A Žižek–Peterson-vita óta nem látott sztárértelmiségi összecsapást hozott az orosz-ukrán háború. A 93 éves német filozófus, Jürgen Habermas védelmébe vette a tétovázó német kormányt, mondván, az atomháborús fenyegetés idején az óvatosság a legracionálisabb, és az idősebbek még emlékeznek a hidegháború leckéjére. Az 52 éves amerikai történész, Timothy D. Snyder viszont a német filozófusba keményen beleszállva arra figyelmeztetett, hogy nem lehet elfelejteni a II. világháború tapasztalatát, meg kell érteni Putyin kommunikációját, és nem szabad bármit elnézni egy atomnagyhatalomnak sem. 1. A HABERMASI DILEMMAÁprilis végén az Európa legnagyobb politikai filozófusaként is emlegetett német szociológus, Jürgen Habermas Háború és felháborodás. A Nyugat vörös vonalának dilemmája címmel írt arról, hogy erkölcsileg érthető az a felháborodás, ami az ukrajnai orosz inváziót és a korábbi német kormányok téves politikai ítéleteit fogadta, őt mégis zavarja az a magabiztosság, amivel a morálisan felháborodott németországi vádlók a befelé forduló és tartózkodó német szövetségi kormányt támadják.A Nyugat megkötötte a kezétHabermas szerint mivel a Nyugat úgy döntött, hogy harcoló félként nem avatkozik be a konfliktusba, van egy kockázati küszöb, ami kizárja az Ukrajna fegyverkezése iránti féktelen elkötelezettséget. Miközben Szergej Lavrov orosz külügyminiszter potenciális nukleáris eszkalációval fenyegetőzött, azok, akik továbbra is agresszíven és magabiztosan tolják a küszöb felé a német kancellárt, vagy figyelmen kívül hagyták, vagy nem értették meg azt a dilemmát, amibe a háború a Nyugatot sodorta. Azzal, hogy a Nyugat morálisan megalapozott döntéssel nem lesz harcoló fél a háborúban, meg is kötötte a kezét.A dilemma arra kényszerítette a Nyugatot, hogy két rossz alternatíva – Ukrajna veresége vagy egy korlátozott konfliktus III. világháborúvá eszkalálódása – közül válasszon. „Egyrészt a hidegháborúból megtanultuk, hogy egy atomhatalom elleni háborút többé semmilyen észszerű értelemben nem lehet »megnyerni«, legalábbis katonai erővel nem, egy forró konfliktus korlátozott időtávján belül. A nukleáris fenyegetés azt jelenti, hogy a fenyegetett fél – akár rendelkezik atomfegyverrel, akár nem – a katonai erő által okozott elviselhetetlen pusztítást nem tudja győzelemmel befejezni, de legjobb esetben is csak olyan kompromisszumos megoldással, ami mindkét fél számára lehetővé teszi az arcmentést. Egyik fél sem kénytelen elfogadni a vereséget, vagy hogy »vesztesként« hagyja el a csatateret. A fegyverszüneti tárgyalások, amik a harcokkal párhuzamosan zajlanak, ezt a belátást tükrözik” – írja Habermas.Az oroszok aszimmetrikus előnyeAz orosz fenyegetettség természetesen attól függ, hogy a Nyugat elhiszi-e, hogy Putyin képes tömegpusztító fegyverek bevetésére, de a CIA szerint alkalmazhatnak „taktikai” atomfegyvereket (olyanokat, amiket csak azért fejlesztettek ki, hogy lehetővé tegyék az atomhatalmak egymás elleni háborúját). Ez az orosz félnek aszimmetrikus előnyt jelent a NATO-val szemben, ami a lehetséges világháború miatt nem kíván részt venni a konfliktusban. Most Putyin dönti el, hogy a Nyugat mikor lépi át a nemzetközi jog által meghatározott küszöböt, amin túl Oroszország formálisan is háborús részvételnek tekinti a Nyugat Ukrajnának nyújtott katonai támogatását.A világégés veszélye miatt alaposan mérlegelni kell a szakértői ismereteket és az összes szükséges információt, ami nem mind nyilvánosan elérhető. A Nyugat a drasztikus szankciókkal nem hagyott kétséget a konfliktusban való de facto részvétele felől, ezért gondosan mérlegelnie kell minden további katonai támogatási fokozatot, hogy megállapítsa, átlépheti-e a formális belépés határát, amit végső soron Putyin fog eldönteni.De Ukrajnát sem lehet a sorsára hagyni, hiszen akkor akár Grúziát és Moldovát is elfoglalhatják az oroszok. Az aszimmetria, ami a Nyugatot hosszú távon zsákutcába sodorhatja, csak addig tart, amíg jó okkal ódzkodik az atomháború veszélyétől. „Következésképpen azzal az érvvel, ami szerint Putyint nem szabad sarokba szorítani, mert bármire képes, ellentétes az az állítás, hogy éppen a »félelem politikája« ad szabad kezet az ellenfélnek a konfliktus lépésről lépésre történő eszkalálására” – foglalja össze Ralf Fücks érveit Habermas, aki szerint ez mind csak a konfliktus kiszámíthatatlanságát érzékelteti. Habermas szerint amíg jó okkal úgy döntünk, hogy elkerüljük a háborúban való részvételt, a felkínált katonai támogatás típusát és mértékét is ilyen megfontolások alapján kell eldönteni. „Azok, akik tiltakoznak a »félelem politikájának« racionálisan indokolható módon való követése ellen, már annak az érvelésnek a keretei között találják magukat, amihez Olaf Scholz kancellár helyesen ragaszkodik: a politikailag felelős és tényszerűen átfogó, alapos mérlegeléshez” – írja Habermas, aki szerint ehhez feltételezni kell, hogy Putyin is racionálisan dönt.A kormányzati irányvonal ellenzőinek érvei ellenben Habermas szerint inkoherensek. Szerinte a fegyverszállítások pozitív hatással lehetnek a háború lefolyására, amit Ukrajna komoly áldozatok árán is elszántan folytat, de kérdés, hogy „nem egyfajta jámbor önámítás-e” arra fogadni, hogy Ukrajna anélkül is nyerhet Oroszország gyilkos hadviselési formája ellen, hogy a Nyugat is fegyvert fogna.A Nyugat dilemmája az, hogy Putyinnal szemben – aki esetleg a nukleáris eszkalációt is elfogadná – az európai nemzeti határok integritásához ragaszkodva csak önkorlátozott katonai támogatást nyújthat Ukrajnának, továbbra is a vörös vonal biztonságos oldalán maradva.A különc látnok képeHabermas szerint az önkorlátozott katonai segítségnyújtáshoz szükséges józan mérlegelést bonyolítja a Putyinra való összpontosítás, ami vad, a médiában a spekulatív kremlinológia csúcskorszakát idéző spekulációkhoz vezet. Az orosz ortodox egyház áldásával és Alekszandr Dugin tekintélyelvű ideológus hatására az Orosz Birodalmat visszaállítani hivatott különc látnok képe az alapja annak a széles körben elterjedt feltételezésnek, hogy az oroszok nem állnának meg Ukrajnánál.Ukrajna nyugat felé fordulása és a szomszédos Fehéroroszország ellenzéki mozgalma miatt az orosz agresszió leginkább frusztrált válaszként értelmezhető arra, hogy a Nyugat megtagadta a tárgyalásokat Putyin geopolitikai programjáról (elsősorban a nemzetközi jogot sértő hódításainak nemzetközi elismeréséről és egy semleges „ütközőzónáról”, amihez Ukrajna tartozhatna).A heves vita, ami Németországban kialakult, a hidegháború óta nem látott fegyverkezési programot hozott, véget vetve a nehezen kivívott – és jobboldalról többször bírált – békepárti, fegyverkezésellenes német politikának.Habermas szerint a fiatalabbak, akiket a normatív kérdések iránti érzékenységre neveltek, nem titkolják az érzelmeiket és a pacifista álmuk összeomlásával a leghangosabban követelik Ukrajna támogatását, most szembekerültek azokkal az idősebbekkel, akik a hidegháborúból azt a tapasztalatot szűrték le, hogy egy atomhatalom ellen nem lehet hagyományos értelemben megnyerni egy háborút.Egy nemzet csodálataHabermas szerint a lakosság nemzetibb és posztnemzetibb mentalitása közötti különbség akkor válik világossá, ha szembeállítjuk az ukrán lakosság széles körben csodált, hősies ellenállását és magától értetődő áldozatkészségét azzal, amit magunktól általában véve elvárhatunk: Ukrajna iránti csodálatunkba keveredik a győzelem bizonyossága meg a minden korosztályból érkező katonák és önkéntesek bátorsága a sokkal nagyobb ellenséggel szemben. Eközben nyugaton azért fizetjük a hivatásos katonákat, hogy hasonló helyzetben ne kelljen fegyvert fognunk.Habermas szerint a posztheroikus mentalitás Nyugat-Európában a 20. század második felében az USA nukleáris ernyője alatt alakulhatott ki: az atomháború réme miatt a többség arra jutott, hogy a nemzetközi konfliktusokat alapvetően diplomáciával és szankciókkal kell megoldani. De ez a nézet nem feltétlenül jelenti az elvi pacifizmust, vagyis a békét bármi áron.Az erkölcsi érvek ürességeHabermas szerint a Scholz-féle vízválasztót üdvözlő – egykor pacifista – jobboldaliak osztoznak az ukránok győzelmébe vetett bizalomban, de elsősorban a nemzetközi jog megsértése miatt van felháborodva, és Bucsa után még az is gyorsan felmerült, hogy Putyint Hágába kellene vinni. Habermast is meglepte, hogy még a konzervatív sajtó is természetesnek vette annak a Nemzetközi Büntetőbíróságnak a felvetését, amit nemhogy Oroszország és Kína, de még az USA sem ismer el.„Sajnos az ilyen valóságok a német visszafogottság egyre élesebb erkölcsi vádjával való indulatos azonosulás üresen hangzó alapjait is elárulják” – írja Habermas, aki szerint persze Putyin megérdemelné, hogy bíróság elé állítsák, de továbbra is vétójoga van az ENSZ Biztonsági Tanácsában és még mindig atomháborúval fenyegetheti az ellenfeleit. „Még tárgyalni kell vele a háború befejezéséről vagy legalábbis a tűzszünetről. Nem látok meggyőző igazolást olyan politika követelésére, ami – az áldozatok gyötrelmes, egyre elviselhetetlenebb szenvedése ellenére – de facto kockáztatná azt a megalapozott döntést, hogy elkerüljük a háborúban való részvételt” – írja Habermas.A reményt tápláló győzelem reményeA filozófus szerint a történelmileg megalapozott háborúértelmezési különbségek figyelmen kívül hagyása jelentős hibákhoz vezet az egymással való bánásmódban – mint a német elnök ukrajnai meghívásának durva visszavonásakor –, de még rosszabb, hogy emiatt kölcsönösen félreértik, mit gondol és mit akar a másik.Ez a felismerés az egykori pacifisták megtéréséről azt árulja el, hogy nem alakultak át realistákká, hanem lényegében tele vannak idealizmussal, és persze erkölcsi ítéletek nem létezhetnek erkölcsi érzések nélkül, de „az általánosító ítélet egyben a közelség által gerjesztett érzelmek korlátozott körének korrekciója is” – írja Habermas.Végül is nem véletlen, hogy a „vízválasztó” szerzői azok a baloldaliak és liberálisok, akik a drasztikusan megváltozott nemzetközi konstellációval szembesülve és a transzatlanti bizonytalanságok árnyékában komoly lépéseket akarnak tenni: az EU nem akarja hagyni, hogy a társadalmi és politikai életvitelét kívülről destabilizálják vagy belülről aláássák, de csak akkor nyeri meg a szükséges politikai cselekvést, ha katonailag is meg tud állni a lábán. Emmanuel Macron franciaországi újraválasztása haladékot adott, de először meg kell találni a kiutat a dilemmánkból – írja Habermas, aki szerint ezt a reményt táplálja az a cél is, hogy Ukrajna „nem veszítheti el” ezt a háborút. A frankfurti iskola harmadik generációjához tartozó filozófus korábban Angela Merkel politikájának heves kritikusa volt, de sok támadást kapott balról, amiért elkötelezett híve lett az európai föderációnak. Tavaly a Spiegel kritikája után visszautasította az Egyesült Arab Emírségek 225 ezer eurós díját, mert rájött, hogy az ország nem éppen olyan elvek alapján működik, amikről annyit írt. Jürgen Habermas 2014-es budapesti előadásáról itt írtunk.2. SNYDER VÁLASZA A HABERMASI DILEMMÁRAJúnius végén megérkezett Timothy Snyder amerikai történész válasza A németek eddig is részt vettek a háborúban, leginkább a rossz oldalon címmel. Szerinte Habermas cikke arról szólt, hogy a történelem a német „Besonnenheit”-ot (megfontoltságot) ajánlja, ami az 1945 óta tartó legfontosabb európai konfliktus első négy hónapjában a gyakorlatban visszafogott német cselekvést és sok beszédet jelentett.Snyder Közép- és Kelet-Európa kiváló elemzője, élt is a régióban, és az angolon kívül jól tud franciául, németül, lengyelül és ukránul, továbbá olvas csehül, szlovákul, oroszul és belaroszul is. A Yale történészprofesszorával hat éve készítettünk interjút, és közzétettük 20 tanácsát az illiberális rendszerekben élőknek is. Néhány éve teljes magabiztossággal levezette, hogy Putyin az 1920-as években kiérlelt fasizmus programját tudatosan valósítja meg.Muszáj a II. világháborúra hivatkozniSnyder most arról írt, hogy Habermas ugyan történelmi érvekre hivatkozik, de a II. világháborúról nincs mondanivalója. Pedig ez a hagyományos kiindulópontja a német felelősségről szóló vitáknak, és a szokásosnál jobban alkalmazható Ukrajnára. „Hitler gyarmati népként ábrázolta az ukránokat, és igyekezett kiszorítani, kiéheztetni és rabszolgává tenni őket. Ukrán élelmiszerkészleteket akart felhasználni arra, hogy Németországot önellátó világbirodalommá tegye. Vlagyimir Putyin hitleri témákat vetett fel pusztító háborúja indoklásaként: az ukránoknak nincs történelmi tudatuk, nincs saját nemzetiségük, nincs elitjük. Hitlerhez és Sztálinhoz hasonlóan ő is fegyverként igyekszik használni az ukrán élelmiszereket” – írja Snyder.Szerinte Habermas nem kérte az olvasóit, hogy mérlegeljék a hasonlóságot meg azt, hogy németként felelősséget viselhetnének Ukrajnával szemben, ahol a németek „nem is olyan régen több millió embert öltek meg”.Snyder szerint Habermas civilizációs iránymutatója a racionalitás, „de nem törekszik szövegében az ukrán racionalitás azonosítására”. Ha nem utalunk a II. világháborúra, az megnehezíti az ukrán racionalitás azonosítását is. Putyin tagadja az ukrán állam és nemzet létezését, a orosz állami sajtó az ukránkérdés megoldásáról ír, az orosz tévé rendszeresen népirtó gyűlöletbeszéddel indokolja az orosz katonák gyilkosságait és a nemi erőszakot. Az ukránok okkal jutottak arra, hogy a nemzet túléléséért küzdenek.Habermas az ukrán helyzetre utal a heroikus és posztheroikus nemzedékekről szóló megjegyzéseiben, de ez a német problémafelvetés elriasztja az olvasót az ukrán tapasztalatoktól és talán a legfontosabb kérdésektől – véli Snyder, aki Roman Ratusij esetét hozta fel. Ratusnij 17 évesen egyike volt a diáktüntetőknek, akiket 2013-ban, a majdani tiltakozások idején elsőként vertek meg a rohamrendőrök, nemrég pedig, a 25. születésnapja előtt halt hősi halált. Előbb Ukrajna és az EU szorosabb kapcsolatáért tüntetett, majd Kijevben ökológiai aktivistaként védte a zöldterületeket a kétes fejlesztésektől, végül a hazáját védve halt meg: az élete és a tevékenysége a jövő felé irányult – írja Snyder.Az igazi generációs különbségSnyder biztos abban, hogy Németországban az idősebb és fiatalabb generációknak több erőfeszítést kell tenniük egymás megértéséért, de nem itt vannak a legsürgetőbb kérdések: „Az orosz-ukrán háború sokkal közvetlenebb módon generációk konfliktusa, mivel az orosz politikában szerepet játszó férfiak egy teljes generációval idősebbek, mint az Ukrajnát vezető férfiak és nők.”Putyin a mitikus múlt nevében vívja a háborúját: a 10. századra (egy viking megkeresztelkedésére) vagy a 18. századra (Nagy Péter) hivatkozik a 21. századi agresszió igazolásaként.De a most hatalmon lévő ukrán nemzedék bátorsága az 1991 óta elért eredmények és a normális európai jövő víziójának védelmében rejlik. A háborút vívó ukránok a nemzeti túlélést érthető módon összekapcsolják a normális élettel és az EU jövőjével. Szerinte ezt a hősiességet talán mi is megérthetjük, és nincs sok köze a német nyelvű vitákhoz a hősiességről, amit német kontextusban beszennyezett a militarista náci nyelvezet. „De vajon valóban a német nyelvi kontextusnak kellene irányítania a német ítéleteket más népekről? Amikor Habermas csak az ő és a fiatalabb nemzedékek között felvetett problémákon belül tartózkodik, elkerüli az ukrán ellenállás racionalitásával való szembenézést” – írja Snyder.Bucsában is félnekA történész felhozta, hogy amikor megkérdezte a háború leghíresebb tömeggyilkosságát elszenvedő Bucsa polgármesterét, mit üzen az európaiaknak, az pár perc gondolkodás után azt felelte: „mi is félünk”. A polgármester megpróbálta megszólítani a nyugatiakat, megmutatni, hogy megértette, hogy a németek és mások megijedhetnek a háborútól.„Ez nagylelkű gesztus volt, hiszen a saját városában (és hazájában) élők félelmeit a káosz és gyilkosság tapasztalatai igazolják, míg a németeké spekulatív és öntörvényű. A polgármester következő mondata így hangzott: »Harcolunk, mert muszáj«” – írja Snyder.A képek erejeHabermas esszéjében a meg nem nevezett ukrán elnök úgy szerepel, mint „aki megértette a képek erejét”, de Snyder szerint ebből az olvasó nem sejtheti, hogy Volodimir Zelenszkij „meglehetősen sokatmondó filozófiai érveket hozott fel a háború alatt az önámítás és a háború kapcsolatáról”. Ráadásul Habermas Zelenszkij tehetségének furcsán korlátozott leírásával „egyfajta hollywoodi producerként írja le a világtörténelem középpontjában álló, zsidó elnököt” – írja Snyder.A német diskurzusban semmi sem készítette fel a németeket egy orosz támadás és az ukrán ellenállás valóságára. „Tekintettel erre a kettős kudarcra, ésszerűnek tűnik feltenni a kérdést, hogy van-e valami alapvető a német diskurzusban, amin lehetne javítani, esetleg a Németországon túli diskurzusokra és racionalitásokra való tekintettel. A posztkoloniális diskurzus első szabálya, hogy a gyarmatosítottaknak meg kell szólalniuk. Ennek ellenére Habermas egyetlen ukránnak sem ad nevet, nemhogy hangot. Vlagyimir Putyin az egyetlen kelet-európai, akinek neve és hangja van Habermas esszéjében” – írja Snyder, aki szerint Habermasnak fel sem tűnik, hogy Oroszország részéről évtizedek óta működött a „képek ereje” Németországban: mielőtt felfigyeltek Zelenszkijre, Németországot 30 éven át árasztotta el az orosz propaganda.Habermas megismétli a nukleáris háború kockázatáról szóló orosz propagandát, és úgy tűnik, olyan forgatókönyvben hisz, amiben Putyint a saját háborúja sarokba szoríthatja és deeszkalációra kényszerítheti. Snyder már korábban is kifejtette, hogy felesleges felajánlani Putyinnak, hogy arcvesztés nélkül vonulhasson vissza, mert az orosz diktátor a virtuális valóságban uralkodik, ahol mindig megváltoztatja a témát – ahogyan eddig is tette –, és ha a valóságban veszít, simán győzelmet hirdet a tévében. „Így működik az orosz diskurzus, és Putyin saját racionalitása csak ezen belül érthető meg” – írja.Ukrán vereség és atomfegyver-propagandaSnyder szerint Habermas a 21. századi ukrán vagy orosz valóság helyett a Nyugat-Németország kényelmes, hidegháborús álláspontját fejti ki, amikor a németek kevésbé voltak felelősek Európa sorsáért, és nem várták el egy német értelmiségitől, hogy Ukrajnára is gondoljon. „Ez egy etnográfiailag nagyon sajátos környezet, amit Habermas összekeverni látszik az egyetemes értelemmel. Habermas szeretné, ha tudnánk, hogy a fiatalabb generációk nem értik az 1950-es, 1960-as és 1970-es évek alapvető tanulságait. Sajnos, amit arról az időszakról mond, az valójában mind téves” – írja Snyder.Szerinte Habermas az egész érvelését arra a történelmi állításra alapozza, hogy a hidegháború bebizonyította: egyetlen atomhatalom sem veszíthet el háborút. De ez tévedés. A Szovjetunió és az USA is jelentős háborúkat vesztett el a hidegháború alatt (Amerikát legyőzte Észak-Vietnam, a Szovjetuniót pedig Afganisztán), sőt azóta is láttunk ilyet. „Habermas a hidegháborús Nyugat-Németországról szerzett szubjektív tapasztalatait történelmi igazságként kezeli, és azt a tanulságot vonja le belőle, hogy Ukrajna ma nem győzheti le Oroszországot” – írja Snyder.Szerinte Habermas segített a német közvéleményt afelé mozdítani, hogy Ukrajna nem nyerheti meg a háborút, ezzel pedig elősegítette a szükséges fegyverek szállításának késleltetését, valószínűbbé téve Ukrajna vereségét és Európa összeomlását.Sőt Snyder szerint még nagyobb a kár, mert Habermas helytelen érvelése a nukleáris fegyverek erejéről a nemzetközi kapcsolatokban rendkívül veszélyes: ha elhiszik, valószínűbbé teszi a tényleges atomháborút, mert az érvelésében az atomfegyver egyfajta szent tárgy, ami legyőzhetetlenné teszi a tulajdonosát, ez pedig lényegében atomfegyver-propaganda.Milyen béke időszaka?Snyder szerint Habermas a hidegháborút a „béke” időszakának nevezi, de ez arra példa, amit a nem európai gondolkodók „eurocentrizmusnak”, a kelet-európai baloldaliak pedig „westplainingnek” neveznek. Az EU propagandája szerint az európaiak és különösen a németek a II. világháborúból megtanulták, hogy a konfliktusokat békés úton kell megoldani. „Az európai népek valójában nem tanultak ilyen leckét a II. világháborúból” – írja Snyder.A háború alatt Németország a gyarmatokért harcolt, mígnem kimerült és vereséget szenvedett, utána pedig más európai országok vívták világszerte a gyarmati háborúikat, amíg vereséget nem szenvedtek, vagy ki nem merültek bennük. Ahogy az európai integráció lehetővé tette a németeknek, hogy elfelejtsék a háborújuk gyarmati vonatkozásait, úgy a nyugat-európaiak is elfelejthették az 1970-es évekig tartó gyarmati háborúikat, majd az európai vezetők Európára fókuszáltak – írja Snyder.A birodalomnak veszítenie kellA nemzetállamok 1945-től tanult története általában örömteli az európaiaknak, mert lehetővé teszi, hogy figyelmen kívül hagyják a gyarmati atrocitásokat, így elfelejtsék a leckéket is. Snyder azt írja:„Oroszország ma gyarmati háborút vív Ukrajna ellen, olyan retorikával és taktikával, ami 500 éves európai történelemből – és különösen a keleti náci gyarmati retorikából – ismerős lehet. Mivel az európaiak általában (és különösen a németek) nem dolgozták fel saját gyarmati történelmüket, néha figyelmen kívül hagyják az orosz-ukrán háború nyilvánvaló tanulságát: a birodalomnak el kell veszítenie a gyarmati háborút, ha meg akar szűnni birodalom lenni.”Snyder szerint amikor Németország nem cselekszik, a belpolitikája pedig a beszédről szól, akkor egyáltalán nem semleges, és nem is ártatlan: például, ha fegyverekről beszélünk, de nem szállítjuk le azokat, azt a benyomást keltjük, hogy valami történt, pedig csak a lelkiismeretet nyugtatja és megzavarja a háború menetéről szóló vitát. „Ahogy maga Habermas mindig is hangsúlyozta, a diskurzus formája nagyon fontos. Ha megértjük a diskurzus hatalmát, akkor megértjük azoknak – például a tiszteletreméltó erkölcsi tekintélyeknek – a hatalmát, akik őrzik annak határait, manipulálják a történelmi emlékezetet és kizárják a kiszolgáltatottak hangját” – írja Snyder. (Egyébként nemrég a Snydertől ideológiailag távol álló szlovén filozófus, Slavoj Žižek is arról írt, hogy: „Vlagyimir Putyin háborús gépezetét nemcsak az orosz gázt és kőolajat vásárló Európa tartja fenn, hanem a »lumpenburzsoázia« bűnrészes osztálya is, amit kizárólag az anyagi jólét mozgat. Úgy az ukrajnaiak, mint mindenki más most a saját bőrén tapasztalhatja meg, hogy a globális kapitalizmus miként gázol keresztül a demokrácián és az emberi jogokon.”)Németország most is főleg a rossz oldalon állSnyder szerint az 1970-es évek szentimentalizált NSZK szemszögéből írva Habermas Németországot nem hatalommal és felelősséggel bíró, nagy demokráciaként mutatja be, hanem úgy, ahogyan a Kreml szeretné láttatni: gyalogként egy nagyobb játékban, ahol az egyetlen választása alávetni magát a realitásnak. Pedig még az egykori NSZK is képes volt szuverén döntéseket hozni, például amikor felvette a kapcsolatot a Szovjetunióval.„Az Ostpolitiknak ez a tradíciója – túlságosan kevés elmélkedéssel – az új Ostpolitikká alakult át, ami szerint az orosz szénhidrogéneket az imperializmus és a szélsőjobb felé folyamatosan haladó oligarchiától vásárolják” – írja Snyder, aki szerint Habermas nem reflektál arra a kérdésre, hogy vajon a németek reflektálatlan kapcsolata Oroszországgal nem tette-e valószínűbbé a háborút.Snyder szerint Habermas ábrázolásában Németország 30 év alatt nem sokat tett, a filozófus csak futólag említi, hogy „a német kormányok kudarcot vallottak” az orosz olajtól és gáztól való függés elkerüléséért. Pedig ez aktív döntés volt, rengeteg más opció volt. Snyder szerint Németország ma sem ártatlan:„Az atomenergia elhagyására vonatkozó döntés megdöbbentő volt; az Északi Áramlat-2 megépítéséről szóló döntés Ukrajna 2014-es orosz megtámadása után botrányos volt. Ezek a német döntések katasztrofális következményekkel jártak. Az orosz energiaexporttól való függés a német politikai vitát is veszélyeztette. A diskurzus iránti teljes figyelme ellenére úgy tűnik, Habermas ezt nem vette észre. A 21. századi német politikai döntések azt jelentik, hogy még ma is Németország finanszírozza Oroszország pusztító háborúját. Amíg ez igaz, a németek nem állíthatják, hogy nem vesznek részt a háborúban. Ők is részt vettek, leginkább a rossz oldalon.”Rosszak a keretekSnyder elismeri, hogy a diskurzus, a dolgok átbeszélése nagyon fontos a politikában, ebben a német filozófusnak mindig igaza volt. „De mindig is tévedett (ahogy az 1980-as évek Historikerstreitjében, úgy most is), amikor német nemzeti határt húzott a viták köré” – írja Snyder, aki szerint – ahogy akkor a holokauszttal, úgy most Ukrajnával kapcsolatban is – téved Habermas, amikor azt gondolja, hogy a német józan észben kell bízni, és a keletről érkező érzelmes hangok csak megzavarhatják a racionális német elitet. Snyder szerint ugyanis semmilyen értelmes nemzeti diskurzus nem lehet kizárólag nemzeti határok között gondolkodva.„Különösen a gyarmati múltú országoknak kell figyelnie kell a gyarmatosított emberek hangjára. Egykori ukrajnai gyarmati hatalomként és a jelenlegi ukrajnai gyarmati hatalom gazdasági partnereként a németeknek kétszeresen is kötelességük lett volna hallgatni az ukránokra, ideális esetben már a háború előtt, de legkésőbb a háború kitörése utáni napokban és hetekben. Erre egyszerűen nem került sor” – írja Snyder.Szerinte Habermas számára a német politikai élet egyik fő problémája, hogy a kritikusok hangja túl éles, de a kritikusoknak igazuk volt, és Németország olyan hibát követett el, amit a szomszédai nem fognak elfelejteni.Snyder így foglalja össze Jürgen Habermas véleményével szembeni kritikáit: „félreértelmezi a kortárs történelmet, félreteszi a közelmúlt német kudarcait az oroszországi politikában, kizárja az ismeretlen nézőpontokat, és az etikai érvelést képnek vagy érzelemnek minősíti. A diskurzus fontos, mert – ahogy Habermas mindig is érvelt – képes olyan fogalmakat és értékeket teremteni, amik növelik a szolidaritás és a felelősség érzését. De ez csak akkor lehetséges, ha a múlt jelen van, és a másik meghallja. Habermas a német diskurzust a múlt valóságától és a jelen lehetőségeitől a nemzeti önbecsülés felé terelte. Ezzel elodázta a német múlttal való leszámolást, időt vesztegetett, amikor fontos döntéseket kell meghozni, és segített Németországot újabb erkölcsi összeomlás küszöbére sodorni.”Néhány napja Snyder már arról írt, hogy Putyin – Hitler és Sztálin mintái alapján – arra készül, hogy 10 milliókat éheztessen ki Afrikában, hogy aztán a meginduló migrációval destabilizálja Európát.(via Resetdoc, FAZ, Mérce. Címlapi és cím fölötti illusztráció: Botos Tamás)