe ellepte a háborúról szóló megszólalásokat, legutóbb már Joe Biden amerikai elnök is arról beszélt, hogy 60 éve nem voltunk ennyire közel a nukleáris katasztrófához. Pénteken mi is podcastban foglalkoztunk a kérdéssel, kiemelve, hogy Putyin akkor is bevetheti az atombombát, ha már biztos hadserege vereségében. Vannak viszont, akik szerint nem érdemes ennyire nagy hangsúlyt fektetni az atomháborúra, mert vannak más, valószínűbb kimenetelek is. Közéjük tartozik a 20. századi kelet-európai történelmet kutató világhírű történész, Timothy Snyder, aki a blogján írt arról, hogy miért nem tartja valószínűnek az atombomba ledobását, és mit tart egy reálisabb forgatókönyvnek helyette. A Yale professzora azzal kezdi cikkét, hogy „elsőnek senki nem tudta elképzelni sem, hogy az orosz-ukrán háború elkezdődhet. És mégis elkezdődött. Most meg azt nem tudja senki elképzelni, hogy hogyan lesz vége. Pedig vége lesz.” Snyder írásának alapállítása, hogy a háborúk végső soron nem szólnak másról, mint politikáról, és ilyen szemmel is érdemes nézni az ukrán hadsereg elmúlt hetekben elért sikereit. Ezek ugyanis egyre komolyabb nyomást helyeznek az orosz politikára. A Putyinhoz hasonló zsarnokok éppen azáltal tehetnek szert vonzerőre, hogy azt a látszatot tudják kelteni, hogy bármit megtehetnek. De ez persze nem igaz, és a rendszereik megtévesztően törékenyek, írja Snyder, aki szerint a háború egyik lehetséges végkimenetele az lehet majd, amikor az ukrán hadisikerek alakítani kezdik a politikai valóságot. És Snyder úgy látja, hogy ez a folyamat már elkezdődött.Ebben az érdem az ukránoké: rendkívül erős haderőnek bizonyultak, olyan védekező, később pedig olyan támadó műveleteket végrehajtva, melyeket tankönyvekben fognak majd mutogatni. És mindezt lenyűgözően higgadtan végrehajtva, még olyankor is, amikor az ellenségük szörnyű bűncselekményeket követett el és nyíltan hirdette a nemzetük eltörlésének szükségességét. Snyder ezután arról ír hosszabban, hogy hiába az ukrán sikerek, sokunk nem tudja elképzelni, hogyan érhetne véget ez a háború máshogy, mint az atombomba ledobásával. Ő azonban nem érzi ezt annyira valószínű kimenetnek, mint amennyire sok szó esik róla az elmúlt hetekben. Szerinte egyrészt soha nem szabad elveszítenünk a szemünk elől a tényt, hogy az ukrán győzelem mennyit javíthatna azon a világon, melyben élünk. Másrészt pedig tudatosítanunk kell a magunk számára, hogy számos kimenet elképzelhető még az orosz atomcsapáson túl is. Ő egy olyan forgatókönyvet ír le, amely szerinte akár már a következő hetekben vagy hónapokban kibontakozhat. Persze ez is csak jóslat, és mint az írása végén ki is tér rá, semmi nem garantálja, hogy ez fog majd megtörténni. Ugyanakkor az általa vázolt forgatókönyvet is életszerűbbnek tekinti, mint a nukleáris háborút. A Snyder-féle forgatókönyv úgy szól, hogy az orosz katonai vereség az ukrán fronton észrevétlenül átalakul majd egy orosz belpolitikai hatalmi harcba, emiatt pedig Moszkva kénytelen lesz hazavezényelni a katonáit Ukrajnából. Mint írja, a történelem felől nézve ez egy kifejezetten ismerős láncolata lenne az eseményeknek. Még mielőtt kifejtené, Snyder megindokolja, hogy szerinte miért nem lesz atomháború (vagy legalábbis miért jóval valószerűtlenebb kimenet ez, mint sokan gondolják): szerinte a nukleáris fenyegetés elsősorban a nyugati közvéleménynek szóló pszichológiai zsarolás, azzal, hogy Putyin atomháborút emleget, hirtelen a nyugati országok lakói érzik úgy, hogy ez a háború róluk szól, ők az igazi áldozatok, és emiatt sokan gondolhatják azt, hogy jobb lenne, ha az ukránok egyszerűen megadnák magukat. És Snyder szerint pont ez az a pszichológiai hatás, amit Putyin el akar érni: mivel a hagyományos háborúban vesztésre áll, az atomfegyverrel fenyegetőzve tántorítaná el a nyugati hatalmakat, hogy további fegyvereket küldjenek Ukrajnának, ezzel időt nyerve, hogy a tartalékosokat a frontra vezényelhessék. És épp ez az oka szerinte, amiért nem szabad engedni Putyinnak. Ráadásul a nyugati országok ezt azért sem tehetik meg, mert ezzel csak felbátorítanának minden atomfegyverrel rendelkező rezsimet, hogy erre hivatkozva bármit elkövethetnek, azokat az országokat pedig, melyeknek még nincs atomfegyvere, arra ösztönöznék, hogy szerezzenek maguknak. Azaz Snyder szerint a putyini zsarolásnak való meghajlás éppen egy későbbi atomháború kockázatát növelné meg. És persze nem lehet kizárni, hogy Putyin atomot dobjon le Ukrajnára, de Snyder szerint vannak bőven szempontok, melyek csökkentik a valószínűségét. Az orosz hadsereg a mozgósítás keretében éppen most vezényel Ukrajnába több százezer embert, az újonnan bevetett katonáknak pedig a beszámolók szerint a legalapvetőbb felszereléseik is hiányoznak, nemhogy a sugárvédelmi ruhák és egyéb eszközök. Ráadásul az ukrán hadsereg jelenleg a keleti frontokon ér el sikereket, melyeket Putyin nemrég Oroszországhoz csatolt. Snyder szerint ezért sem tűnik valószínűnek, hogy Putyin ide dobna le atombombát, orosz állampolgárokat, katonákat is megölve. És az atombomba ledobása semmiképpen nem jelentené a háború végét: az ukránok több fronton, decentralizáltan harcolnak, nincs egy központi hely, amit megtámadva végérvényes veszteségeket szenvedének, és az elmúlt hetek megszólalásokból lehet sejteni, hogy egy esetleges atomtámadás után a nyugati erők szanaszét bombáznák az orosz hadsereget. Snyder további érveket is behoz, például hogy az oroszoknak a HIMARS-ok miatt rendkívül kockázatos lenne atomfegyvert az ukrán határ közelébe vinni, az orosz rakéták pedig egyáltalán nem túl megbízhatóak: nemritkán lezuhannak vagy leszedik azokat.De Snyder szerint ezeknél a szempontoknál is fontosabb, hogy lehet ugyan, hogy Putyin ragaszkodik az Ukrajnáról szóló, különös képzeteihez, de minden bizonnyal még jobban ragaszkodik a hatalomhoz. Ezen a téren pedig egyre komolyabb kihívások érhetik. A háború kezdetétől egészen a nyár végéig nem volt sok gondja otthon: valószínűleg egészen a mozgósítás bejelentéséig bármikor megtehette volna, hogy győzelmet hirdet az orosz állami médiában, és az oroszok többsége elégedett lett volna. Mostanra viszont megváltozott a helyzet, és a mozgósítás következtében az állami információs tér elkezdett összeomlani körülötte: „Putyin lába alatt megmozdult a föld. Az egész politikai karrierje arra épült, hogy az általa ellenőrzött média segítségével a külpolitikáját egy megnyugtató látványossággá alakítsa. Azaz a rezsim túlélése két feltételen alapult: hogy ami a tévében történik, az fontosabb, mint ami a valóságban; és hogy ami külföldön történik, az fontosabb annál, mint ami otthon. Úgy látom, hogy ezek a feltételek már nem érvényesek többé: a mozgósítással a bel- és a külföld elválasztása odalett, a televízió és a valóság közötti különbség elvékonyodott. A valóság elkezdett jobban számítani, mint a televízió, és Oroszország jobban kezd számítani, mint Ukrajna.”– írja Snyder, aki szerint alapvetően változott meg Putyin helyzete: az orosz nyilvánosságba egyre inkább teret nyerhettek azok, akik elhibázottnak látták az eddigi harctéri stratégiát (például a nacionalista katonabloggerek), és azok, akik ostobaságnak tartják a háborút.„Ha egy külföldi háború gyengíti a pozíciódat, és ha azt a háborút nem nyerheted meg, a legjobb, ha ma fejezed be, nem pedig holnap. Gyanítom, hogy Putyin ezt még nem látta be, de azt mostanra megértette, hogy ezúttal a valódi világban kell cselekednie, és eddig nem hozott jó döntéseket” – folytatja Snyder, aki kiemeli, hogy a mozgósítás mindkét világ (a belföldi propaganda és a valós, harctéri események) felől a létező legrosszabb döntés volt: elég nagy ahhoz, hogy a lakosságban ellenérzéseket keltsen, de megkésett és nem elég nagy ahhoz, hogy a tél előtt fordulatot jelenthessen a fronton. Épp ezért írja azt Snyder, hogy Putyin csapdába esett, ráadásul olyan esemény csapdájában, amit eredetileg a televízióra szántak, és ami valahol távol kellett volna játszódjon. De mostanra közvetlen politikai formát öltött Oroszországon belül is. Jelzi ezt szerinte, hogy az orosz elit két befolyásos szereplője, Ramzan Kadirov és Jevgenyij Prigozsin úgy kritizálták keresetlen szavakkal az orosz hadsereg felsővezetését, hogy közben mindenki tudja, hogy valójában Putyin dönt a harctéri stratégiáról. Szerinte nem véletlen, hogy mind Kadirov, mind Prigozsin rendelkezik magánhadsereg-szerűséggel, és amikor Putyin bejelentette a mozgósítást, Kadirov sietett közölni, hogy ez a csecsenekre nem vonatkozik. Synder szerint ettől az embernek az az érzése lehet, mintha Kadirov valami másra tartalékolná az embereit. A Wagnert vezető Prigozsin az elmúlt pár hétben látványosan előtérbe tolta magát, erről épp mostanában írtunk hosszabban is. És lehet tudni azt is, hogy a Wagner zsoldosai vettek már részt kormánybuktatási kísérletekben a világban. Igaz, Putyin parancsára, de akkor is, ez olyan tudás, ami valószínűleg nyugtalanságot kelthet Moszkvában. Snyder szerint felmerül a kérdés, hogy vajon Prigozsin meddig akarja még embereit és erőforrásait az ukrán fronton tartani. A történész szerint az, ahogy a Wagner elkezdett orosz elítélteket toborozni, jelentheti azt is, hogy ezeket az embereket küldik meghalni a frontra, míg az értékesebb, rutinosabb embereket megóvják egy másik feladatra. Snyder kettős dinamikát olvas ki ezekből a történésekből: Kadirov és Prigozsin egyszerre szólítanak fel a háborús erőfeszítések fokozására, gúnyolják a katonai vezetést, közben meg mintha védenék a saját embereiket. Az amerikai történész szerint olyan, mintha csapdát állítanának Putyinnak: egyszerre próbálják rávenni arra, hogy fokozza a háború intenzitását, és hogy viseljen személyes felelősséget is (a katonai vezetés kritizálásával), arra ösztökélve, hogy nyerje meg a háborút, miközben ők maguk saját erőikkel mintha nem tennének meg mindent ezért a győzelemért. „Eszerint az általános logika szerint, amit felvázoltam, a riválisok arra törekednek, hogy megóvják mindazt a harcerejüket, ami még megmaradt. Egyrészt hogy megvédhessék saját érdekeltségeiket egy zűrzavaros időszakban, vagy azért, hogy játékba szállhassanak Moszkváért. Ha tényleg ez a helyzet, akkor rövid időn belül minden érintett számára ostobaságnak tűnik majd, hogy a fegyveres erőik a távoli Ukrajnában állomásozzanak, ahol aztán napról napra megölik őket. És ebből jöhet majd a fordulópont: amikor rájönnek, hogy mások visszafogják az embereiket, értelmetlennek tűnik majd a saját emberek feláldozása és elidegenítése.”És Snyder szerint eljöhet az a pont, amikor ez a logika érvényes lesz majd magára az orosz hadseregre is: ha ugyanis az orosz hadsereg a jövőben is szerepet kíván betölteni az orosz politikában, akkor az orosz parancsnokok előbb-utóbb abban lesznek érdekeltek, hogy visszavonják a seregeket, amíg még maradnak egyáltalán emberek, akiknek parancsolni kell. És ha Putyin meg akarja tartani a hatalmát, akkor neki sem állhat érdekében egy lejáratott és demoraizált hadsereg. Ilyen szempontból a mozgósítás is egy kétélű fegyver: mert Putyin számolhat azzal, hogy ezek a kiképzés és megfelelő felszerelés nélküli emberek vagy meghalnak vagy győzelmet aratnak Ukrajnában, de mi van, ha inkább megszöknek, és keresnek maguknak egy új vezetőt? Snyder szerint ezzel el is jutottunk egy lehetséges forgatókönyv végéig: az újabb ukrán győzelmek hatására felerősödhet a hatalomért folyó harc Oroszországban, és egy ilyen harc esetén nincs értelme a fegyveres erőket messze tartani. Nem is feltétlen azért, mert fegyveres konfliktusok fognak kirobbanni (bár ezt sem lehet teljesen kizárni), hanem elrettentés- és védelemképpen. „Az összes érintett szereplő számára igaz, hogy rossz lenne veszíteni Ukrajnában, de még rosszabb veszíteni Oroszországban.”Snyder nem győzi hangsúlyozni, hogy nem azt állítja, hogy feltétlen fegyveres harcok lesznek Oroszországon belül. Ő csak azt mondja, hogy a háború által Ukrajnában keltett instabilitás hazatér, és azok az orosz vezetők, akik profitálni akarnak ebből az instabilitásból, vagy megvédeni magukat tőle, jó eséllyel azt akarják majd, hogy erőközpontjuk Moszkvához közel legyen. És ez persze nagyon jó lesz Ukrajna és a világ számára.