#kritika
Belefér-e a szólásszabadságba a holokauszt tagadása? Nem. Következő kérdés: jól dolgozza-e fel ezt a témát Puzsér Róbert és Farkas Attila Márton színdarabja, amit Az eskü címen mutatnak be az Inga Tűzoltó Teátrumában? Nem. De nem azért, mert az első kérdésre is ugyanez volt a válasz.
Anyát és lányát több száz kilométer választja el egymástól, ők mégis olyan szimbiózisban élnek, mintha együtt laknának. A darab, amelyet a szerző maga rendezett, a két nő bezártságát és „összezártságát” vizsgálja.
Ez a film úgy végződik, mint a legnagyobbak, mint Michelangelo Antonioni Zabriskie Pointja (1970-ből), amikor a lány áll és bámul egy kősziklára épített fancy palazzót, csak áll és nézi, mígnem az felrobban, felrobban egyszer, kétszer, négyszer, több mint egy tucatszor, nagy fekete füstöt engedve az égre, aztán jön a (rémes) Pink Floyd és a robbanás kilassított részletei a tévétől az utolsó keszkenőig.
A nemzetközi csoportos kiállítás arra kíváncsi, milyen formákban él tovább a hiány, hogyan lehet kapcsolatban maradni azzal, akit elveszítettünk, és milyen személyes, közösségi vagy rituális gyakorlatok segíthetnek abban, hogy a veszteség ne váljon magányos teherré.
Körülbelül két évtizeddel ezelőtt úgy tűnt, hogy az Interpol kiemelkedhet az akkori izgalmas poszt-9/11-es New York-i art rock színtérből, és akár arénazenekarrá avanzsálhat, de ez végül nem történt meg.
A legenda elsődlegesen szentek, királyok, hősök csodás életét bemutató kisepikai műfaj. E regényben – igaz, hogy a maga torz és groteszk alakjában –, ez az aspektus érvényesül is: Szent Rókus kis lábujjának megszerzése köré szerveződik az elbeszélés egyik fontos vonulata.
Vannak szavak, amelyek jóval tovább élnek, mint azok a viták, amelyek során létrejöttek. Rendiség, polgárosodás, modernizáció, idegenség, nemzet, trauma. Ez a tanulmánykötet leginkább az ilyen, magától értetődővé kopott szavakra gyanakszik. Nem kitiltani akarja ezeket a történész műhelyéből, csak megnézni, mi van a rájuk ülepedett por alatt.
