Az év egyik váratlan irodalmi meglepetése - és számomra legnagyobb olvasmányélménye - Visky András Kolozsváron élő író, költő, dramaturg nemrég megjelent Kitelepítés című regénye, melyben saját családja történetét dolgozta fel. Annak is elsősorban azt a fejezetét, amikor a kommunista Romániában apja bebörtönzését követően anyját és mind a hét gyermekét „déósnak” bélyegezték (D.O., domicilie obligatoru, vagyis kényszerlakhely), és a velük élő fiatal nővel együtt kitelepítették őket a Duna-deltába, a szovjet mintára létrehozott gulágra. Bár a könyv megtörtént eseményeket ír le, valós dokumentumokra támaszkodik, a szereplők mind létező személyek (vagy azok voltak), az elbeszélő pedig maga a kisgyermek Visky András egy-kétéves korától kezdve, a szerző ragaszkodik hozzá, hogy ez nem memoár és nem dokumentumregény. „A fikció egyezéséért a valósággal a valóság a felelős” - írja előszó helyett.Az író-főhős apja Visky Ferenc magyar nemzetiségű református lelkész volt, aki szerette volna megújítani az egyházat. Apját sokezer más román és magyar emberrel együtt tartóztatta le a Securitate, a román titkosrendőrség azután, hogy szolidaritásukat fejezték ki a magyarországi 1956-os eseményekkel kapcsolatban. A kommunista vezetés Gheorghe Gheorghiu-Dej pártfőtitkárral az élen a lehetőségét is ki akarta iktatni annak, hogy Romániában hasonló forradalom törhessen ki. 1957 januárja és 1959 júliusa között 9978 személyt ítéltek el, többségüknek köze volt a római katolikus, a református, az evangélikus vagy az unitárius egyházhoz. Ezek az emberek vagy börtönbe kerültek, mint Visky Ferenc (huszonkét évre ítélték) vagy kényszermunkatáborba, nem ritkán közvetlen családtagjaikkal együtt. Ezt korábban már megelőzte egy hasonló, politikailag motivált kitelepítési hullám: 1948-ban az 50 hektárnál nagyobb földbirtokkal rendelkező személyeket tette kuláklistára és küldte a Duna-deltába a hatalom, ez többségében a magyar kisebbséget érintette. A Kitelepítés annak ellenére, hogy rendkívül komor témát dolgoz fel, mégsem egy tragikus regény, sőt, tele van humorral és szépséggel. Ez adódik egyrészt abból, hogy egy gyerek egész másként él meg egy ilyen helyzetet, mint egy felnőtt, saját fogalmakat alkot szabadságról, fogságról, másrészt abból is, hogy a szerző mennyi csodálatos, költői képet használ, ami korábbi verseskötetei fényében nem meglepő. A rövid részekre tagolt szöveg hol sodor, hol hömpölyög-kavarog, mint a hátteret adó Duna, és megtöltik az elbeszélő kisfiú képzelgései, álmai. Ezek egyik visszatérő motívuma az apavárás, akiről neki emlékei sincsenek, és mások történeteiből kénytelen felépíteni a képét magában. Az anya a véletlenül nála maradt Bibliából olvas fel esténként a gyerekeknek, ezeket aztán a maga módján próbálja értelmezni a gyermek, ahogy a különböző ijesztő, csodaszámba menő vagy az általa ismert környezethez, anyanyelvhez képest idegen dolgokat, jelenségeket is. A gulágon sajátos mikrotársadalom alakul ki, és rendkívül érdekes, ahogy ezek közt a számkivetettek közt lavírozik a románul nem tudó Visky-család és segítőjük, Nényu.Visky Andrással nemcsak a regényről, hanem társadalmi szembenézésről, a demokráciák lebontásáról, az esendő Istenről, és arról is beszélgettünk, szükséges-e, hogy egy véres korszakban játszódó regény maga is kegyetlen legyen.„Semmink nincs, csak a történetünk,” írja a regény egy pontján, később pedig azt, hogy „mindent megjegyzek, és majd mindent megírok, ha eljön az ideje”. Mindig tudta, hogy megírja a családja történetét, csak az volt a kérdés, mikor?Mindig is tudtam. Édesanyám mesélte, hogy gyermekként egyszer, amikor sírt és elveszettnek láttam őt, azzal vigasztaltam, hogy meg fogom írni a történetünket. A könyvben egyébként a történet megírásának a bosszú a szinonimája. És azt hiszem, hogy az irodalomnak, a művészetnek, vagy úgy általában a szellemnek a tette ez a boldog bosszú. A történetünk elmondása, nyilvánossá tétele egy felszabadító esemény, nemcsak annak, aki írja - de nekem biztosan. Hiszen minden, amit eddig csináltam, ehhez a könyvhöz vezetett. Minden, amit eddig csináltam inkább azt mutatja, hogy nem biztos, hogy az irodalomban, hanem a létezés „szakmában” voltam érdekelt, és minden beletorkollott ebbe a könyvbe, ami egy nagy terhet is levett rólam.Maga az anyaggyűjtés, a regény megírása meddig tartott?Nem az anyaggyűjtés jelentette a legnagyobb kihívást, hanem megtalálni a regény formáját. Meglehetősen hamar fontos anyagok közelébe kerültem, kikértük apám titkosszolgálati iratait, ez sok ezer oldal, utána kikértem a saját irataimat is. Voltam a bukaresti Történeti Levéltárban, beletekinthettem abba, mi történt. Azután olyan román történészek közelébe kerültem - baráti viszonyok is lettek ebből -, akiknek például mélyinterjúkat adtam, és ott mindig leellenőrizhettem a mondataimat. Ráadásul amikor az ember idegen nyelven beszél, akkor élesebben rálát a saját tudásának a töredékességére, hiányára, akár a felszínességére, hogy amit ő gondol erről, az még semmi. Utána ezeket a történeteket különböző portréfilmekben is elmondtam, és úgy éreztem, hogy ez egy veszélyes út: ha kisimulnak, nem fogom tudni megírni őket. De aztán megtalált a befejezetlen mondatoknak ez a formája, és azzal együtt a megírás ambíciója is. Fontos, amikor az ember könyvet ír, hogy megjelenjen valamiféle belső késztetés, hogy bármi lesz is, végigmegyek az úton. Az én ambícióm az volt, hogy ha valaki felüti ezt a könyvet és elolvas egy rövid részletet belőle - ezek számozott szakaszok -, akkor a részletek rávezessék a nagy történet elolvasásának kihívására, örömére.A szerkezet egyrészt naplószerű, másrészt gondolatfolyam, és van benne sok visszatérő, ismétlődő, több oldalról elmondott részlet. Végül is hogyan találta meg ezt az elbeszélésmódot?Filmkönyvnek is szoktam nevezni, mert olyan, mintha klipek gyűjteménye volna.Ezt a formát először Mészöly Miklósnál láttam, de ő versformaként talál rá. Ugyanakkor szerintem aluljáró-irodalom is: azt vizionáltam, hogy a könyv a metrón olvasható, mert ha utazás közben elolvas az ember egy rövid részletet belőle, ott tulajdonképpen már, ha szerencsém van, kellene kapnia valamit. A filmszerűsége pedig abból fakad, hogy egy idővonal tartja össze az elbeszélést: a narráció megalkotásában Nagy Boglárka szerkesztő is segített engem. Ugyanakkor az álomszerűség időt felbontó karaktere megbontja az elbeszélés folyamatosságát. Gyakran filmet látok magam előtt.Ezek az olykor csak pár soros részek bibliai szakaszokra is emlékeztetnek, és a Biblia hangsúlyos a történetben is. Annak, hogy 822 részből áll a teljes szöveg, van valami jelentősége?A filmkönyv mellett Biblia-könyvnek is nevezem, mert tulajdonképpen leképezi a Bibliát: az is úgy tűnik, mintha folyamatos elbeszélés lenne, de hát azáltal tekintjük annak, ahogy egymás mellé szerkesztették a nagyon különböző könyveket. Arra gondoltam, amikor végre a könyv elkezdte írni magát, hogy milyen fantasztikus lenne, ha 665-nél befejezném, és a 666, ez az apokaliptikus szám mintegy várakozásként és rémületként maradna benne a könyvben. Volt olyan vágyam is, hogy prímszámmal fejeződjön be és ikerprím legyen, mert a prímszámoknak óriási misztikája van a kortárs magyar irodalomban, és ezt Esterházy nagyon is angyali tudása emelte be az irodalomba. De aztán mindent elengedtem. A 822-nek számomra semmilyen különös jelentése nincsen, ide futott ki a könyv, de szeretek arra gondolni, hogy az olvasó fantáziál, vajon mi lehet a szám titkos üzenete.Mennyire jelent meg eddig a kényszermunkatáborok, kitelepítések témája a romániai magyar irodalomban?Tudomásom szerint nincs jelen, nemcsak a romániai magyar irodalomban, hanem a magyarországi magyar irodalomban sem. Az mondjuk inkább érthető, hogy a magyarországi magyar irodalomnak kevésbé van meg ez a szovjet típusú gulágtapasztalata. Én ezer kilométerre éltem a saját elkobzott otthonomtól, onnan nem lehetett hazagyalogolni, vagy titokban bejönni Budapestre, mint ahogy azt Esterházy leírja a könyveiben. Ebben az értelemben azt hiszem, hogy magányos könyv, nemcsak formailag, de a tematikáját tekintve is. De annál fogva is az, hogy ritka volt, hogy a gyerekek nevére is szólt volna a kilakoltatási végzés. Ezért is van ott a könyv hátsó borítóján a kartotékom fotója: a nevemre szóló kitelepítési parancs indoklása szerint én „contrarevoluționar” (azaz ellenforradalmár) voltam, kétéves koromban. Arisztokrata családokat is kitelepítettek, de nem minden esetben száműzték őket messze az ottonuktól, egyik napról a másikra kijelölt pincékben, lehetetlen körülmények között kellett élniük. Nagyon sok hasonlóságot találhatunk ezekben a történetekben.Romániában történt bármilyen társadalmi szembenézés ebben a kérdésben, vagy bocsánatkérés az állam részéről? Azokon a kártérítéseken túl, amiket az elvett földekért fizetnek, mintha ennek sem történt volna meg a kollektív feldolgozása.Sőt ellenkezőleg, nagyon sokáig eltartásról beszélhetünk. Amikor a Tanítványok című darabomat bemutatták 2001-ben, ami tulajdonképpen nem a kitelepítésről szól, hanem apám börtönéveiről, a román lapok arról kezdtek írni, hogy ez az első olyan szöveg, ami megérintette a közelmúltat. Persze a színház könnyebben tud reflektálni a jelenre vagy a közelmúltra, mint a regény, a vers talán még tud, a verseimben fel is bukkannak a kitelepítés képei. A regényhez viszont kell egyfajta távolságtartás, és kell az is, hogy visszatérjenek a konkrét testi érzetek. Nekem a bezártság nagyon sokat segített a járvány alatt. És nagyon sokat „segített” az is, hogy éppen elveszítjük a demokráciába vetett hitünket. Engem ez bizony megrémített. A demokráciák lebontásának és lebomlásának a korszakát éljük.Olyannyira nem történt szembenézés a múlttal, hogy apámat például a saját egyháza (a romániai Református Egyház) sohasem rehabilitálta. Igazából kényelmetlennek tartották a ő intranzigenciáját: szelíd ember volt, de mozdíthatatlan elkötelezettséggel nézett szembe a fennállóval, hogy Pilinszky szép szóösszetételével éljek. Apám ebben nem ismert tréfát: nagyon humoros ember volt, de a szabadság feladásának semmilyen módját nem tudta elfogadni, és ő az egyházi intézményt csak az államtól különváltan, a kálvini protestantizmus legmodernebb formájaként tudta elgondolni.Az, hogy ennyire nem volt ez téma sem a közbeszédben, sem az irodalomban, jelentett valamiféle nyomást, hogy egy egész generáció élményét kellene megfogalmazni? Hiszen a kényszermunka, a politikai foglyok zaklatása, bebörtönzése, a kitelepítések mégiscsak több ezer embert érintettek.Tízezreket érintett. Romániában a történészek szerint nagyjából negyvenezer embert. Ugyanis az ‘56-os forradalomtól olyannyira megijedt a román pártvezetés - Temesváron nagyon komoly megmozdulások is voltak, jórészt román diákok vezetésével -, hogy ‘58-ban módszeres ideológiai tisztogatásba kezdett. Nekem fel kellett szabadulnom ez alól a nyomás alól, mert ha a regényen kívüli feladatokat elkezdjük beépíteni a szövegbe, végünk van. Elmondom, mi volt az a pont, ami felszabadított. Egyszer csak fölfigyeltem arra, hogy nekem olyan természetes volt azt leírni, hogy „Anyánk,” mert én hetedik gyermekként úgy használtam ezt a szót, mint mind a hét gyermeknek az anyja. Az Apánkat is. Benne voltam a regény egyharmadában, amikor rájöttem, a szó inkább azt jelenti, hogy ez sok anyának és apának a története. És ez megnyitotta az elbeszélés lehetőségét egy univerzálisabb irányba. Megnéztem, hogyan zajlott le a kitelepítés másoknál: történészekkel léptem kapcsolatba, izgalmasabbnál izgalmasabb anyagokat kaptam tőlük, mélyinterjúkat, oral history-t olvastam. Azt is megnéztem, hogy zajlott le a kitelepítés a bánáti svábok esetében, hiszen ők építették a barakkjainkat, az egész lágert – önmaguknak, persze. Mi éltünk gödörben is, Răchitoasán, Lătești-en viszont üres barakkban helyeztek el, aminek nem volt fedele. Otthonossá vált ez a történet számomra, olyan értelemben is, hogy kiléptem a családtörténetből, és szabadon engedtem a fantáziámat. Én nem memoárt írtam, hanem regényt.Az egyik legfontosabb szereplő maga Isten, de nem a hatalmas voltában, hanem mint esendő alak, akivel a szereplők veszekszenek, ellent mondanak neki. Hozzá képest az apa jóval mitikusabb figura, mintha helyet cseréltek volna.Mert apámat egyáltalán nem ismertem, amíg haza nem jött, Isten viszont naponta szerepelt azokban a történetekben, amiket anyám felolvasott nekünk. A Kivonulás könyve még most is a kedvenceim közé tartozik, éppen azért, mert mindent tudtam azonosítani benne: a Vörös-tengert, a pusztát, a jövőben való létezés álomszerűségét. Gyerekként közvetlen megszólításoknak fogtam fel a bibliai történeteket, az álmaimban is megjelentek, így valóban inkább egy családtag-szerű Istent ismertem sokáig, aki néha nagyon elcseszett dolgokat vagy rosszul mérte fel a történelem, az emberi gonoszság lehetőségeit. Ebben az istenképben később nagyon nagy szerepe volt az apámnak, aki az isteni személy közvetlenségében élte meg a hitét, és a szószéken sem nagyhangú rétor volt, hanem inkább egy elveszett, beszélgető ember.A másik nagyon fontos élmény, ami hozzájárult ehhez, az, hogy apám az asztali beszélgetésekkor egyszer csak elkezdte lefordítani nekünk németből Martin Buber haszid történeit. Azokban ugyanezt a közvetlenséget ismerjük fel, és persze az olykor elveszett Istent, akit akár emlékeztetni is lehet a saját feladataira. A humor átszövi a beszélgetéseket, ugyanakkor nagy téttel bíró szóváltások zajlanak le. A narrátor sem átlagos gyerek: olyan, mintha mindent látna, és még azt is tudja, mi történt a születése előtt. Helyenként nem is egyértelmű, hogy a sok gyerekből éppen ki beszél, hanem mintha mindenki élményét közvetítené. Máskor viszont nagyon is felnőtt.Pontosan. Én minimum három hangot tudok azonosítani benne: a gyermekhangot, például az értetlenségek esetében, amikor a nyelvvel szembesül, ráadásul egy idegen nyelvvel, aminek más a hangzása, nem tudja kiejteni a román magánhangzókat. Aztán a narrátor gyermekben benne van mind a hét gyermek tapasztalata - mind a hét én vagyok. Állandóan hívogattam a testvéreimet telefonon és kértem, hogy világítsanak meg történeteket, hiszen idősebbek nálam, jobban emlékezhetnek, mint én. És a harmadik a mostani hangom. Nem törekedtem arra, hogy csak gyermeki nézőpontból mondjam el a történetet, de egyébként nem is tudtam volna, állandóan hitelességi problémákkal küszködtem volna.A gyermek narrátor benne él több gyermek közösségében, az édesanyja közvetlen közelségében, állandóan történeteket hall az apjáról, az apja megkínzásáról például Nagyszalontán. Anyám - valóban így volt - úgy tudott sokszor lecsendesíteni bennünket, ha apatörténeteket mondott nekünk. És ezek óriási pillanatok voltak. Amikor apává lettem, én soha nem meséket olvastam a gyermekeimnek, hanem vagy kitalált történeteket mondtam nekik, vagy magamról meséltem nekik és a szüleimről, ezt ők maguk is kérték esténként. Mintha váratlanul visszatért volna valahogy ez a generációs örökség. Hetedikként születtem, az én gyermekeim már meglehetősen idős nagyszülőket ismertek meg, én pedig nagyon szerettem volna, hogy a szüleim életét a maga teljességében vegyék magukhoz. A szüleim élete fontos örökségem, amit ebben a könyvben is mintegy átnyújtottam nekik ismét.A történet tele van sok álomszerű, varázslatos jelenettel, akár fantazmagóriával, ahogy rögtön az elején jelzi. Ez a mesés, eltávolított jelleg nem fenyegetett azzal, hogy a valójában nagyon kegyetlen történeteknek elveszi az élét?Sokféle kísértésben volt részem a regényírás alatt, az egyik, hogy családom történetét véresebbnek írjam meg, mint ahogy én érzékeltem őket. Legkisebb gyerekként nem biztos, hogy meg tudom különböztetni azt, amit én éltem meg, attól, amit elmeséltek nekem a nagyobb testvéreim, és ezáltal saját történetemmé vált. A beszélő, vagy pedig a hang kérdése vetődik fel írás közben. Igenis, az ideologikus szemlélet kísértése volt ez, hogy tudniillik sötétebb történetet írjak meg, mint amit egy kétéves gyermek, aki a szabadulásig, majd az apa hazajöveteléig csaknem nyolc éves lesz, élt meg. De én csak azt tudom hitelesen megírni, amit megismertem, és ami a testemben elraktározódott, ezt a sok véres, humoros és abszurd történetet. Legkisebbként azt hiszem, én kaptam a legtöbb szeretetet, figyelmet, engem burkoltak be és védtek a legjobban. Én és Péter, aki fölött már három év különbség van a következő testvérünkig. Péter a gyermekbénuláson túl kétszer majdnem meghalt a lágerben, egyszer tífuszban, egyszer pedig kis híján a Dunába fulladt. Én nem kerültem a halál közvetlen közelébe, de a testvérem vagy az anyám elvesztésének, az elvesztés lehetőségének a traumáját többször megéltem. És láttam halált a közvetlen környezetemben. Hallottam arról, hogy idősebb emberek öngyilkosságot követtek el, hogy megkönnyítsék felnőtt gyermekeik életét. A láger nagyon sajátos világ, ahová összezártak románt, magyart, svábot, szászt, ortodoxot, zsidót, fasisztát, forradalmárt és így tovább. Mégsem az ellentéteik domborodnak ki, hanem az egymásnak folyamatosan nyújtott segítség, ami néha már-már idillivé teszi a poklot. Ami óriási kontrasztban áll a tábor kegyetlenségével, a nélkülözéssel, a szenvedéssel.Én két olvasói érzetre törekedtem, a jéghidegre és a forróra. A köztes érzeteket pedig próbáltam kigyomlálni. Azért is, mert azt hiszem, hogy a két szélsőség közel áll a gyermekek valóságérzékeléséhez. Most már unokáim is vannak, nagy segítség volt számomra újratanulni tőlük, hogy hogyan viszonyulnak a világhoz. Hogyan nyilvánul meg a gyermek igazságérzete? Nos, ugyanúgy viszonyul egy akadémikushoz, mint egy vasgárdistához: a létezés iránti bizalma olyan magas szintű, hogy nem tesz különbséget közöttük. Többen voltak egykori vasgárdisták a lágerben, sokan azért fogadták el őket, mert a kommunizmus esküdt ellenségei voltak. Jól emlékszem rájuk is, vallásos tisztelettel emlegették a tőlünk nem messze lakó Lilica Codreanut, aki a mozgalom vezetőjének az özvegyeként kötött ki a lágerben. Külön érdekes nyomon követni, hogy Paul Goma író hogyan fogadja be a vasgárdista eszméket, holott ő egészen más okból került börtönbe, majd a mi lágerünkbe.Aurélról egy egész fejezetet írtam, ő később sokszor meglátogatott bennünket, több ehhez hasonló kapcsolat is fennmaradt a lágerből. Szerinte a lágerben mi azért voltunk boldogabbak, mint az ún. szabad életben, mert tiszta viszonyok között éltünk. A szembenállás is tiszta volt, tudtuk, hogy ki kicsoda, és azt is például, hogy ki a besúgó. Nagyon nyíltan beszéltek az emberek egymással, a vasgárdistákkal is egyébként.Vallásilag is nagyon különös tér volt a láger, sok mindenre ráláthattam. Mi egy görögkatolikus csoporthoz csapódtunk, persze mindenki román volt rajtunk kívül, egy ember tudott magyarul, Saul Făgășan, akiről elképesztően szép történetek élnek a családomban. Érdekes volt megtapasztalni a nagy egyházi ünnepeket: egy ortodox hívő a húsvétot, bárhol is van, meg fogja ünnepelni. Ott voltak az óortodoxok is, akik januárban tartották meg a karácsonyt.Nem a tábor politikatörténetét írtam meg, hanem abban bíztam, hogy egy gyermek nézőpontjából a könnyedebb dolgok is véresebbeknek tűnnek. A hétköznapok is, a folyamatos éhezés, a kényszermunka, a gyógyszerhiány, az ellátás hiánya is. Vagy az, ahogy az anyámat többször meg akarják szerezni a férfiak, az ő rettegése is átszövi a történeteket. A hitelességre való törekvés sokkal erősebb késztetés, mint valamiféle ideológiai jóvátétel. Úgy érzem, a történet elmondása maga a jóvátétel.Nem arra gondoltam, hogy ideológiai jóvátételre lett volna szükség, inkább arra, hogy mennyi különböző, sokféle embernek lett aztán egy nagy, közös tapasztalata.Igen, ez egy keresztmetszete volt a régi rendszernek. Minisztereket, miniszterelnök-feleséget is megismertem ott. Közben a letűnt polgári Románia olyan tanúi is velünk éltek, mint Nadia, a híres, hollywoodi szépségű pilótaasszony, aki önmagában is gyönyörű mítosz számomra. Vele még szeretnék talán foglalkozni, a kézírása ott lapul a fiókomban. Mellőle végeztek ki két diplomatát egy perc alatt, és őt valahogy életben hagyták, nyolc év börtön után került a mi lágerünkbe. Ezeknek az embereknek a közelében lenni, és látni azt, hogy a méltóságukat hogyan szeretnék ott is megőrizni, az azért érzékelhető különbség volt gyerekként is. Vagy a telepes rádiók titkos élete - volt egy földalatti élete is ezeknek az embereknek, és ezt közelről megtapasztalni nagyon izgalmas volt.Az is a gyermeki nézőpontból következik, hogy sok ellentétpár vonul végig a szövegen? Mint például a testi-lelki fogság és szabadság, a hit és hitetlenség, az idill és a szenvedés, a humor és a szörnyűségek.Ebből, és talán abból a felismerésből, hogy a hit és a hitetlenség sokkal közelebb van egymáshoz, mint a hit és a reflektálatlan vallásosság. A vékony héjú vallásosság általában nagyon kiszolgáltatja önmagát különböző ideológiai széljárásoknak, mert egy rossz értelemben vett engedelmesség-igény működteti. A hitélménynek ehhez semmi köze nincs. A hit számomra egy teljesebb univerzum érzékelése, és paradox módon a láger is az volt. A nyelvi és vallási különbözőségek maguktól értetődőek voltak, apám is azt mondta egyébként, hogy a börtönben sokkal kevesebb teológiai vitát folytattak, inkább beszélgettek, és megpróbálták azáltal a bezártságot kitágítani.Közben egyfolytában változik, hogy épp hogyan érzékelik a szereplők a fogságot és a szabadságot, és folyamatosan próbálják értelmezni az életük kereteit.A későbbi tapasztalataim is erről szóltak. Középiskolás koromban több házkutatásnak voltam a tanúja, annak, hogy elviszik a könyveinket, apám jegyzeteit, levelezését, és elviszik őt is, és nem tudjuk, hogy mikor engedik haza, ha egyáltalán hazaengedik. A regény azért fejeződik be a katonaság-fejezettel, hogy az elbeszélő szembesüljön még egyszer önnön lehetetlen és nagyszabású törékenységével: nem vagyunk bebiztosítva az árulással vagy a szabadság elhárításával szemben. A katonaság egy legális diktatúra, a személyiség és a személyesség megszüntetésének a legális intézménye, a borzalmak borzalma.Valahogy benne maradtam a lágerlét folyamatosságában, és ennek része volt az apám állandó féltése is a '70-es, '80-as években, hogy biztosan el fogják vinni megint. És azt akkor, kamaszként vagy fiatal felnőttként valahogy sokkal nehezebben viseltem volna. Szélsőséges dolgokra ragadtattam volna magam, és nem csak én, a testvéreim is. Az édesapja félt? Vagy megtanult együttélni azzal, hogy célpont?Apám nagyon sajátos nyelvet használt és ez is benne van a könyvben, ahogy nagyon sok minden, amit tőle tanultam. Azt mondta például, hogy a félelem párja nem a bátorság, hanem egy nagyobb félelem. Ha jobban félsz az árulástól, mint a Securitate tisztjeitől, akkor jól jársz, mert akkor nyitva marad a lelked, és arra figyelsz, hogy ne kövess el árulást másokkal vagy önmagaddal szemben. Állandóan jöttek hozzá kollégái, mondták neki, hogy Feri, túl bátor vagy, amire azt mondta, ő nem bátor, sőt „jobban félek, mint ti, csak jó irányba helyezem el a félelmemet”.Volt egy másik tanítása is, amit sokszor elmeséltem már. Amikor azzal jöttek neki a ‘80-as években, hogy „Feri, jó volna, ha csend lenne az egyházban,” ő azt mondta: „Csend? Az a temetőben van. Az egyházban, ha élet van, ott szag van, mocsokság van, kiáltozás van, sírás van, az újjászületések fájdalma és öröme, és konfliktusok is vannak. A kérdés az, hogyan tudjuk mindezt méltósággal és a szeretet alapján kezelni.” Apámat egyfelől nagyon mélyen áthatotta az elmélyült teológiai műveltség, másfelől a hitnek a szóbeli formája, történetszerűsége. Nem csodálkozom azon, hogy mélyen megérintette őt a haszid mozgalom, mert az az ébredési mozgalom, aminek a szellemi vezetője volt, a hit közvetlensége tekintetében nagyon hasonlított rá. Huszonkét évre ítélték el, hét évet leült belőle, vesebajjal, borzasztó problémákkal jött haza elképesztő szenvedések után, de mindennek ellenére ő a börtönből szabad emberként jött közénk. A félelemnek azok a formái, ami számunkra esetleg ismertek, számára ismeretlenek voltak.Nagyon sok családban, amelyet trauma ér, az elhallgatás a jellemző. Vagy mert nem akarnak besszélni róla, vagy mert nem is tudnak. Az önök családjában viszont úgy tűnik, alaposan kitárgyaltak mindent.Már csak azért is, mert apám börtöntársai folyamatosan látogattak bennünket, és mindenféle történetet meséltek magukról meg az apánkról. Róla sok olyan történetet hallottam, amit nem ő mondott el nekünk. Egyébként apám nem szenvedéstörténetként fogta fel az életét és a börtönéveket - ez is érződik a könyvben -, hanem azt mondta, hogy ő ott volt, ahol neki lennie kellett, és ahol önazonos tudott maradni önmagával. Sokszor elmondta ő az elveszettség-történeteit is, de az biztos, hogy a börtönben megerősödött a saját identitásában. Örömmel vette azt is, ha mi elmondjuk a saját történeteinket, amiket anyánkkal éltünk át. Soha nem éreztük, hogy valami titok lengené be a közös életünket.Még egy nagyon különös figura a regényben Nényu, aki a családhoz csapódott, és akinek sok szerep egyesült a személyében. Nényu velünk élte le az életét, és a végén úgy érezte, hogy Isten elárulta őt, mert anyámat és apámat neki kellett eltemetnie. Ő úgy gondolta, hogy ez nem így lesz, hiszen végigcsinálta velünk ezt az életet, és abban az ajándékban fog részesülni, hogy nem szembesül a szüleim halálával. A lágerben valószínűleg miatta maradtunk életben. Diakonissza nővér akart lenni, de nem lehetett már, és a mi családunkban kötött ki. Tüneményes ember volt, tele élettel, tanulatlan, de nagyon értelmes, nagyon szerettük a humorát és a tisztaságát. Nagyon szeretett bennünket, azt is bevallotta, hogy kiket szeret közülünk jobban - őszinte, áttetsző ember volt.Amikor meghalt, azt egy holland napilap úgy adta hírül, hogy elment közülünk egy szent. Ennek a kitüntetett nemzetközi figyelemnek bizonyára az az oka, hogy anyám emlékiratai álnéven megjelentek Hollandiában 1976 körül, több mint tíz kiadást élt meg a könyv és nagyon ismertté vált a történet, benne Nényuval. Angyalként jelent meg közöttünk, és végig velünk maradt, anyámnak nagyon fontos támasza volt. Anyám fizikailag jóval törékenyebb asszony volt, mint ő, és románul sem tudott. Nényu viszont nem volt fogoly, nem volt D.O. pecsételve a személyijébe, ki-be járhatott, sőt utazhatott, ha akart. Másokon is így tudott segíteni. Teljes életet élt, boldogságot sugárzott.Azzal, hogy elkészült a regény, elengedi a történetet? Beteljesíttetett a nagy életfeladat?Ha ennek a könyvnek a tükrében szemlélem a korábbi műveimet, akkor én mostantól egykönyves szerző vagyok, mert ezt tekintem „a” könyvnek. Abban a tekintetben mindenképpen lezárás, hogy ezt a formát nem fogom folytatni. Itt teljesítette be önmagát, nagyon nehéz lemondani róla ugyan, mert ott van az ujjaimban. Csak nem látom értelmét folytatni, mert ennek nem lehet folytatása így.De mégis trilógiaként képzelem el az elkezdett munkát. A következő könyv egy haszid történetgyűjtemény lenne, az apámról és a börtöntársairól szóló legendáriumok alapján. Formailag semmi újat nem ajánl, jórészt a buberi haszid formába írja bele magát.És a harmadik: még nagyon nagy feladatnak tartom, ha lesz erőm hozzá és lesz tűz bennem, hogy kezdjek valamit a megörökölt titkosszolgálati anyagokkal. Azért, mert a mi társadalmainkban, Magyaroroszágon és Romániában is azt tapasztalom, hogy sikerült elrelativizálni ezt az örökséget. Ez pedig borzasztó etikai és akár politikai összevisszaságot is szül. Tulajdonképpen az egyetlen dolog, amit hallunk erről, az az, hogy nem megbízhatóak. Én nem azt állítom, hogy megbízhatóak, hanem azt, hogy a munkát el kell végezni, és ez a munka elvégezhető. A titkosszolgálati anyagok korpuszában benne van a történetünknek egy igenis lényeges szelete. Nem a munkát végeztük el, hanem hagytuk, hogy a politika a saját érdekében homályban hagyja a múltat. Dúl az értelmetlen kommunistázás és a reflektálatlan hősképzés. Szeretném megírni a saját titkosszolgálati aktáimat is, nekem 1400 oldalam van. Kezdenem kell ezzel az örökséggel valamit, még nem tudom pontosan, mit. Egyelőre csak a feladat boldog izgalmát érzem.